Életjel Sajóbábonyból

Építkezések lépésről lépésre. A templom belső felújítása, a parókia renoválása. Miért lehet ez érdekes? Madártávlatból mindennaposnak tűnik, mégis épp a mindennapok küzdelmeiről és örömeiről beszél. Különösen érdekesek ezek a mozzanatok, ha egy gyülekezet történetében helyezzük el őket.

Nem szeretném hosszan részletezni a távoli múltat, elég annyi, hogy egy nagy múltú gyülekezetről gondolkodunk. Babony a Diósgyőri várhoz tartozott, igen korán megépült első temploma. 1761-65 között már a második templom épült az első, tűzvészben megsemmisült helyére.

Vegyük inkább a II. világháború utáni időszakot, mely a mi behatárolt emberi természetünknek is jobban érthető, hatása jobban megfogható. 1948-ban idetelepült az Észak-magyarországi Vegyi Művek, sokan jöttek az ország különböző részeiből ide dolgozni. Nekik lakásra is szükségük volt, felépült tehát egy lakótelep - a falusiak földjén. Az idősek a mai napig számon tartják, hogy az a föld az ő őseiké volt, az ő örökségük. Azok közül, akik betelepültek, nem sokan kapcsolódtak a gyülekezethez, ez abban is meglátszik, hogy a lakótelepiek közül kevesen jönnek ide temetkeztetni, inkább bemennek Miskolcra. A Szentpéteri kapui temető közel van, és sokan azt mondják, hogy semmi közük a faluhoz, nem tartoznak ide, ők itt csak laknak. Sajóbábony tehát összetett közösség. Több része van: a lakótelep, az új telep, a legújabb telep és az ófalu, ahol a templom és a parókia is áll, a régi Babony község.

1948-tól helyben lakó lelkésze nem volt a gyülekezetnek, a szolgálatokat Miskolcról látták el. 1991-ben került ide Bányiné Varga Erzsébet, aki immár 15 éve a gyülekezet lelkipásztora.

1990-ben kapta vissza a gyülekezet a parókiát, amely korábban 40 évig postahivatalként működött, és bár négy évtizedig használták az épületet, nem igazán költöttek rá, így meglehetősen gyenge állapotban volt, amikor újra egyházi használatba vették. A parókia belső részét a Széchenyi Tervből már felújították, és kerítést is építettek hozzá. Nemrég készült el a külső felújítás.

Ami számomra különösen érdekessé teszi ezt a munkát, hogy gyülekezeti adakozásból készült el. Megkérdeztem a lelkipásztort, volt-e a gyülekezetnek saját tőkéje, amihez hozzá tudtak nyúlni, hogy legalább megkezdjék a felújítást. Válasza meglepett: a nulláról kezdtek mindent, hiszen 2004 őszén a templom belsejét hozták rendbe szintén adományokból. Akkor két hónap alatt gyűlt össze a szükséges pénz. Ahogyan a lelkipásztor fogalmazott: „2005 őszén többen javasolták, és a presbitérium azt a határozatot hozta, hogy ha az előző évben csodálatos adakozással megújult a 235 éves templom, akkor a parókiát is újítsuk fel. Az a gyülekezet, amely eddig is komolyan vette az adakozást a jó ügy érdekében, amely eddig is hordozta a terheket, ezután is vállalja ezt. A parókia is hozzá tartozik egy közösség életéhez. Voltak persze olyanok is, akik kissé nehezen fogadták, hogy minden évben kitalálunk valamit. Mégis tudjuk, hogy nem mindegy: a ránk hagyott örökséget hogyan őrizzük meg, és hogyan adjuk át a következő nemzedéknek." Az elkészült munka azonban mindenkit gyönyörködtet.

Ezt hallva azon kezdtem gondolkodni, hogy mekkora gyülekezet az, amelyik ilyen feladatokat vállal. Vasárnaponként 30-40 fő vesz részt az istentiszteleteken a 236 egyházfenntartóból. Ez a maroknyi nép végezte el ezeket a munkálatokat. A lelkipásztor emlékeztetett arra, hogy mégse gondoljuk, hogy ez olyan egyszerű, és könnyű feladat, hogy Sajóbábonyban már minden kész, méghozzá önerőből. Ha komolyabban szemügyre vesszük a templomot, meglátjuk, hogy az aljzatot is fel kellene újítani, a padokat kicserélni, az orgona sem működik: ezekhez azonban nagyon sok pénz kellene.

Lépésről lépésre haladnak tehát az épületek felújításával a sajóbábonyiak, miközben folyik a „szokásos" gyülekezeti élet, sőt, jut erő táborozásokra, közös programokra is. Mindezt a lelkipásztor egy igeverssel foglalta össze: „Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Őbenne bízik." (Zsolt. 34:3)

Barnóczki Anita