Beszélgetés Dr. Romhányiné Papp Máriával

A fénykép mellett nincs felirat. Nem felejtettem el. Dr. Romhányiné Papp Mária - ezt kellett volna odaírnom, és mint ahogy azt egy folyóirat Portré rovatában illenék, azt is fel kellett volna tüntetnem, hogy ki ő. Ezzel azonban gondban voltam. Dr. Romhányiné Papp Mária ugyanis fogalom számomra. Írhatnám, hogy tanár, művész, háziasszony, autodidakta kőműves és burkoló, és még mennyi minden. Nekem leginkább az ünnepet jelenti. A miskolc-felsővárosi gyülekezet ünnepein szinte mindig énekel. Keresem a jelzőket, amelyekkel érzékeltethetném, hogy hogyan, és mit is jelent ez nekem, de a zene az, amit természetéből fakadóan nem lehet szavakkal jellemezni. Maga az áhítat.

„30 éve háztartásbeli vagyok, tudtad?" Nem tudtam. Azt hittem, művész és tanár. Eredeti végzettsége szerint tanár: magyar-ének szakos. Fellépéseiről is tudok: sok koncertet ad itthon és külföldön is. Hivatalosan háztartásbeli. Ezzel kapcsolatban elmesélt egy megmosolyogtató történetet. Amikor a fia általános iskolás volt, bejelentette, hogy pap akar lenni. Ez akkor nemhogy divat nem volt, de felháborodást keltett, valaki pedig megvetően megjegyezte: mi várható attól, akinek az anyja csak egy műveletlen háztartásbeli. Nos, ez a „műveletlen htb." beszél németül és franciául, olvas latinul, Melindát énekel a Bánk bánból, vagy a Szent Erzsébet legendájában szerepel, zeneművek szövegeit fordítja, ha azok nem elérhetőek magyarul, a Miskolci Nemzeti Színház művészeit készíti az éneklésre, 15-16 magántanítványa van...

Mindeközben aktív református, aki a maga eszközeivel dolgozik gyülekezetéért és sok más keresztyén közösségért.

A szoba falát, ahol beszélgetünk, festmények borítják. Szeretném mind lefényképezni: mintha a múltba lépnék, ezer apró részlet, szín, míves keretek, beszédes alkotások, a sarokban pedig a nagy fekete zongora áll, rajta kották. Olyan érzésem van, hogy ez a hangszer nemcsak egy bútordarab, inkább családtag. Vajon így nőtt föl, együtt a zongorával? Így kellett lennie.

Ebben a házban születtem, ebben a szobában, ami azért érdekes, mert ha valaki hétszer költözik (laktam Pécsett és Miskolcon is különböző helyeken), ritkán térhet vissza a kiindulóponthoz.

Vallásos családban nőttem fel. A felsővárosi gyülekezetbe jártunk, emlékszem, ahogy gyermekkoromban együtt mentünk vasárnaponként szépen felöltözve. Itt konfirmált a bátyám, én is, később a fiam is.

Édesanyám háziasszony volt, de a zeneiséget én is és a fiam is valószínűleg tőle örököltük. Abszolút hallása volt, gyönyörű hangja és zongorázott. Zárkózott egyénisége miatt nem adott elő, csupán nekünk énekelt. Édesapám presbiter volt a felsővárosi gyülekezetben, pénzügyi bizottsági tag. Elismert, nagynevű kereskedő volt egészen az államosításig: 1949-ben ő volt az első kereskedő Miskolcon, akit államosítottak. Ezt ma már nyugodtan ki lehet mondani.

Engem ez annyira nem viselt meg, mert még csak hároméves voltam. A bátyámat inkább megviselhette. Nehezen jött gyermekek voltunk, a bátyám a házasság hatodik évében született, én a tizedikben. El lehet képzelni: hat év után jött egy fiú. Megkapott mindent, amire tellett, így hétéves koráig megszokta a bőséget. Én ehhez nem szokhattam ennyire hozzá, de a páli szavakat magamra értem: tudok bővölködni és tudok szűkölködni. Nem volt szegénységérzetem, bár ma már tudom, hogy sokat nélkülözhetett a család. A sport azonban jót tett. Voltam korcsolyabajnok, szertornászbajnok és úszóbajnok. Amikor azonban elkezdtem énekelni, a „lihegős" sportok zavarták a hangszalagokat, abba kellett hagynom a sportolást.

Hároméves koromtól énekelgetek. Édesanyám sokat énekelt nekem, sok dalt tanultam egész korán. Később mindig akadt olyan hozzáértő ember, aki vállalta a képzésemet - a hangom ugyanis elég korán feltűnt: tiszta ércharangocska.

Szokták kérdezni tőlem, hogy alkalmas-e minden ember az énektanulásra? Tanulásra egy közepes képességű ember is alkalmas, csak nem biztos, hogy művész lesz belőle. A te hangod is bármikor kiképezhető úgy, hogy az élvezhető más számára is, mert ha a helyén szól egy hang és nincs lenyomva, nincs felemelve, akkor élvezhető. A hangképzés ilyen szerencsés dolog. Nekem jó dolgom volt, mert hamar szerepelhettem, és olyan emberek foglalkoztak velem, akik vigyáztak a hangomra, mert tudták, hogy érték van benne.

17 éves koromig minden énekversenyt megnyertem - például Sárospatakon is sok énekversenyen vettem részt. Sok fellépésem is volt, de tréfás módon sokszor az újságból értesültem róla. Az utcánk végén ugyanis lakott egy Papp Mária, aki nővéreivel élt egy házban, és kántor volt valahol. A címzéseket gyakran elszámozták, és hozzá mentek a táviratok, úgyhogy gyakran ő szólt, vagy tényleg újságból kaptam hírt arról, hogy fellépésem lesz...

Akik tanítgattak, talán karriert szántak nekem, ezt azonban édesapám és édesanyám is ellenezték. Mivel az éneklésről nem akartam lemondani, Egerbe mentem tanulni magyar-ének szakra. A fiam születése után azonban előbb anyósom lett beteg, és őt ápoltam, majd apámat ápoltam. Ekkor minden otthoni dolgot szépen elláttam, gyermekruhát, gyermekjátékokat varrtam, befőztem, főztem. Rájöttünk, hogy nem szenvedünk igazából hiányt akkor sem, ha nem megyek vissza tanítani, hanem itthon maradok, és nem kell mindenkinek külön menza, a gyereknek külön lehetőségek. Ez jót is tett a fiamnak, így tanulhatott hegedülni, zongorázni, így tanulhatott meg németül és franciául. Jobban tudtam vele foglalkozni. Közben a családfő a jogi szakma kereteiben mindenféle foglalkozást űzött. Ugyanúgy jogász, dr. Romhányi, mint az édesapja, aki egyébként az egyik legjobb zongorista is volt Miskolcon. Apósommal együtt is sokat zenéltünk. Ő is az a zenész volt, mint most a fiam, hogy ha megkértem: egy hanggal feljebb vagy lejjebb játsszuk az adott darabot, akkor neki nem kellett külön kotta, hanem fejben szépen átalakította.

Igen, sokáig csak egyházi keretek közt, szolgálatként énekeltem. Nagyon sok helyen; s akik hallottak, később maguk is meghívtak. A Felsővároson egyetlen ünnepen sem hagyom ki az éneklést, és talán csak néhány templom van Miskolcon, ahol nem énekeltem. Érdekesség még, hogy immár ötödik éve a metodista egyház egyházzenei kurzusának ének- és hangképzéstanára vagyok.

Igen. Görögországban a minoritáknál énekeltem, mert nem volt szólóénekesük. Itt Miskolcon a belvárosi evangélikus templomban szoktam énekelni. Jótékonysági koncerteken is szívesen lépek fel. Nagyon szép sorozat volt például az utóbbi időkben az „Ének a templomért" is. Öt-hat koncert, amelyek bevételét a felsővárosi gyülekezet templomának építésére ajánlottuk fel.

Eszembe fog jutni. De más módon is szeretném megünnepelni a templom elkészültét. A fiam épp egy tedeumon dolgozik, melyet a templomszenteléskor szeretnénk előadni. Arra kértem, hogy gyönyörű szopránszólót írjon bele, amit majd elénekelhetek. Az akusztikát már kipróbáltuk: fantasztikus, a leghalkabb hang is gyönyörűen szól.

Igazából nincs. Mindig új feladatot kapok, tehát rengeteget tanulok, ami jó is, mert frissen tartja az agyamat.

Inkább az a fontos, hogy érthető dolgokat énekeljek érthetően. Ez vonatkozik az éneklés technikájára és arra is, hogy mindig igyekszem magyar szöveggel énekelni. A szólóéneklés ugyanis az ember szívét fogja meg. Az éneklés, ha szolgálat, lelki megdúsulást, felemelkedést, szépséget, jóságot közvetít. Mindeközben pedig vissza is hat rám, én is gazdagabb leszek, feltöltődöm.

Barnóczki Anita