A választások keményen érintik intézményeink „zsebét" is. Az elmúlt másfél évtized során kiépült a református egyház intézményrendszere: szociális intézmények, kórházak, iskolák, amelyek - még ha nem is mindig jól működnek - eszméket, szellemiséget képviselnek. Ezért jó lett volna egy olyan világ, amelyik ezzel szimpatizál, sőt ezt támogatja.

Súlyosabb azonban az, ami nem az anyagiakkal kapcsolatos. Egyházunk templomos tagságának egy része is, ki tudja miért, a szavazatát a kifejezetten egyházellenes pártszövetségre adta le. Sok egyéb tényező mellett van ebben papellenesség is. Nem akarom azt mondani, hogy a lelkipásztori társadalommal szembeni fenntartások minden esetben ok nélküliek, de inkább valami zsigeri van ebben. Valami végtelenül szomorú bizalmatlanság, és nem pusztán csak azok részéről, akik a templomba nem járó reformátussághoz tartoznak. Igaz ez a templomba járó, presbiteri tisztet is betöltő reformátusságra is, akik szerint, ha a lelkész azt mondja, hogy rossz dolog olyan pártokra szavazni, amelyek fényévnyi távolságra vannak mindenféle keresztyén értéktől, akkor elmennek, és arra szavaznak, mert a pap azt mondta, hogy ne szavazzanak rá. Ez persze nem ennyire egyszerű, de most csak az egyházi vonatkozásokról beszélünk.

Azt is elmondhatom azonban, hogy miben értem meg a falusi szegény embert, és a városi szegény embert, amikor visszaálmodja a Kádár-korszakot. Ők a rendszer megváltozását nem írják az MSZP rovására, nem írják az MSZP-vel vadházasságra lépett SZDSZ rovására, hanem egyértelműen a jobboldalnak róják fel, mert az akart igazán rendszerváltást. A rendszerváltással együtt viszont fölbomlottak a téeszek, és a falusi embereknek nincs meg a szerény, de biztos megélhetése. Ugyanígy tönkrementek és bezártak a gyárak, és a városi szegény embereknek nincs meg a nagyon szerény, de mégis megnyugtató fix megélhetési lehetősége. Haragszanak Orbán Viktorra, aki először mondta ki nyilvánosan - még az átkosban -, hogy a szovjet hadsereg menjen haza. Bosszúsak azért, mert amíg itt volt a szovjet hadsereg és élt a Kádár-rendszer, nem volt munkanélküliség. Azt már nem látják, hogy a baloldali gengszterbanda - ez már kiderült és lelepleződött - aktív közreműködő volt abban, hogy a rendszer megváltozzék, hogy megszűnjék a bankok, a termelőeszközök köztulajdona, és mindez átmehessen magántulajdonba, mert csak így rabolhatták le saját zsebükre spontán privatizáció címén ingyen és bérmentve.

Valamit megérteni és valamivel egyetérteni azonban nem ugyanaz. Megérteni, hogy miért vált fizikailag és erkölcsileg önpusztítóvá a magyar nép tekintélyes része, nem jelenti azt, hogy ezzel egyet lehet érteni. Sőt még csak azt sem jelenti, hogy ezért nem jár súlyos bűnhődés. Az egésznek a hátterében ugyanis a nagyfokú önzés áll: elég a családdal, elég ezzel a szűk körrel boldogulni. Nagyobb körökbe vagyunk ugyanis belehelyezve, nagyobb körökért kell felelősséget hordoznunk: szeretetet és szolidaritást gyakorolnunk. A magyar nép 8,5 millió szavazójából 7 millió arról adott tanúságot, hogy őt nem érdekli a nagyobb kör (2004. december 5.). A történelem Istene, aki nélkül nem működnek a dolgok, megpróbált bennünket, és ettől kezdve ez most már teológiai kérdés is. Ennek a népnek a túlnyomó többsége ezen a próbán könnyűnek találtatott.

Sokan azt mondják, hogy az egyháznak mindössze az a problémája a választásokkal, hogy most kevesebb lesz a pénz.Hát micsoda az egyház? Az egyház nemcsak a falusi tiszteletes, nemcsak a kurátor, nemcsak a püspök. Az egyház az a közösség, ahol hirdetik Isten Igéjét, az egyház az, amelynek a feje Jézus Krisztus, és az Ő áldásából él, így az Egyház számára ez nem lehet anyagi természetű kérdés, és nem is az. Volt itt kicsivel korábban egy népszavazás, amelynek igazából nem volt semmiféle anyagi vonzata: elvi, szellemi kérdés volt csupán. Ebben észlelhető volt az is, hogy itt vannak olyanok, akik eszmékben és nem érdekekben gondolkodnak, és ezek javarészt az egyház tagjai is. Annak a másfél milliónak ugyanis, aki igennel szavazott, azt hiszem, nagyon jelentős része keresztyén ember.

Ha így félre tesszük az anyagi kérdéseket, és eszmékben gondolkodunk, akkor is azt kell mondanunk, hogy rosszabb helyzetben vagyunk így a választások után?Nem vagyunk rosszabb helyzetben, leleplezett helyzetben vagyunk. Ebből jöhet ki jó. A Szentírásban az Úristen azt mondja, hogy a maradékot tartom meg. Ennek a maradéknak kell elgondolkodnia most azon, hogy én is lemorzsolódom, bezápulok, vagy kovász leszek?

Nagyon sok időszakban jelentkezett az egyház történetében és népünk történetében is, hogy voltak kevesek, akiknek a helytállása erőt adott többeknek. Nem biztos, hogy a többségnek, de többeknek. És ebből él nemzedékről nemzedékre az egyház.

Változik-e az egyház küldetése, feladata?Az egyház küldetése nem változott meg. Az egyház küldetése az, hogy megjelenítse az Isten országát a földi világban, és hívogasson: térjetek meg, mert itt az Isten országa. Isten országa Jézus Krisztus, Jézus Krisztus pedig a Bibliából kiolvasható út, igazság, élet. Tanítások, útmutatások, lelkületi indíttatások határozzák meg az egyház küldetését, és ezekhez adatik az ígéret, isteni segítség, Szentlélek. Az egyház változatlan küldetése ez.

Az egyház konkrét feladatai azonban módosulhatnak, változhatnak. A kommunizmus idején például olyan intézményes feladatai nem voltak az egyháznak, hogy egyházi iskolákat működtessen, mert nem működtethetett, még csak egyházi árvaházakat sem működtethetett. A nyolcvanas évektől kezdve engedték meg, hogy megközelítse az elesetteket, iszákosokat, drogosokat.

Az egyház küldetése tehát mindig ugyanaz, feladatai pedig az adott helyzettől függően különbözhetnek.

Hasonlít-e újra mai helyzetünk ahhoz, ami a rendszerváltás előtt volt?Az rettenetesen üres világ volt. A mostani minden mocskával együtt mégis csak izgalmasabb. Az kifejezetten bezápult világ volt a nyolcvanas évek közepéig. Akkor kezdte el itt-ott felütni a fejét valami más. Valami, ami legalábbis rávilágított arra, hogy ez így bezápult. Erősen termelte a depressziót az a korszak. Mozdíthatatlanul közönyös és pitiáner volt a társadalomnak jelentős része. Az átlagos tiszáninneni falusi református lelkipásztor a fiatalsággal többségében a gyermekkortól a konfirmációig foglalkozott. Aki ugyanis magát az egyházhoz tartozónak vallotta, elküldte a gyerekét gyerekórára, kátéórára, mert nem akart elődei örökségével vagy tehetetlenségi nyomatékával szakítani. Lehetett emellett az elesettekkel is foglalkozni: a családlátogatásnak, az öregek gondozásának nem volt akadálya. De az az érzés, hogy én a saját külön munkámat, külön vállalásaimat tudom beleépíteni egy generációról generációra továbbélő egyházba, nem nagyon volt meg. Az emberek túlnyomó többsége a nyolcvanas évek végéig nem is tudta elképzelni, hogy itt lényegi változás történhet. Annyira sikeres volt a Szovjetunió világszerte gyakorolt politikája, hogy mindenütt úgy gondolták, ez fog beláthatatlan ideig érvényesülni. Akkor azzal áltathattuk magunkat, hogy egy legyőzhetetlen katonai hatalom kényszerít bennünket, most viszont a nép meg van bolondítva, bagóért megvásárolva. Akkor azért volt könnyebb, mert az elbutult, megtévedt nép butaságára és eltévelyedésére találtunk mentséget. Ma sokkal nehezebb mentséget találni.

Merre tovább?Erkölcsileg lejjebb már nem csúszhatunk. A megélhetési körülményeket tekintve még igen. A lelepleződés mélypontja volt, hogy a nép ellökte magától saját testvérét, káini bűnt követett el. Ennél rosszabb már nem jöhet, így számomra ez a mostani választás eredmény már nem súlyosabb. Szomorú lehetek, de csalódott nem. Én már csak kellemesen csalódhatom, és ez meg is történik, amikor találkozom értékorientált emberekkel, diákokkal. Olyan emberekkel, akik ma még sírnak - mert boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Azért nem vagyok reménytelen, mert az a kovász, amiről az Úr Jézus azt mondta, hogy az Isten országa, benne van ebben a világban, és teszi a maga dolgát. Nagyon szerettem a „magyarság"-ot, és ebben most megrendültem, de ennél rosszabb már nem lehet. Most már csak azon kell meditálnom, hogy mi az, amit a Mindenható is a maga rostáján belül tart ebből az értékből, a magyarságból (a múltból hozott és a jelenkori értékekből). Tanárként látom diákokban, hogy vannak, akik szeretnének értékeket hordozni és őrizni. Ez a maradék. A törvények nem változtak. Izráel erre paradigma volt; attól kezdve, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban kiterjesztette szövetségét minden népre, minden nép valamilyen módon Izráel paradigmája szerint működik... Amiben élünk, nemcsak magyar apokalipszis, hanem kozmikus apokalipszis... De ennek az apokalipszisnek van Gazdája.

Győzött a szocialista demokrácia

2006-ig még bátran gondolhattuk, hogy az ország szavazópolgárainak többsége rendszerváltást akar. A régi gárda, vagyis a kommunista uralkodó osztály eltávolítását a hatalmi funkciókból, a régi politikai intézményrendszer (jelképesen az egypártrendszer) felszámolását, a régi közgondolkodás, pl. a marxista osztályharc eltűnését, stb. A választópolgárok többsége azonban 2006-ban elutasította a rendszerváltást. Demokratikus választási körülmények között visszatértünk a szocialista demokráciához, egy 16-18 éves kitérővel.

A kommunista uralkodó osztályt a szovjet megszállók kezdték kiválasztani 1945-től kezdve azokból, akik hajlandók voltak átállni hozzájuk. Az erőszak hatására egyre többen álltak át az oldalukra. Ha másként gondolkodott valaki, ha nem volt párttag, nyíltan nem képviselhette nézeteit még egy egyszerű orvostörténeti múzeum igazgatójaként sem, mint Antall József. A hallgatás volt az ára a megmaradásnak. Élni kellett, így éltünk tízezrével, százezrével. Ez a hallgatás azonban elég volt ahhoz, hogy a folyamatos kommunista propaganda megtegye a magáét.

De nem csak a propaganda hatására formálódott át a magyar társadalom. Az állami vállalatokban, az állami gazdaságokban, a téeszekben százezrek dolgoztak. Ebbe szoktatták bele az embereket. Nagy üzemek, nagy téeszek, nagy intézmények, nagy iskolák, nagy kórházak mindenütt, telve alkalmazottakkal. Alkalmazottak alkalmazotti tudattal. Lehetett szidni a főnököt, de a felelősséget viselni nem kellett. Főleg a tulajdonosi felelősségről nem lehetett szó, mert az egyénnek csak személyi tulajdona lehetett. Épp a tulajdonos felelősségtudatától kerültek egyre messzebb idővel az emberek. Valahogy lesz velünk is - mondták kába nyugalommal. Csak adják már azt a fizetésemelést!

A régi szocialista rendszernek nagy szépséghibája volt a Szovjetunió. A Szovjetunió léte mindig azt dörgölte a kommunista párt orra alá, hogy nem is vagytok igaziak, mert mi hoztunk létre titeket, tőlünk függtök. Nélkülünk összeomlanátok. Ettől félt a kommunista uralkodó osztály. Ez volt a tétje a rendszerváltásnak is. Mi lesz a kommunista uralkodó osztállyal, ha nincs a nagy támasz, ha nincs a Szovjetunió támogatása? Megáll-e magában is a szocialista társadalmi rend? Vajon összenőtt-e már annyira a kommunista uralkodó osztály és a nép, hogy szét sem lehet őket választani? Szerves együttélés formálódott-e itt negyven éven át, vagy tényleg csak az erőszak miatt engedelmeskedtek az ellenálló, mindig is kuruc érzelmű magyarok? Pártunk és népünk megbonthatatlan egysége csak évente visszatérő májusi sóhaj volt csupán, vagy maga az új rögvalóság? Ha nincs külső támasz, ha magára marad a volt pártarisztokrácia és a nép, akkor vajon mi történik? Vajon kit választ, vajon ki mellett teszi le voksát a nép? Idegfeszítő próba volt minden választás. Kétszer is úgy nézett ki, hogy váltunk, hogy leváltjuk a ránk növesztett siserehadat, hogy polgári Magyarország lesz a jövőnk.

A negyven év azonban nem tűnt el nyomtalanul. A verőlegények, az ávósok, a pufajkások, a párttitkárok, a pártalkalmazottak, a titkosszolgálatok emberei megmaradtak, szavazati jogot kaptak a demokráciában is. De ez kevés, ez még nem döntötte volna el a javukra a választást. Azóta tudjuk, a mostani választások óta tudjuk, hogy megmaradt a tömegbázisuk is. Mert milliós tömegeknek tetszett a szocializmus. A Szovjetunió segítő, oltalmazó léte nélkül is. A párt vezetői azért küzdöttek, hogy külső segítség nélkül is győzedelmeskedjen a szocializmus kapitalista variációja, a szocialista demokrácia. Ha már a tulajdoni szerkezeten és a gazdaság irányításán változtatni is kellett, legalább a vezetők ne változzanak, legalább a hatalmi szerkezet ne változzon, legalább a megszokott (azaz erőszakos, kíméletlen) uralkodási módszer maradjon! Az osztályharcos „kultúra" továbbélése, hogy állandóan harcolnak valaki ellen, hogy bűnbakot keresnek saját hibáik elfedésére. (Tudjuk: minden nehézségért a Fidesz és annak vezetője a felelős.)

Most, 2006-ban megtörtént a gátszakadás. Tomboló örömmel, sugárzó arccal kiáltják, ország-világ tudhatja, láthatja, győzött a szocialista demokrácia! Mindazok, akik eddig titkolták, akik szégyellték, hogy a szocializmust tartották a legjobb társadalmi rendszernek, most kiállhatnak a napra, őszintén megvallhatják igazi gondolataikat: a szocializmus szép volt, a szocialisták jók voltak! Ez a tömeghangulat győzött, és nem a Fidesz vesztette el a választásokat. Ezért fogadta el az ország többsége, hogy Kossuth-díjat érdemel a vízlépcső tervezője, Kossuth-díjat érdemel az ország eladósítója. Nyilvánosan átölelheti a volt KISZ-titkár a világhírű besúgó filmrendezőt, kezet csókolhat nagy tömeg előtt a beszervezett lemezlovas a volt KISZ-titkárnak, miközben kattognak a fényképezőgépek. Hadd lássa mindenki! Kifordult a kesztyű, megfordult a világ, újból divat lett a púposság. Visszaállt a régi rend, a megszokott. Akik akkor fent voltak, most is fent vannak, akik kiszolgálták őket, megint kiszolgálhatják őket szégyenkezés nélkül, sőt büszkeség töltheti el szívüket kitartó hűségükért. És folytassuk a kegyetlen igazsággal: megint azoknak kellett vereséget szenvedniök, akik akkor ellenzékben voltak, akik akkor másként gondolkodtak. A szocializmus képes a megújulásra, a szocialista demokrácia képviseli a modernitást.

Ez az új mozzanat: a Szovjetunió nélkül is tovább élő szocialista demokrácia. Sőt: az Európai Unióban is tovább élő szocialista demokrácia. Ez a lelkesedés gátolja az MSZP-szavazókat, hogy meghallják a költségvetési hiányról szóló vészjelzéseket, a hitelminősítők dörgedelmeit. Az MSZP-szavazókat nem érdeklik a tények. Csak az ő, csak a saját egyenjogúságuk. Másfél évtizedes harapós vicsorgásukat önelégült nyugalomra akarják váltani. Az ő szempontjukból már az is nagy teljesítmény, hogy az általuk megszokott külső erőszak nélkül, választások útján, szavazati többséggel győztek. Azok a kis csalásocskák pedig... bagatell: ahol gyalulnak, ott forgács is hullik.

Mit üzen nekünk ez a hatalmas hevület? Ez a nagy nekifeszülés? Azt, hogy a szocialista demokrácia hívei részt kérnek a hatalomból, részesülni akarnak a rendszerváltás dicsfényéből. Azt igénylik, hogy a rendszerváltó ellenzék, amely erkölcsi fölényét máig megőrizte, és jelenlétük folyamatos utalás púposságukra, ismerje el egyenrangúnak őket, sőt ismerje fel bennük a rendszerváltó társat, részeltesse őket is a rendszerváltás mítoszának sugaraiból, hiszen ők is ott voltak a kerekasztalnál. Legitimitást kérnek.

Nehéz lesz elismerni, mert még mindig van egy óriási deficitje az MSZP-nek: nem demokratikus politikai erő. Nem demokratikus, mert nem tűr meg semmilyen más véleményt. Nem tűr meg még most sem semmilyen másféle gondolkodást, csak a feltétlen lojalitást. Elég utalni a Pénzügyi Felügyelet megveretett elnökére, a Statisztikai Hivatal elnökére, a Rádió elnökére, a Nemzeti Bank elnökére stb., végtelen a sor. Sőt, ezek csak a kitüntetett, reflektorfényben lévő személyek. Arról még híreink sincsenek (miért is nincsenek, kedves sajtó?), hogy a falvakban-városokban hogyan rúgják ki a velük nem egy követ fújó (kis)embereket állásaikból, hogyan egyeztetik újságíróikkal sorról sorra megjelenés előtt lapjaikat, televíziójukat.

Miért szocialista demokrácia? Mert olyan lesz, mint régen volt: mindenki egyenlő lesz, csak lesznek egyenlőbbek.

Jogállamiság, törvény előtti egyenlőség: benne van az alkotmányban, de most már azzal a megszorítással, hogy lesznek, akikre érvényes lesz, és lesznek, akikre nem lesz érvényes. Másutt ezt banánköztársaságnak mondják, nálunk ez lesz a szocialista demokrácia.

Lesz vallásszabadság is. Támogatni fognak minden szektát, mert a történelmi egyházakra és híveikre más mérce lesz érvényes. Az ő esetükben alkotmányellenesnek minősül a véleménynyilvánítás társadalmi kérdésekben. Csak hitélettel foglalkozhatnak, és azt is csak a templomok zárt falai között. Lehetnek intézményeik is, csak vigyázni fognak, nehogy felháborítóan megnövekedjen a számuk. Káros ugyanis úgy nevelni a fiatalokat, hogy erkölcsi elvek álljanak a nevelés középpontjában. Sokkal helyesebb a trendi értékmentesség. Keverjük bele az értékes dolgokat (hit, család, emberi méltóság, hazaszeretet) mindabba, ami jópofi, ami szórakoztató, ami fogyasztható katyvasz. Egy idő után elveszti erejét, a korpa között minden közönségessé válik.

Higgyen az a fiatal, de legyen mindegy, hogy miben. Legyen család, de legyen mindegy, hogy milyen neműek a szülők. Vagy hogy egyáltalán hányan vannak. Fogadjuk el, hogy a prostituált és a bűnöző is dolgozik - pokolba az emberi méltósággal! Ne foglalkozzunk a saját országunk, nemzetünk ügyeivel, hiszen más országok, nemzetek is fontosak, rántsunk vállat, ha sérelem ér minket, hiszen Európa mindent kérdést megold. Menjünk inkább bulizni! A multik által épített nagy üzletláncok telve vannak vevőkkel. Emberek százezreinek vasárnapi programja a tangózás a plázákban. A kereskedelmi televíziók műsorait tömegek nézik. Ez a király!

Hölgyeim és uraim! Ami elveszett, elveszett. Mostantól a rendszerváltásról mint a volt uralkodó osztály leváltásáról ne essék szó! Helyette összpontosítsunk a társadalompolitikára! A nagy koncepciók mentén kell szervezni jövőnket. Ha igaz, amiben eddig is hittünk, akkor az értékelvű politizálás népszerűbb lesz egyszer a közönségességnél. Ez ad reményt a győzelemre.

Mezei István

Miskolc 

Egyháztagként a 2006-os parlamenti választásokról

Országunk jelenéért és jövőjéért felelősséget érezve mentünk szavazni nemrégen. Miközben örök üdvösségünkért fáradozunk, felelősséggel tartozunk földi életünk, hazánk sorsáért is. A krisztusi utat járva tudjuk, hogy az élet és a család védelme, gyermekeink nevelése, a munka becsülete, az emberi méltóság tisztelete olyan értékek, amelyekhez feltétlenül ragaszkodnunk kell. Felelősséggel kell olyan képviselőket választanunk, akik tiszteletben tartják a hitben járó emberek egyenlő jogait, és biztosítják az egyházakkal az együttműködést. Vajon ezen szempontok szerint, lelkiismeretét alaposan megvizsgálva, ezen értékeket szem előtt tartva adta le mindenki a voksát? - merül fel gyülekezetünkben a kérdés sokakban. Elég bölcsességet tanúsítva szolgáltuk nemzetünk jövőjét?

A megismert választási eredmények alapján elmondhatjuk, hogy aki nem élt a választás lehetőségével, az a demokrácia adta véleményalkotás jogáról önként mondott le, elveszítve a jogot az utólagos kritikára is. Ismerve azt a népszámlálási adatot, amely szerint az ország lakosságának 75%-a kereszténynek vallotta magát, meg kell vallanunk, hogy lelki életünk tanulgatásánál tarthatunk csak.

A szavazatukat leadók számára az értékek sorrendisége erkölcsi kérdés. Ebből következik, hogy a választás hitbéli kérdés. Gondoljunk elsőként a tízparancsolat I-II. parancsolatára, ami az állam és az egyház együttműködésének alternatíváját jelenti. Az V. parancsolat választás az élet tisztelete mellett vagy ellen. A VIII. parancs az igazmondás parancsa. Mire adtuk szavazatunkat?

A demokratikus állam a nemzet érdekeit kell, hogy szolgálja, ami közmegállapodást jelent. Milyen kötelező érvényű szabályok szerint éljük mindennapjainkat és valósítsuk meg a kitűzött feladatokat?

Mindezeket végiggondolva, az elkövetkezendő időben kiemelt figyelmet kell fordítani minden hitben élő embernek, egyháztagnak a párbeszéd megteremtésére, az együttműködés fenntartására, egyetértés kialakítására. Mindezek keresése és megvalósítása nem jelentheti a krisztusi út feladását, de elismervén a másik oldal győzelmét, jogosan várhatjuk el a mi hitvallásunk tiszteletben tartását is. Máté evangéliumában olvashatjuk: „Adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek." /Mt.22:21/ Az egyháztag engedelmeskedik az államnak, de Jézus az Úr. Jézus tanítványai felelősek nemcsak saját magukért: felelősséget kell hogy vállaljanak családjukért, barátaikért, szomszédjukért és a tágabb értelemben vett közösségért, a társadalomért. Törekednünk kell a krisztusi értékek megvalósulására: mindenki számára legyen biztosítva az emberi méltóság; hogy gondoskodjunk a betegekről, a cselekvésképtelenekről, a szegényekről. El kell érnünk, hogy a társadalom váljon egyre igazabbá, türelmesebbé, békésebbé, együttérzőbbé és szabadabbá.

Mind a világban, mind az egyházban talán a legnagyobb szükség a becsületes, megvesztegethetetlen, egyenes emberekre van, különösen is a közéletben.

Hiteles emberekre van szükségünk mindenhol. A hiteles emberek beszéde összhangban áll személyiségükkel, foglalkozásuk mindennapi cselekedeteikkel, a szavaik tetteikkel, a hitük viselkedésükkel.

A gyülekezet olyan közösség, melyet a hit, remény és szeretet jellemez. A keresztyén ember nem esik olyan hamar kétségbe. Krisztus egyházainak feladata ma a közvélemény, a közgondolkozás formálása az evangéliummal. Minden embernek törekednie kell arra, hogy a szeretet vezérelje, és jó cselekedetekre legyen képes, ami egyben a többi ember javát is szolgálja. Ahogy Pál apostol a rómabeliekhez írott levelében szól: „Azokra a dolgokra törekedjünk tehát, amelyek a békességet és egymás építését szolgálják."

Azt mondja Máté evangélista: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." /Mt.5:16/ Hogyan lehetek én világosság? Ha cselekszem Isten akarata szerint mindig a jót, a másokat szolgálót, le tudok mondani dolgokról mások javára, mindig ott vagyok, ahol másoknak segíthetek, békességet szerzek a békétlenek között, nem maradok szótlan az igazságtalanság láttán, és megmutatom hitemet a világban.

„Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek: Nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek." /1 Péter 3, 8-9/

B. Erika,

miskolc-felsővárosi gyülekezet