Adó, járulék vagy tized?

Még ma is vannak egyháztagjaink, akik büszkén emlegetik, hogy ők mindig pontosan fizették az „egyházadót". Valóban, a második világháború előtti időkig nálunk is és külföldön több helyen (pl. Németországban) ma is egyházadó van, amit a munkáltató mindenkitől levon, aki ezt egy nyilatkozatban meg nem tiltja.

Mi, önkéntesen, egyházfenntartói járulékot fizetünk. Mindenki annyit, amennyit akar, azonban van egy „ajánlott mérték": ez általában a tényleges jövedelem vagy a mindenkori minimálbér 1%-a. Ez utóbbi most 570 Ft havonta. Hallunk - olykor még presbiterek szájából is - olyan véleményt, hogy ez sok, mert e mellett még vasárnaponként a perselybe is teszünk valamennyit, akkor ez bizony komoly anyagi teher...

Ugyanakkor tudunk olyanokról is, akik a tizedüket áldozzák Istennek, legtöbbször úgy, hogy egyházukra bízzák ennek felhasználását. Azt is gondolhatnánk ezekről, hogy vagy nagyon aszkéta természetűek (rosszabb esetben kevés bölcsességgel megáldottak), vagy nagyon sok bűn nyomja a lelküket, s így akarnak vezekelni. Érdemes ezért ezeket a kérdéseket egy kicsit alaposabban megvizsgálni.

Azt mindenki tudja, hogy egyházi épületeinket (templom, parókia, gyülekezeti ház - az iskolát itt nem is említem) fenntartani, annak rezsijét kifizetni nem kis pénz. Ehhez járulnak még alkalmazottaink (lelkészek, egyházfi - most templomgondoknak hívjuk-, alkalmi kisegítők) személyi költségei meg az egyéb kötelezően fizetendő tételek (pl. közalapi befizetés). Mindezt az egyházfenntartói járuléknak kell (kellene) fedezni. Ezzel elérjük, hogy „működik" templomunk, ott rendszeresen hirdettetik Isten örömüzenete, s heti rendszerességgel sok más kiscsoportos alkalmunk is lehet. Az említetteken kívül még van egy sor kiadás, ami az ingatlanokhoz kapcsolódik (biztosítások, kötelező felülvizsgálatok, karbantartás, felújítás), és az lenne a jó, hogy ha egy kis tartalékot is tudnánk képezni.

Ha azonban ennél többet is akarunk (és ki az, aki nem akar többet?), ha a templom falain kívül is el akarjuk érni az embereket (misszió és diakónia), ha nemcsak vasárnapra, de a hét minden napjára van valami üzenetünk, akkor ehhez nemcsak lelki, hanem anyagi forrásokra is szükség van. Erre szolgál a perselypénz és az adományok.

Vannak olyan számítások is, hogy a perselypénz mértéke legyen legalább fele a fenntartói járuléknak egyháztagonként. Így aztán már nem is 1, hanem 1,5%-ot kér az egyház. Ezt bizony sokaknak nagyon nehéz kigazdálkodni. A jómódúaknak különösen nehéz, hiszen az ő másfél százalékuk ijesztően sokra jön ki... Sokszor már nem is marad annyi, de azért egy-két száz forintot odaszánnak.

Mostanában többször is találkozhattunk az adófizetésről szóló jézusi példázattal: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené" (Máté 22,21). Hogy mit és mennyit kell adnunk a „császárnak", azt jól tudjuk, mert törvényekben és egyéb jogszabályokban évről évre leírja és közli velünk. De tudjuk-e igazán, hogy mit kell adnunk az Istennek? Mi az, ami az Istené?

Az ószövetségi zsidóság számára ez is pontosan szabályozva volt: mindenből egy tizedet. (A legrégibb törvénygyűjteményben: „A föld első termésének javát"). Ezt kapták a papok és a léviták ahelyett, hogy ők is kaptak volna egy tizenketted részt az Ígéret Földjéből. A tizedből azonban ők is kötelesek voltak egy tized részt az Úrnak felajánlani.

Mi az adakozásban is szabadságot kaptunk: „Ki-ki mint eltökélte szívében úgy adjon, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten." (2Kor 9,7). Jó néha komolyan elgondolkoznunk azon is, hogy „mid van, amit nem kaptál volna"? Az életed, az egészséged, képességeid, anyagi javaid, szerető családtagjaid..., nem sorolom tovább. Ez mind-mind az Isten ajándéka és hitbeli növekedésünk egyik gyümölcse, hogy ezeknek akkor is tudunk örülni, amikor még nem vesztettük el egyiket vagy másikat.

Istennek nincs szüksége semmire, amit tőlünk kellene megszereznie - de nekünk szükségünk van arra, hogy Isten iránti hálánkat kifejezésre juttassuk. Ez az egytized emlékeztet engem arra, hogy a többi kilenctizedet is Istentől kaptam. Földi javaimnak nem tulajdonosa, hanem ingyen bérlője vagyok, s a bérlet is csak visszavonásig az enyém.

Ha egy üres zsákba tölcséren keresztül bőven töltenek valamit felülről, de a tölcsér szűkületét eltömi egy babszem, hiába van felül bőség, alul mégis marad az ínség. A visszatartott tized ilyesféle babszem, amely elrekeszti Isten ránk záporozó áldásainak csatornáját. (Siklós József: Egy újszülött természetrajza)

A statisztikai adatokat nézve nálunk nincs különösebb probléma az adakozó kedvvel. Az elmúlt évi számok alapján egy gyülekezeti tagunkra jutó egyházfenntartói járulék 4900 forint volt. Ez ugyan csak kb. 90%-a a minimálbér 1%-ának, azonban a templomi perselypénzek összege jóval több, mint a befizetett járulékok fele, valamivel több mint 80%-a. Tudjuk azonban, hogy sokan járnak hozzánk, akik még nem kérték felvételüket a választói névjegyzékbe, tehát egyházfenntartói járulékot sem fizetnek. Közülük sokan ebben a formában adakoznak, tehát egyháztagjaink által a perselybe tett összeg ennél kevesebb.

Lényegesen rosszabb a kép, ha megnézzük, hogy az átlag mögött mi van. Gyülekezetünk pénzügyeinek adminisztratív intézője kérésemre az egyházfenntartói befizetések tavalyi kimutatásából összegnagyságonként kigyűjtötte az adakozók számát. Ennek alapján közlök néhány adatot:

A 744 egyháztagunk több mint fele (415 fő) 3000 forintot, vagy ennél kevesebbet fizet évente (közülük 64-en 1500 forintot, vagy annál is kevesebbet). Ezzel szemben a teljes összeg egy negyedét (25%-át) 39-en, vagyis gyülekezetünk 5%-a fizeti be. A teljes egyházfenntartói járulék 10%-át pedig 7 testvérünk együttes befizetése kiadja! Áldja meg Urunk a jókedvű adakozókat!

Természetesen lehetnek és vannak olyan élethelyzetek, amikor az a perselybe tett néhány forint a legtöbb, amit adhat valaki, hasonlóan az özvegyasszony 2 fillérjéhez. Nem róluk szólok, amikor az anyagiakat illető szemléletváltozásunkat sürgetem. Evangélikus testvéreinknél havi ezer forint az egyházjárulék ajánlott összege, a hitvalló kisegyházak tagjai pedig zömmel jövedelmük tizedét adják. Nálunk 600 vannak, akik még havi 500 forintot sem szánnak egyházuk, gyülekezetük fenntartására. Ennyi „özvegyasszonyunk" nem lehet!

Tudom azt is, hogy a tized odaszánása nem egyszerűen elhatározás kérdése. Hitbeli fejlődésünk gyümölcse és Isteni iránti hálánk megnyilvánulása. Az Istentől való újjászületésnek nem előfeltétele, hanem következménye. Az első lépések megtétele azonban rajtunk múlik. Kezdjük azzal, hogy ha megkapjuk fizetésünket vagy megérkezik a nyugdíj, első dolgunk legyen elkülöníteni belőle azt az összeget, amit „jókedvvel" tudunk odaszánni Istennek. Nálam az vált be, ha a maga fizikai valójában is kiveszem hónap elején ezt a pénzt a folyószámlámról, és külön borítékban tartom. Azóta többre elég a maradék, mint amikor „okosan" próbáltam gazdálkodni.

Végezetül Siklós József már idézett tanulmányából idemásolom Sík Sándor néhány szép sorát:

Ki mindenét az Istennek adja,

Visszakap mindent, egy helyébe ezret,

Mert bőkezű a viszonzásnak Atyja

S nem engedi, hogy lekötelezzed.

Aki eljut a tized jókedvű odaszánásáig, annak nem lesz többé adó az egyházfenntartói járulék, nem csak annak ajánlott mértéket, de többszörösét is könnyedén fogja kifizetni, sőt bőven jut céladományokra is, és a 90% többre lesz elegendő, mint a 100!

Ha már megkaptuk annak ajándékát, hogy örömmel tudjuk pénzünket adni, akkor már nem vagyunk messze attól sem, hogy erőnk és időnk tizedét is Urunknak ajánljuk. Erőnket akkor, amikor még van, s időnket akkor is, amikor nincs, vagy alig van.

Benke László

Miskolc-Tetemvár