Beszélgetés Tőzsérné Márton Ida tanítónővel

LIX. évfolyam 2. szám / Portré

Fony egy kicsi falu Abaújban, a világ vége egyik kies dombocskáján. Van egy kicsi iskolája annál az útelágazásnál, ahol eldönthetem, hogy Regéc, Vilmány vagy Korlát felé menjek. Az iskola nem egy hatalmas épület. Első látásra kiderül, nem több száz gyerekre tervezték. Az épület nagy tantermében két marék gyerek. Kicsik és kisebbek.

Három évfolyam, egy osztály. Zsák bolha szaladgál, örülnek nekem, a vendégnek, és tudják, hogy játszani fogunk. Amikor azonban elkezdődik a foglalkozás, belép a TanítóNéni és csönd lesz. Hogy csinálta? Hangját nem hallottam. Lehet, hogy mondott valamit. Fél órával később egy kiszsivány fiúcska kezét nyújtva kérdezi: kidobhatom a kukába a cukorpapírt? Persze. Csak a kérdésre nem számítottam. Az egészséges játékzajok között fegyelmezett és tisztelettudó kérdések. Játszunk és gondolkodom: melyik bolygón vagyok? Melyik évszázadban? Fegyelmezett de élvezettel játszó gyerekek között...

Így történt, kedves Olvasó, hogy kíváncsi lettem a „TanítóNénire", akiről a gyerekek szavak nélkül, viselkedésükkel mondtak el annyi mindent, aki megteremtette a hétköznapi csodát, amit egyre több szülő és pedagógus csak nosztalgiával vagy vágyakozva említ. Pedig a húsz gyerek közt van elsős, másodikos és harmadikos. Van jobb képességű, van egyszerűbb, van örökmozgó és lusta, van problémás, ilyen és olyan.

Ezek után Tőzsérné Márton Idát otthonában kerestem fel. Kedvesen mosolyogva értetlenkedik: hogyan lehetne ő érdekes, amikor ő csak azt csinálja, amit mások is, ő csak végzi a dolgát. Lassan azért mégis beszélni kezd:

Miért lett tanítónő?

 

Nem tanárnak, hanem kifejezetten tanítónak készült?

 

Hogyan emlékszik a legelső órára?

 

A felkészültség miben áll?

 

Az is fontos lehet, és segítséget jelenthet, hogy jól ismeri a fonyi gyerekeket.

 

Mi az, amit feltétlenül szeretne átadni?

 

Együtt tud működni a szülőkkel a nevelésben?

 

Más területen is dolgozik a faluban. Ha jól tudom, képviselőtestületi tag.

 

A református gyülekezet életében is aktívan részt vesz.

 

Barnóczki Anita

 

Édesanyám példáját követve voltam presbiter. Úgy gondoltam, hogy ezáltal tehetek az egyházért, de e nélkül is tudok. Most is ott vagyok minden rendezvényen, kiveszem a részem a munkából. Az egyház meghatározó, és nem csupán mert templomba járó református családban nőttem fel. Az egyház nevel, értékeket ad át, és ami még fontosabb: Kapaszkodó. Kitől mástól kaphatna segítséget, erőt az ember, ha nem Istentől, akihez az egyház közelebb visz. A nagy mélységekben is biztos Kapaszkodó, akire szükség van mindenkinek. Másoknak, a ma emberének lehet bármi, bármilyen hit ez a Kapaszkodó, de nekem nem.Igen. Először azért indultam, hogy legyen valaki a képviselő testületben, aki a gyerekek érdekeit képviseli. A második ciklust is ezért vállaltam. Úgy érzem, tudok így tenni a gyerekekért. Erre jó példa, hogy most már talán tíz éve, hogy minden évben három hétig úszni tanulnak az iskolások Encsen, és ezt az önkormányzat teszi lehetővé számukra. Tanuljanak meg úszni, szeressék meg a vizet, vagy legalább ne féljenek tőle. Nincs ugyanis tornatermünk, a gyerekek sokat ülnek. Nem mondhatom, hogy sokszor negyvenöt percet, mert nem tartjuk szigorúan az órákat. Ha harminc-harmincöt percet képesek odafigyelni, akkor utána szabadon engedem őket. Mindig annyi az óra, ameddig a gyerek aktívan figyelni tud. A szünet is olyan hosszú, amennyire szükséges. Lehet, hogy ez sokaknak nem tetszik, de én a kezdetektől így gondolom. A szülők rám bízták a gyereküket, óriási elvárásaik vannak, és kell is hogy legyenek. Nekem is vannak elvárásaim. Ezeket vagy elfogadják, vagy nem. Szülőkkel szemben azonban sosem követelek, mindig csak kérek. Sok esetben ennek hasznát látom. Ismernek, tudják, hogy jöhetnek hozzám. Megkeresnek, akár a saját dolgaikkal is. Nem élhetek csupán az iskola falai között. Nemcsak a gyermekek gondjaival kell azonosulnom, hanem a szülőkéivel is. Sőt, nemcsak a szülők problémáival, de a falu bármelyik lakosáéval is. Sokszor kerestek meg idős emberek ilyen-olyan gondjaikkal, kérvényírással, ilyesmivel. És ez feltétlenül jó dolog. Nyugalmat, jó ízlést, azt, hogy békességben éljenek. Ez a mi iskolai közösségünk remélem, hogy azt sugallja számukra, hogy lehet együtt, egymással szeretetben és békességben élni. Elsősorban nevelni igyekszem, mert ez a feltétele az oktatásnak. Ma érezhető az a szándék, hogy az iskolákban nem nevelni kell, hanem csak oktatni, de én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Feltétlenül kell oktatni, de ennek feltétele egy neveltségi szint. Nagy előnyt jelent a munkámban, hogy én ezeknek a gyerekeknek a szüleit is tanítottam. Tudom, hogy egy gyereknek hogyan viselkedett ilyen korában az apukája, anyukája. Ugyanígy segít, hogy tartom a kapcsolatot a szülőkkel, családokkal. Nyitott iskolában dolgozom. Reggel bejönnek, mikor hozzák a gyerekeket, délután bejönnek, mikor jönnek értük, beszélgetünk.Csak könyvekből nem lesz felkészült az ember. Akkor lesz az, ha rendre készül az óráira, és bele tudja adni a saját személyiségét. Nem szabad, hogy abszolút előírt módszerek legyenek. Mindenkinek kell hogy legyen saját módszere. Valamilyen szinten alkalmazni kell azt, amit az ember megtanult, az az alap, de ha ezt nem egészítjük ki saját ötleteinkkel, akkor ez egy halvaszületett dolog. Egy pedagógus akkor tud igazán jól dolgozni, ha a személyiségét teljes egészében beleviszi. Az én helyzetem azonban nagyon speciális. Ha elmondom, hogy én összevont osztályban tanítok, sokan még a kollégák közül is rácsodálkoznak. Hallottak már ilyesmiről, hogy volt valamikor ilyen, de arról már nem sokat, hogy hogyan működött. Rácsodálkoznak, hogy én ezt hogyan tudom megcsinálni. Úgy, hogy nem napi négy, hanem napi 15 órára készülök. Ez úgy tűnhet, mintha nagyon nagyot akarnék mondani, de nekem pontosan kell tudnom, hogy mit fognak a másodikosok és harmadikosok csinálni, amíg én az elsősökkel az „a" betűt tanítom. Erre természetesen ma már nem úgy készülök, mint az első években, de harminckét év után is pontosan a fejemben van, hogy az adott napon mit hogyan fogok csinálni. Ezen kívül természetesen a gyerekek határozzák meg a munkámat, hozzájuk kell rugalmasan alkalmazkodni. Jelenleg húsz gyerekkel foglalkozom egyszerre, de voltak már ennél sokkal többen is. Amikor tanítani kezdtem, mindenképpen több gyerek volt. Egyszer már lecsökkent a létszám, mikor Göncre a kollégiumba kezdték hordani az elsős gyerekeket is. Akkor egy tragédia kellett ahhoz, hogy visszakerüljenek ezek a gyerekek ide a faluba. Ma azonban ugyanezt csinálják: bezárják a kisiskolákat, körzetesítenek, vinni, utaztatni kell a gyerekeket, pedig meglopjuk vele őket. Ellopjuk tőlük a gyerekkort, a játékidőt. Nem igazán emlékszem rá. Azt hiszem, remegett a hangom. Olyan volt, mint egy vizsga. Mert felelősség kiállni gyerekek elé. Úgy éreztem akkor is, és a mai napig is így érzem. Felkészületlenül ne menjen az ember gyerekek közé. Igazából a gyereket azzal lehet meglopni, ha nem adjuk át neki azt a tudást, amit neki meg kell kapnia. Ezt nehezen viselem el, amikor így meglopják a gyerekeket, pedig megteszik sokan. Semmiképpen nem tanárnak. Nem is tudnék felső tagozatban tanítani. Nem is vágytam rá soha. Tanítónak jelentkeztem Sárospatakra. Felvettek, és elvégeztem az iskolát. Nem kitűnő eredménnyel, mert voltak olyan tárgyaim, amelyeket nagyon nem szerettem, ezekből kettes is voltam. Ilyenek voltak a tudományos szocializmus vagy a marxizmus. Nagyon szerettem viszont a módszertant, ezt szívesen tanultam. A főiskola elvégzése után hazajöttem, itt kezdtem tanítani. Akkor az első és harmadik volt együtt, a második és negyedik, ötödik-hatodik, hetedik és nyolcadik. Mikor is volt ez? 1974 szeptemberében. Akkor a nagyobbik fiam három hónapos volt. Két fiam van. Visszatérve, rögtön belecsöppentem itt a mély vízbe, mert pontosan úgy akartam tanítani, ahogy azt megtanultam. El kellett telnie két-három-négy évnek, hogy rájöjjek, így nem lehet tanítani. Gyakorlatban lehet mindent megtanulni.Ezt nem lehet egyszerűen megválaszolni. Annyi biztos, hogy már gyerekként is ezt játszottam. Voltak nagy sötétkék csomagoló papírok, azt tűztem fel valamire, hogy legyen táblám, amire írhatok. Voltak barátnőim és kisebb gyerekek, őket „tanítottam". Amikor gimnazista voltam, az első, második évben még mindig nem alakult ki bennem teljesen, hogy tanító szeretnék lenni. Volt azonban egy orosztanárnőm, remek ember, igazi pedagógus. Bár utáltam az orosz nyelvet, harmadikban jelentkeztem hozzá pedagógiai szakkörre, mert ez tetszett, jobban mondva elsősorban az tetszett, amit ő csinált. Ezek után jelentkeztem negyedikben Sárospatakra, akkor már nagyon tudatosan.