Mese - Mirci és Murci

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos konyha. Ez volt a világ legcsodálatosabb konyhája. Minden megtalálható volt benne, amire egy cicának szüksége lehet. Finomabbnál finomabb ételek sorjáztak a konyha minden szegletében. Bajuszcsiklandozó illatok terjengtek a levegőben. Az egyik falnál egy hatalmas szekrény állt, amibe csak cicacsemege állt glédában. A polcokon egymást váltogatta a sonka, a kolbász, a sajt. S milyen jó meleget árasztott a kemence a sarokban! Hűvös estéken de jó volt bebújni a sutba, ahol puha takarón lehetett szundikálni! A kemence melletti tálkából sosem fogyott ki a tejecske vagy a tejfel.

Itt élt Mirci és Murci, a két helyes kiscica. Mirci hófehér volt, csak a bal füle csücskében lehetett látni egy kis fekete foltot. Murci pedig cirmos, s olyan pontosan követték a hátán a sötétebb és a világosabb csíkok egymást, hogy még egy valódi tigris is megirigyelhette volna. A mi két cicánk nagyon boldog cica volt. Hogy miért? Mert nemcsak a világ leggyönyörűbb konyhájában élhettek, hanem azért is, mert övéké volt a legcsodálatosabb Gazda. Ha a Gazda megjelent a konyhában, tudták, valami nagyon jó következik. Egy-egy sajt darab vagy lágyan omló tej várja őket. Hát még ha megérezték a Gazda kezét a hátukon! Ilyenkor Mirci és Murci boldogan görbítette a hátát, és dorombolva törleszkedett a Gazda lábához. Ha meghallották a hangját, azonnal szaladtak, hátha ölbe veszi őket, és úgy húzza végig ujjait rajtuk. A Gazda hangját mindennél jobban szerették. Mert csak a jó jött vele. A biztonság és a megelégedettség. A gazda mindig azt mondta, „csak itt vagytok biztonságban, a kinti világ irgalmatlan és kemény". Ott nincs a Gazda simogató keze. Ott bántás vár és küzdelem.

A világ legínycsiklandóbb konyhájában a világ legcsodálatosabb gazdájával nagyon vidám volt az élet. Mirci és Murci játszottak, kergetőztek nap mint nap. Nem kellett semmitől sem félni, mert a gazda megvédte őket, és mindenük megvolt, amit szemük-szájuk kívánt.

Egyszer a gazda odahívta magához a két cicát:

- Mirci! Murci! El kell mennem egy kis időre. Itt mindenetek megvan, úgyhogy legyetek nyugodtak. Tietek a konyha minden csücske. De! Látjátok? Az asztalra helyezetem egy nagy tálban vajat. Ehhez ne nyúljatok! Ha megéheztek, ott van a kamra, s mi benne van, tiétek; ott a polc, s mi rajta van, a tiétek; ott a kályha szélén a gőzölgő leves, a tiétek. Csak az asztalon lévő vajból ne egyetek. Azt másnak szántam. Nagyon szomorú lennék, ha meg kellene büntetni titeket.

Mirci és Murci csillogó szemmel hallgatták a gazdát, és lelkesen bólogattak.

- Ne félj, Gazda! Szót fogadunk neked. Menj csak nyugodtan.

A Gazda elment. A magára maradt cicák, először kergetőztek, aztán találtak egy pamutgombolyagot, és azzal labdáztak, míg sikeresen legombolyították az egész fonalat. Míg onnan kibogozták magukat, nagyokat nevettek, és az idő is jól eltelt. Lassan éhesek lettek. Felfedezőútra indultak hát, valami eleség után. Egyszer csak ijedten torpantak meg. Szokatlan, eddig ismeretlen hangot hallottak.

- De unalmas lehet mindig csak a konyhában lenni! - suttogta egy reszelős hang elnyújtva a szavakat. A cicák ide-oda pislogtak, míg fel nem fedezték, hogy az egyik kamrai ablakban, egy fekete árny áll. A körvonalai alapján úgy nézett ki, mint egy másik macska, csak sokkal vastagabbnak, robosztusabbnak látszott a teste.

- Ki vagy te? - kérdezte Mirci.

- Ó, nem az számít, én ki vagyok, hanem hogy ti rabságban éltek - duruzsolta a Fekete Árny.

- Nekünk itt mindenünk megvan, és a gazda szeret bennünket! - vágott vissza Murci magabiztosan. A Fekete Árny azonban nem mozdult. Akármerre fordultak a cicák, úgy érezték, mindenütt ott van. Égő vörös szeme átsütött az ablakon, mélyen suttogó duruzsolása belemart a szívükbe.

Telt-múlt az idő. Murciék már kipróbáltak minden játékot, és éhesek sem voltak. A szó, amit az Árny mondott, beleragadt a fülükbe. Rabság... rabság... nem vagytok szabadok...

- De igen! Mi azt tehetünk, amit akarunk. A Gazda mindent megengedett! - kiáltott fel hangosan Mirci, mintegy válaszolva a ki nem mondott vádakra. Murci, hogy megmutassa, igenis szabad, felugrott az asztalra. Egyszer csak ott illatozott előtt a hatalmas vajhegy. Szinte betöltötte az egész teret. Aranysárgán csillogott, és vonzotta egyre közelebb a kiscicát.

- Hű, de jól néz ki! Gyere Mirci, nézd meg te is!

Felugrott a tiltott asztalra Mirci is, és csak bámulták, csak bámulták a finom vajat. Közben nem vették észre, hogy a Fekete Árny mintha megnőtt volna ott az üveg mögött, ahogy egészen rátapadt az ablakra.

- A Gazda nem fog örülni, hogy itt vagyunk! - suttogta Mirci Murcinak. - Nem kellene elmennünk innen?

- De olyan finomnak látszik! Nem értem, miért a legjobbat akarja elvenni tőlünk a Gazda! Különben is olyan sok van, hogy észre sem venné, ha kicsit nyalnánk belőle.

Miközben ezeket a szavakat mondta, egyre közelebb és közelebb lépett a vajhoz. Bajuszkája remegett, szeme csak az ínycsiklandó finomságot látta. És ekkor megszólalt a Fekete Árny úgy, mint aki már csatát nyert.

- Ha tudnátok milyen finom! A Gazda biztosan nem úgy gondolta, hogy sosem ehettek. Nincs semmi baj, ez a tietek, csak a tietek. Csak vegyétek el. Senki sem látja, ha hozzányúltok. Sőt, még segítetek is, ha picit könnyebb lesz. Bátran tegyétek meg, nektek ez jár, megérdemlitek. Mirci és Murci nem bírt, de már nem is akart ellenállni. Odaóvakodtak a vajhoz, és nyalni kezdték. És nyalták, nyalták, és azt hitték, nekik most milyen jó lesz. Azt se hallották meg, ahogy a Fekete Árny gonoszul felnevetett. A mohó vágyakozást nem kísérte a megelégedettség. Sőt! Valami furcsa, rossz érzés lopakodott gondolataik közé.

- Ne féljetek, én vigyázok majd rátok. Persze csak akkor, mikor már itt lesztek kint velem! - bömbölte az Árny. De úgy, hogy a mondat második felét mégse hallják.

- Jaj! Mit tettünk! - jajdult fel Mirci, és könnyben úszó szemmel nézett fel Murcira.

- Én mondtam, hogy ne tedd! - próbálta áthárítani vétkét Murci. Persze az ő bajszán is ott sárgállott az ellopott vaj. Az íze már megkeseredett szájukban. De hiába tudták, hogy hibát követtek el, meg nem történtté nem tehették. És most mit fog szólni a Gazda? Legjobb lenne eltűnni a szeme elől, és csak akkor előjönni, ha mérge elillan. Persze tudták, hogy a Gazda nem pillanatokban gondolkodik és érez. Amit tettek, nem lehet elintézni egy ejnyebejnyével. Végérvényesen elrontottak valamit. Bánatukban a kemencesutba bújtak, a legsötétebb sarokba.

S a Gazda hazajött. Gyanús volt neki az a nagy csend. Hívta Mircit és Murcit, és mire nagy nehezen elősompolyogtak, rögtön látta, baj van. A cicák bajszán még most is ott csillogott a vaj. A Gazda csak nézett, nézett mindent látó szemével, és keze most nem emelkedett cirógatásra. A hangja is keményen vágott bele a csendbe.

- Mit tettetek?

Mirci és Murci szemlesütve mondták, nyögték a szavakat, majd várták az ítéletet. Az nem is váratott magára.

- Mivel kivontátok magatokat a védelmem alól, elengedlek titeket. Mától nem maradhattok a konyhában.

- De a... de a... az árny... a furcsa hangú... - dadogták a cicák. - Mit csináljunk vele?

- Sajnálom! Ti inkább rá hallgattatok, mint rám! Ott kinn ő az úr.

A két cica kétségbeesésében sírva fakadt. Eddig még sose sírtak, és most teljesen megrémültek saját hangjuktól.

- Bocsáss meg! Segíts rajtunk Gazda!

A Gazda szeme ellágyult. Szelíden, simogatóan szólt hozzájuk.

- Nem haragszom, de szavam meg nem másítom. Mivel szeretlek benneteket, gondoskodom rólatok. Azzal egy-egy szalagot kötött a cicák nyakába.

- Amíg ez rajtatok van, nem lehet baj. Az Árny sem árthat nektek. A szalagangyalok megvédenek.

Azzal kinyitotta az ajtót és a cicák előtt feltárult egy másik világ. Félelmetesnek látszott, nagyon nagy volt, de tudták, védelem alatt vannak. Így mégse féltek. De azóta is visszavágynak az elveszett otthonukba.

Szilágyi Zoltánné

Arnót