Iránytű - 2006

A 21. század embere már nem ismeri Kolumbusz Kristóf reménykedő tekintetét, amely a távolt fürkészte. A masszív, legyőzhetetlennek, átjárhatatlannak hitt óceán végül maga is úgy látta jónak, hogy a felfedező célba érjen. A köd felszállt, a távolban az óceán kékségét a természet zöldje váltotta fel. Az árboc csúcsáról emberi torok formálta hang zengett: föld, föld. A szívekről óriási súly hengerült el, a sóhajok a siker előtt hódoltak.

A precíz térképek korában élünk, amikor a műholdak segítségével pontosan meghatározhatjuk a helyünket. A mobiltelefonok rendelkeznek GPRS-szel, a modern autókban digitális térkép tájékoztat a legjobb haladási úrvonalról. Mégis az emberek többsége mintha nem találná a helyét. Egyesek mintha nem tudnák, hová tartanak, mi az a legfőbb cél, amit egykor maguk elé tűztek. A városból vidékre vágynak, a falusi életmódot urbanizáltra cserélnék, s lassan már a szülőföld sem visszatartó erő. Vajon mi az oka ennek a gyökerét vesztett, nehezen magára találó, elveszettséget diagnosztizáló emberi állapotnak? A megoldás kézenfekvőnek tűnik. Keveset nézünk az égre. Kolumbusz még adott a csillagok járására. Ő tudta, hogy nem csak az óceánon, a hajón, a matrózon és a kapitányon múlik, hogy meglátja-e az újvilágot. A meghatározó és mindent eldöntő tényező a csillagok felett és az emberi szívekben keresendő...

2006. július 19. és 23. között arra tettünk kísérletet, hogy a fiatalok tekintetét - ha rövid időre is - a közellévőkről egy távoli célra irányítsuk. Közösen próbáltunk tájékozódni a tékozló fiú története alapján, hogyan lehet életünk óceánját átszelni.

A tábor neve - Iránytű - jól tükrözte célunkat, szerettünk volna a fiatalok kezébe tájékozódási eszközt adni. Bárhol is járjanak életük útján, képesek legyenek hazatalálni. Hazatalálni Telkibányára, a szülői házhoz, és hazatalálni Jézus Krisztus által az Atyai házhoz.

A különlegessége ennek a néhány napnak az volt, hogy nem csak telkibányai fiatalok voltak jelen az Iránytű Keresztyén Ifjúsági Táborban. A testvérgyülekezetünk fiataljai Észak-Írországból tizenhárman képviselték hazájukat, valamint néhány kárpátaljai egyetemista is csatlakozott a táborhoz. Az ország sok szegletéből érkeztek hozzánk fiatalok, így említhetjük meg a teljesség igénye nélkül az érintett településeket: Gönc, Encs, Szikszó, Bodroghalom, Sátoraljaújhely, Sárospatak, Makkoshotyka, Miskolc, Kazincbarcika, Kecskemét, Békéscsaba, Búj, Visegrád.

Utólag, így a sorokat egymás mellé rakosgatni egyszerűnek tűnik, beszámolni valamiről, ami lezajlott. Viszont eljutni ide, nem gondolom magától értetődőnek, természetesnek. A Telkibányai Református Gyülekezet ilyen mérvű ifjúsági rendezvényt még nem szervezett. Társult kétszer is a bangori testvérgyülekezet által szervezett táborhoz, viszont akkor sokkal kevesebb felelősség nyomta a vállát. Hiszen 2003-ban és 2004-ben mind a helyszínről, az ellátásról, az eszközökről és programokról a testvérgyülekezet gondoskodott, most viszont ennek áldásos és örömteli terhét a vendéglátók hordozták. Komoly összefogásra volt szükség a tábor megvalósítása érdekében, amiből a gyülekezet tagjai, pedagógusok, vállalkozók, független személyek mind kivették részüket.

Így kerülhetett sor arra, hogy a tábor és programok színhelyét a parókia udvara és a templom adja. A vendégek kényelmes szállással és finom ételekkel való ellátását a gyülekezet áldozatkész tagjai vállalták magukra. A nagy hőségre tekintettel a vállalkozók szódával és üdítővel látták el a résztvevőket. Ezzel a háttérrel már hozzá lehetett kezdeni a tábor programjainak lebonyolításához.

A tábor minden délelőtt istentisztelettel kezdődött. A templom nemcsak a meleg elől bizonyult jó búvóhelynek, hanem ősi falaival megteremtette az Igével találkozás légkörét az ifjú szívekben. Az Istenre figyelést énekszóval kezdtük, amiben a gyülekezet gitáros csoportja közreműködött. Az ifjúsági énekek könnyebb elsajátítása érdekében, kifejezetten a táborra készült el a gyülekezet énekfüzete, melynek a mottója így hangzik: „Útra kelek, elmegyek Atyámhoz..." (Luk 15:18a). A tékozló fiú történetét részekre osztva mind az öt nap más bizonyságtevő boncolgatta. Az atyai ház keretes szerkezetet biztosított a történetnek, mederben tartva az elindulás és megérkezés helyszíneit. A kötött példázat ellenére megláthattuk az Ige különlegesen színes mondanivalóját. Érdekes volt látni, hogyan szűrődik át a kijelentés mondanivalója a különböző igehirdetők személyiségén.

A tábor alatt különböző lehetőségek közül választhattak a fiatalok. Így részt vehettek közös csoportos játékokon, kézműves foglalkozáson, rúghatták a labdát, tollasozhattak, asztaliteniszezhettek. Ezeken kívül voltak speciális csoportok, akik különleges céllal gyűltek össze. Az egyik ilyen csoport transzparenseket, feliratokat és meghívókat készített. A transzparenseknek és feliratoknak a célja az volt, hogy a faluban felvonulva minél többen megtudják, hogy milyen zászló alá tartozunk. Mi Krisztus katonái vagyunk, Ő hívott minket táborba. A meghívók a település lakóit biztatták, hogy vegyenek részt a tábor záró alkalmán, a vasárnapi istentiszteleten.

A fiatalok egy másik csoportja különleges meglepetéssel készült a vasárnapi gyülekezet számára. Pantomimszerűen feldolgozták a tékozló fiú történetét. A szereplők a próbák alatt sokat megtudtak önmagukról, a társukról, a tévelygés útvesztőiről és az Atyai szeretet határtalanságáról.

Meghatározó élmények voltak a fiatalok számára, és hosszú ideig megőrzik emlékezetükben ezeken az alkalmakon kívül még az éjszakai kalandtúrát, ahol 49-en botorkáltak a sötét erdőben néhány pislákoló zseblámpa fényénél. Hasonló erővel íródott belsőjükbe Telkibánya versenyszellemben történő felfedezése, tizenhárom vegyes ír-magyar csoportban. A pálos kolostorrom meglátogatása igazi spirituális megtapasztalássá vált, amikor közösen, egymás mellett énekelve, ki-ki a maga nyelvén dicsőítette az Urat.

A szombat délután és este a rácsodálkozás és nyílt bizonyságtétel idejét hozta el. A parókiától elindulva a lelkes csapat 30 főt számlált. Énekszóval, imádsággal, feliratokkal, transzparensekkel és Bibliával felfegyverkezve sétáltunk át a falun. A cél a sportpálya volt, ahol már sokan vártak ránk fiatalok és felnőttek, hogy elkezdődhessen a vadas vacsora, és lángra lobbanjon az óriási tábortűz. A falu közt járva énekszóval vonultunk, több helyen megálltunk, a Hegyi beszédből hangoztak el idézetek és imádkoztunk. Mindez természetesen két nyelven. A kibővített iskolához is betértünk, ahol hálát adtunk a megújult falakért, és az elkövetkező tanév diákjaiért és pedagógusaiért fohászkodtunk megtartó Istenünkhöz.

A vasárnap délelőtti szolgálatot Graeme Kennedy a bangori csoport vezetője tartotta. Igehirdetésének fókuszában az Atya állt, aki keblére ölelte a hazatérő fiút. Nem elfordította az arcát tőle, ahogy a nagyobb testvér tette. Sőt, mindennel megajándékozta, amit az ember el tud képzelni, s még azon felül is. A tábor ideje alatt azt szerettük volna az ifjak tudtára hozni, hogy jobb egy nap az Úr házának küszöbén, mint ezer máshol.

Mindent összevetve, örömteli visszatekinteni erre az öt napra. Reménység él a szívünkben, hogy a széthagyott játékokon és eszközökön túl, az üres szódás és üdítős üvegek és az újra csendessé vált parókiaudvar mellett maradt valami több ebből a táborból. S most nem az összetört szívekre gondolok, a szerelem hajnalából, sem a búcsú könnyeire, sem az unalmas pillanatokra és a fáradtság gyötrő erőtlenségére. Azt szeretném hinni, hogy a nyelvi akadályok és kultúrák különbözősége ellenére nem csak Graeme Kennedy barátommal osztozunk abban a meggyőződében, hogy ez az öt nap: „különleges időszak volt". Megtapasztalhattuk, hogy a testté lett Ige nyelveket áthidalva az evangélium hirdetésére szólított el minket.

„Ezek után láttam: íme nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a királyi szék előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, és hatalmas hangon kiáltottak: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a királyi széken ül és a Bárányé!" (Jel 7:9-10)

Szalay László Pál, lelkipásztor

Telkibánya