Mese - Locsi-Fecsi

Mint egy puha meleg gyapjútakaró, úgy borította be az éj az erdő fáit. Ahogyan a reggeli nap felemelte álmos fejét a hegyek és a mezők fölé, a takaró egyre könnyebb és egyre vékonyabb lett. Az éjszakai állatok nyugovóra tértek, közben az erdő nappali teremtményei előbújtak, és élelem után kutattak a tisztásokon.

Csak a borzas-csupaszemek aludtak még összebújva a fák görcsös gyökerei között. De amint a napsugarak beszivárogtak a lombkoronák és bokrok ágai közé, csiklandozásukkal új, izgalmas napra ébresztették őket. Nagyokat nyújtózkodtak, ásítottak, majd csendben elindultak az erdőszéli tóhoz.

Csendben, kivéve Locsi-Fecsit, aki attól a pillanattól kezdve, hogy felébredt, hangosan újságolta társainak, mit álmodott az éjjel. „Amikor elaludtam, egyik álom a másik után jött" - csacsogta. A többiek szelíden próbáltak nem odafigyelni, de ő csak folytatta: „Szinte azonnal elaludtam, amint sötét lett. Mintha hosszú ideje nem aludtam volna. És akkor elkezdtem álmodni, de nem ám valami egyszerűt, hanem valami nagyon különlegeset, ahogy mindig is szoktam." „Pszt!"- próbálták csitítani a többiek. Locsi-Fecsi megdöbbenve nézett körül: „Csak nem azt akarjátok mondani, hogy nem vagytok kíváncsiak az álmomra?" Egy társa félrehívta a sorból: „Nem vagyunk kíváncsiak! A tóhoz megyünk, nehogy lemaradjunk arról, amint a hattyúk ünnepélyesen felszállnak a reggeli égboltra." „Ó!" - morogta Locsi-Fecsi - „mindjárt gondoltam, hogy valami fontos dologról lehet szó, ami miatt nem akarjátok hallani, milyen gyönyörűt álmodtam. Milyen szép is volt..." „Pszt!" - torkolták le ismét a többiek.

Rövid séta után kiértek az erdőszélre. A reggeli pára még nem szállt fel a tóról. A borzas-csupaszemek a nádasban megbújva vártak, tágra nyílt szemmel. A reggeli csöndben Locsi-Fecsi is elhallgatott egy vagy talán két pillanatra, aztán ismét rákezdte: „Miközben itt várakozunk, elmondhatom, mi történt velem tegnap? Ti még ilyet nem láttatok. Én magam is alig hittem el. Az történt ugyanis, hogy miközben..." „Pszt!" - hallgattatták el a többiek.

Egy kis idő múlva megérkezett a hattyúpár, csendesen, kecsesen úsztak a vízen, mint két hatalmas vitorlás hajó. Szürkésfehér tollukat a felkelő nap sugarai festették meg, ívelt nyakuk lágyan mozgott, ahogy a tó vizét szelték. Amikor már egészen közelről lehetett látni őket, Locsi-Fecsi felállt és elcsodálkozott: „Mennyire igazatok volt! Gyönyörűek! Majdnem ilyen gyönyörűt láttam a múlt héten, amikor naplementekor a hegy lábánál sétáltam..." A reggel csendjét megtörő hangtól megriadt hattyúk hatalmas szárnycsapásokkal a magasba emelkedtek. „Látod, mit tettél?" - kiáltott dühösen Locsi-Fecsire egyik társa. „Te csendháborító! Mikor tanulod már meg végre, hogy van, amikor a beszéd ideje van itt, és van, amikor a hallgatásé?" Ezzel hátat fordítottak neki, és otthagyták a tóparton.

Ettől kezdve az erdő egyetlen lakója sem figyelt oda Locsi-Fecsire. Ha belekezdett mondanivalójába, elfordultak tőle, vagy úgy tettek, mint akik csak a szél zúgását hallják. Átnéztek rajta, vagy szó nélkül elmentek mellette. Locsi-Fecsinek annyira hiányzott, hogy meghallgassa valaki, hogy a fákhoz kezdett el beszélni. Csak mondta és mondta és mondta, de úgy tűnt, hogy a fák sem figyelnek rá. Szegény Locsi-Fecsi. Beszélt a virágokhoz, beszélt az égbolthoz, de azok sem figyeltek. Végül szomorúan leült egy kőre a patak partján, és saját tükörképének kezdett el mesélni. Elmondta magának mindazt a gyönyörűséget, amit az elmúlt napokban és hetekben látott. Csak mondta és mondta, de amikor a végére ért, saját tükörképe is csak hallgatott.

„Minek beszéljek, ha senki sem hallgat meg?" - szipogott. Hatalmas könnycseppek potyogtak szeméből a patak vizébe. Magányos sírdogálását egy lágyan sziszegő hang szakította félbe. Gyorsan hátrafordult, hogy megnézze, mi az. Egy vadrózsabokor tövében egy kígyót pillantott meg. Azelőtt soha nem látott még ennyire gyönyörűt. „Ha jól sejtem, van ott valaki" - szólalt meg a kígyó. „Nem mondanád el nekem, hogy ki vagy?" Locsi-Fecsi letörölte arcáról az utolsó könnycseppet, és csak amikor közelebb lépett, akkor vette észre, hogy a kígyó nem lát. „Hiszen te vak vagy" - szipogott még egyet utoljára. „Igen" - válaszolt a kígyó. „Miért sírdogálsz?" Életében először Locsi-Fecsi nem jött lázba attól, hogy beszélhet, hanem halk, akadozó hangon mondta el a kígyónak, mi is történt vele. Amikor befejezte, a kígyó így szólt: „Gyermekem, van idő, amikor meg kell osztanunk másokkal azt, ami velünk történt. De mint ahogyan a kútnak is idő kell ahhoz, hogy vízzel megteljék, nekünk is meg kell tanulnunk hallgatni és figyelni. Eljön aztán az idő, amikor meríthetsz a kutadból, hogy mások is megtudják azt, amit te tudsz. Kis borzas-csupaszem barátom, úgy látom, hogy a te kutad már megtelt, az enyémnek pedig egy kis töltekezésre van szüksége. Kérlek, mondd el mindazt, amit láttál!" Locsi-Fecsi pedig nekikezdett, hogy elejétől a végéig elmesélje a kígyónak az élményeit, vágyait és álmait. Amikor a végére ért, a kígyó így szólt: „Látod, Locsi-Fecsi, a te kutad most kiürült. Menj, és töltekezz fel mindazzal, amit látsz és hallasz. Ha újra megtelt, gyere vissza és mesélj nekem."

Locsi-Fecsi boldogan kelt útra, hogy csendben megfigyelje mindazt, ami látható és hallható. Miután mindent jól megfigyelt, sietett vissza a kígyóhoz, hogy meséljen neki. Esténként pedig, amikor borzas-csupaszem társaival a tűz körül melegedett, Locsi-Fecsi elmondott egy-egy mesét, majd elhallgatott, hogy odafigyelhessen a többiek meséjére is.

(Stephen Cosgrove Gabby c. meséjének magyar nyelvű átdolgozása)

r.g.