Búcsúszavak dr. Novák István professzor úr ravatalánál

Megindult lélekkel és nehéz szívvel állok itt e koporsó előtt, hogy végső búcsút vegyek dr. Novák István professzor úrtól, megyei bírósági tanácselnöktől, a város díszpolgárától, a szakma doyenjétől, a mindannyiunk által szeretett és tisztelt Pista bácsitól.

92 év, ami megadatott számára, igen hosszú idő, szinte az emberi élet legvégső ideje. Ezért mondható el róla, hogy nagy idők nagy tanúja volt. E nagy ívű és hihetetlenül gazdag életpálya még a Monarchiában a taktaszadai református parókián indult el, és történelmi korokat átívelve ért véget a Csabai kapui gyülekezet közösségében. Ami 92 év alatt megtörtént a magyar történelemben, annak lenyomata éppen úgy megmutatkozott az ő életében is. Mélységek és magasságok, elismerések és megpróbáltatások váltották egymást, de sem bírói pulpitus vagy egyetemi katedra, sem a szűkös és ínséges esztendők, avagy a halál árnyékának közelsége nem tették őt sem elbizakodottá, sem reményvesztetté. A szó legnemesebb értelmében olyan keresztyén jogtudós volt, aki egész életében hű maradt hitéhez, egyházához, hazájához, hivatásához. A tőlünk egyre távolabb kerülő, de sokunk által mégis visszavágyott egykori tisztes polgári világ egyik utolsó képviselőjétől búcsúzunk, akinél az őszinte egyenes beszéd, a becsület, a felebaráti szeretet, a másokon való önzetlen segítőkészség és a hivatása iránt alázat a legtermészetesebb módon hozzátartozott személyiségéhez. Mindig elegáns megjelenése, választékos modora, finom és tapintatos fogalmazása, mindenki iránt szeretetet sugárzó egyénisége tiszteletet parancsolt. Soha senkit meg nem bántott. Ennek még a gondolata is távol állott tőle. Ezt hozta magával családjából, iskoláibó, és ez adta meg tanári, bírói és jogtudósi tekintélyét. A törékeny testben nagy és nemes jellem lakozott, amely végtelen szerénységgel párosult.

1940-ben lépett igazságügyi szolgálatba. Igen nehéz időben, 1946-ban szerzett egyetemi magántanári fokozatot. A polgári jog mellett az egyházjog tudós művelője volt. 1949-ig, annak bezárásáig tanított az egykori Miskolci Evangélikus Jogakadémián, amelynek utolsó tanáraként is búcsúzunk tőle. Jogirodalmi munkásságát még megbecsülni is nehéz. Szakkönyvein jogász nemzedékek sora nőtt fel. A tanítás szívügye volt. Ilyen irányú felkérést soha nem tudott visszautasítani. A legnehezebb vizsgákon is a nyugalom áradt belőle. Ő mindig arra volt kíváncsi, amit a jelölt tud. Tudományos tanácskozásoknak és szakmai fórumoknak rangot adott, ha megjelent. Bölcs és lényegre törő hozzászólásait, tapintatos bírálatait nagy figyelem kísérte. Felkészültsége mindig naprakész volt. A szakmában méltán övezte kivételes tisztelet és megbecsülés.

A lélektipró és jellempróbáló ötvenes években akkor vállalt közegyházi tisztséget, amikor ez önmagában is hitvallásnak számított. Magas szintű és tudományos igényességű írásaival rendszeresen jelentkezett az egyházi folyóiratokban is. Az elmúlt fél évszázad protestáns egyházjog irodalmának egyik legtermékenyebb és legnagyobb jelentőségű szerzője volt. Emellett a Csabai kapui gyülekezetben mindvégig hűséggel végezte szolgálatát. Nem emlékszem olyan istentiszteletre, amelynek végén ne ő tartotta volna a perselyt. Távozáskor pedig mindenkinek megköszönte adományát. A szellem nagyságát a lélek alázata emelte igazán magasra.

A zsoltáríró szavai jutnak eszünkbe: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk." Ez a bölcs szív és lélek neki megadatott.

Elragadó szellemi frissességgel érte meg késő öreg korát. Mindvégig nagy érdeklődést mutatott a szakma, az egyházi közélet, a város dolgai és a művészetek iránt. Még ebben az évben is jelentek meg írásai. Soha nem hagyta el panasz az ajkát. Méltán részesült a legmagasabb kitüntetésekben: a Sárospataki Református Teológia tanárai közé választotta, az egyetem díszdoktorátust adományozott neki, a város díszpolgári címmel tüntette ki. Megérhette a Debreceni Ítélőtábla újraindulását, ahol valamikor királyi ítélőtáblai jegyző beosztásban dolgozott. Ezeket szerényen és jelleméhez illően nem érdemnek, hanem kegyelemnek tekintette. Soha nem helyezte magát előtérbe. 90. születésnapján, amikor kollégái, tanítványai és tisztelői köszönteni kívánták, csak nagy rábeszéléssel fogadta el a meghívást. Nem tartotta magát méltónak a megemlékezésre.

A búcsú perceiben feltétlenül meg kell említeni azt a példaértékű hűséget és ragaszkodást, ami feleségéhez fűzte, akit személyes emlékezéseiben vagy írásaiban csak a legnagyobb szeretettel említett. A 47 együtt töltött évre visszaemlékezni nagy erőt jelentett számára az utolsó időkben. Betegágyán az a párna feküdt mellette, amelyen szeretett feleségének monogramja volt kihímezve.

Most a végtisztesség órájában az apostol szavait idézhetjük: „Futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam." Küldetését betöltötte, és az élettel betelve, mint aki teljesítette a rábízottakat, a lélek nyugalmával lépett át a mennyei örök haza kapuján.

Emlékezem az utolsó találkozásra, az utolsó kézfogásra, amikor a lélek már indulni készült, de a törékeny test még fogva tartotta. Nem perlekedett a Jóistennel. Tudta, hogy a döntés most nem az ő kezében van. A megfáradt szolga elindult az örök ítélőszék felé. Jóságos szíve megszűnt dobogni. Kedves vonásait még magunk előtt látjuk.

Megadatott számára az a kegyelem, hogy a sákramentumokkal megerősítve, szeretteitől körülvéve, tisztelőitől elköszönve fejezhette be hosszú és tartalmas földi pályafutását.

Halálával egy nemes jellem, egy nagytekintélyű jogtudós és Krisztus ügyének holtáig hű szolgája távozott el körünkből, mindannyian szegényebbek leszünk nélküle. Azon a ponton pedig, ahol a szavak már nem tudnak igazán vigaszt nyújtani, felhangzik kedves énekének utolsó verse:

„Csillagvilágokat elhagyva már,

Elfáradt lelkem is hazatalál.

Hozzád ha eljutok, lábadhoz roskadok,

Ottan megnyughatok örökre én."

Rózsa Tibor