(Ezzel kapcsolatban a szerkesztőségnek meg kell jegyeznie, hogy terjedelmi okok miatt csupán egy-két részletet idézünk, reméljük, így is érzékelhető marad a visszaemlékezés hangulata, és így is betekintést nyerhetünk a kórus munkájába, a munka hangulatába... a szerk.)

Január volt. Az ökumenikus istentisztelet után átfagyva menekültünk be a gyülekezeti terem enyhülést adó melegébe. Katolikusok és reformátusok. Elszántak és bizonytalankodók. Kíváncsian néztük egymást. Én őket: ők lesznek a mi kórusunk? Ők engem: Ő lesz a mi vezetőnk? Aztán a Ki melyik szólamba kerülhet? eldöntése következett, és az első próbálkozás, belépés a kánonéneklés világába. Bonyolultnak és megtanulhatatlannak tűnt, de elkezdődött.

Óriási izgalom, rengeteg munka, küzdelem a népdalzsoltárral. Egy idegen ország, hosszú várakozás a határon balkáni körülményekkel. Ismeretlen szállásadók és máig tartó barátságok kezdetei. Egymástól távol élő magyarokat összefogó testvéri szeretet. Hatalmas ünnep, rengeteg résztvevő, reformátusok, katolikusok, gyönyörű szakállú ortodox pópák. A Károlyi Gáspár-szobor felavatása: vendéglátóink évszázados álma beteljesült. Az IKE kórus könnyed, fiatalos dalolása. Ha mi egyszer így tudnánk énekelni! Hazafelé. A határon elképzelhetetlenül hosszú kocsisor. Holnapig sem jutunk át. Egy élelmes útitársunk ránéz a mellette utazó, ortodox ideál szerint is szép szakállt viselő társára és fantasztikus ötlete támad. Kézen ragadja, és maga után húzza a kocsisor mellett előre. Egészen a géppisztolyt szorongató román határőrig. Ott valami keveréknyelven azt magyarázza, hogy itt áll mellette a püspök, akinek a delegációval együtt sürgős dolga van, azonnal mennie kell. Hosszabb győzködés után a katona feletteséhez kíséri őket, továbbra is felemelt fegyverrel. Beszéljen vele! Innen már nincs meghátrálás, folytatni kell a játékot. A felettes ebben a fontos ügyben Szatmárra akar telefonálni, hogy eligazítást kérjen a még nagyobb főnöktől. Emberünk kockáztat, és nagy mellénnyel mondja, hogy hívja csak a fel a felettesét, de mindjárt, mert a püspök és kísérete igazán nem várhat. Kurblizás, a telefon kicseng, de többszöri próbálkozás után sem veszi fel senki. A nagy kő szinte hallható robajjal esik le a ravasz útitárs szívéről. Na jó, most az egyszer menjenek. Szabad utat kap a busz, és soron kívül elhagyja Romániát. Lehet, hogy a határ őrzői azóta is azt nyomozzák, ki lehetett az a mogorva, egy szót nem szóló magyar püspök. Mi tudjuk, Sárosi Bandinak hívják, és legfeljebb a fák között lehetne püspök, mert hogy a foglalkozása erdész.

Ádventi hangverseny. Visszatérő vendégek vagyunk a településen. Már énekeltünk itt egy augusztus 20-i ünnepségen a tornateremben. Akkor nagyon melegünk volt, több okból is. No, ha akkor hűvöset kívántunk, most a templomban megkapjuk. A farkasordító hideg enyhe kifejezés, nem adja vissza, amit éreztünk. A padlóból, a falakból, a padokból sütött a hideg. Mire az éneklésre került a sor, szabályosan vacogtunk. Felálltunk, szemben a gyülekezettel, és akkor csoda történt. A várakozás öröme és melege sugárzott belőlük. Ezt megérezve elfeledtük a hideget. Megszűnt a vacogás. Szépen szólt az Istent dicsérő, Krisztust hirdető ének. Amikor pedig a gyülekezeti teremben felmelegítettük magunkat egy kis forralt borral - amit úgy ittunk, mint sivatagi homok a vizet -, akár vissza is mentünk volna a templomba.

Az első darab, amit több hangszer kísér. Soha nem próbáltunk még ilyet. Nagyon nehéz. Sokat dolgozunk vele. Először nem is nagyon tetszik. Aztán, ahogy egyre jobban megy, megszeretjük. Eljön a nagy nap. A televíziósok, úgy tűnik százan is vannak. Mindent előre tudni akarnak, percre pontosan. Utasítanak, aztán ők nem tartják be, amit kijelentettek. Óriási izgalom! Közvetítés indul. Igazán szép és felemelő ünnepség volt. Az éneklés is jól sikerült. Sajnos a hangszeres darab végét lekeverték, már nem ment adásba, de így is hallhatta ország-világ, hogy el tudtuk énekelni.

Hosszú szervezés, egyeztetés előzi meg. Terem, technika, hangmérnök, kórus, kisegítő, illetve besegítő énekesek a négyszólamú darabokhoz, kell hegedűs és orgonista, szponzorok, autóbusz és felénekelhető műsor. Egész nyáron próbálunk, megszakítás nélkül. Végre összeáll a műsor. Minden megvan, irány Miskolc. Kilencre beérünk. Hosszú beéneklés, mikrofonok beállítása, elhelyezkedés. És elkezdjük. Először könnyedén megy. A sok ismétlés után elgondolkozunk. Ki mondja azt, hogy könnyű dolog énekelni? Délben szünet. Ebéd, lötyögés, mert a technikusunknak dolga van. Aztán újra nekifogunk. 3 óra. Nem tud adni valaki egy új lábat? - mert már alig bírunk állni a sajátunkon. Fél négy. Esetleg kaphatnánk új hangszálakat? Fél ötre felénekeltünk az utolsó darabot is. Csak támolygunk. Egy őszinte férfi véleménye: „Inkább egész nap krumplit ástam volna otthon egyedül, az is könnyebb lett volna!"

Református énekkar a nevünk, de vannak közöttünk katolikusok is, akiket szeretettel fogadunk és keresztyén indíttatásból, felekezeti elfogultság nélkül tudjuk velük együtt magasztalni Istent. Az Ő dicsőségére és a saját örömünkre énekelünk, mert szeretünk együtt lenni, és szeretjük a közös szolgálatokat. Szolgálat ez, mert sok munkát, időt és lemondást kíván. De örömforrás is, mert boldogság, amikor valamit megtanulunk, és az eléneklésével másoknak is örömet szerzünk. Amatőr kórus vagyunk, meg sem közelítjük a profik teljesítményét. De szívből, belső indíttatásból énekelünk. Szeretnénk, ha énekünk közelebb vinné a hallgatókat Istenhez.

Csomós Józsefné

lelkipásztor, Gönc

Lemezfelvétel

Méra