Gondolatok egy megszépült osztályteremről

1. Az iskola egy kissé kellemetlen dolog, ahol illik a lehető legkevesebb időt eltölteni. A szülő beszalad reggel, egy puszi kíséretében leteszi a csomagot, majd délután felveszi, kapkodva begombolja a kabátot, sapkát igazgat, és akkor futás: el innen!

Annyi minden van még mára, és már majdnem este van. Az iskolában dolgozók igyekeznek - fásultságtól vagy lelkesedéstől függő energiával - szebbé tenni azt a helyet, ahol naponta sok órát töltenek ők is és a gyermekek is. Szeretném azt írni, hogy az elmúlt tíz évben egyre magasabb a normatíva, egyre több pénz jut az iskolákhoz, így azokat mindig újítják és csinosítják. Hiszen hiába díszítget az ember málló, szürke vakolatot, pattogó mázat, foszló szőnyeget. Ezt azonban nem írhatom, mivel épp ellenkező előjelű folyamat zajlik, az utóbbi időben egyre erősebben. Pénz csak a legszükségesebbekre jut. Akkor hát töltsék napjukat a gyermekek ócska teremben, úgysem ott laknak, majd otthon várja őket a szép környezet. De mit tegyen az, akit ez mégis zavar? Aki ösztönösen szereti a szépet, és akiben hagyott még az élet annyi erőt, hogy kész lenne valamit tenni...

2. Egyik nap hallom, hogy lelkes szülők csinosan megszépítettek egy osztálytermet. Elképzeltem, hogy ez milyen jó is lehet. És már láttam az én szüleim korú embereket, amint szalmakalapokban, kezeslábasban keverik a színeket, és elmélyülten festegetnek. Érdekelt. Nagyon. És érdeklődésemnek hangot is adtam. A 2. b osztály egyik tanító nénije pedig engedett visszautasíthatatlan kérésemnek: megígérte, hogy megkéri a szülőket, mondják el ők, amit a festésről tudni lehet.

3. A szép szépet érdemel. Korán érkezem a Diósgyőri Református Általános Iskolához. Késni nem szeretek. Ülök fél órát a kocsiban, gyűjtöm a bátorságot, és közben állítgatom a fényképezőt és gyakorolok. Új beállításokat kellett megtanulnom, mert én mint műszaki anti csak automata üzemmódban használom a gépet, az pedig ma kevés. Nagyon szeretném, ha minden rendben lenne: a szép szépet érdemel.

4. A szülők. Mindig elfelejtem, hogy a szülők az én korosztályom. Kedvesen várakoznak a teremben. Nem tudom, mi lep meg jobban, a vár - mit vár, maga a Mese! - vagy az, hogy többen is ülnek a padokban, és beszélgetnek. Szülőket iskolában csak úgy tudok elképzelni, hogy feszengve ülnek és várják az ítéletet, hogy mit követett el megint a csemete. Úgy képzelem, sokat nem szólnak egymáshoz, jól látható a különböző társadalmi rétegek közti választóvonal, és különben is egy individualista „ista" országban úgyis mindenki magába zárkózik. Nem, kedves olvasó! Sokadik tévedésem ez. A szülők az iskolában ülnek a gyerekek székén, a székeket egymás felé fordítva, persze nem megrendezetten, hanem csak hogy beszélgetni tudjanak, miközben van, aki a gyereke felszerelésével babrál, és közben szavak, beszéd, nevetés. Eszembe jut, de egyelőre csak suttogni merem: lehet, hogy jól érzik magukat...

5. Elmondom, mit szeretnék, ki küldött, bemutatom a fényképezőt és a mikrofont. Elmondom, hogy nem szó szerinti riport készül, a felvétel csupán modern jegyzetfüzet. A nevüket kérdezem, mert valamit kérdezni kell, és a név fontos, mert tudnom kell, kikkel beszélgetek. Később rájövök, hogy nem írhatom le a nevüket. Egyrészt, mert menet közben kiderült, hogy több szülő is dolgozott a nagy művön, akik most nincsenek itt, az pedig hogy néz ki, hogy egy csoportnak csak a felét mutatom be? Másfelől azt is gondolom, hogy nem ezért csinálták. Nem hiúságból. Így inkább csak annyit teszek, hogy amit láttam és hallottam, és élményként hazavittem, azt elmondom.

6. Csoport. Egy igazi csoportot láttam, nem egymás mellett ülő embereket. Közösséget. Mindig ilyen volt? Nem. Többen ismerték egymást, mert már óvodába is együtt jártak gyermekeik, a többiek azonban ismeretlenül csatlakoztak hozzájuk. Most rendszeresen találkoznak. Reggel, amikor hozzák a gyerekeket, ottfelejtik magukat és beszélgetnek. Délután is. Vannak közös alkalmaik, most például már lelkesen írogatnak a Mikulásnak, aki ma már e-maileket fogad, és érkezni fog. De lehetne szó szeretetvendégségről, farsangról, vagy a Nyilas Misi Házban megrendezett közös alkalmakról. „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél", az idő, amit a közösségre fordítottál: az teszi fontossá, és tartalmassá a közösséget.

7. Mi lehet a recept? Végy egy vagy két lelkes tanító nénit, és majd ők szépítik a termet, mert úgyis ez a dolguk. Sok iskola sok osztálytermét díszíti sok tanító néni, de talán az mégsem megy, hogy ők fessenek is ki, cseréljék le a függönyt, tegyenek a falra parafa táblákat, alakítsák ki a mosdó körüli kis teret, javítsanak ablakokat és konvektorokat. Akkor hát második variáció: végy lelkes tanító néniket, akik majd ráveszik a szülőket a szükséges munkák elvégzésére. Ez is csak félig elegendő, a lovat ugyanis nem lehet ivásra kényszeríteni, csak a folyóhoz lehet odavezetni. Legtöbb helyen nem akar... Akkor újabb recept: végy lelkes szülőket, akik akarnak is tenni, és képesek is rá. Majd ők megoldják. Ez azonban nem megy a többi szülő, a tanítók és az iskola támogató hozzáállása nélkül. Akkor hát végső receptként végy néhány lelkes szülőt, majd még néhány jó szándékú szülőt, szépíteni vágyó pedagógusokat és pozitív iskolai vezetést, esetleg még valakit, aki szebben tud festeni, mint az átlag, és pusztán szeretetből hajlandó is erre. Igen. Mindez szükséges. És itt, Diósgyőrben, a 2. b osztály szülői közösségében, pedagógusaiban megtörtént az apró csoda: szép és otthonos lett egy osztályterem. Egy dolgot nem szabad azonban elfelejtenünk, amikor a csodát aprónak nevezzük: a gyerekek minden nap abban a teremben töltik napjuk egy jelentős részét. Nagyon sok órát.

8. Mi is ez az egész? Most jövök rá, hogy írhattam volna egy rövid kis hírt inkább. Akinek nem derült ki eddig papírra vetett gondolatrohamaimból, hogy mi is történt valójában, azok számára összefoglalom. Folyó év nyarának végén a Diósgyőri Általános Iskola 2. b osztályának szülői közössége (vagyis az aktív szülők közössége) megszépítette az osztálytermet. Az iskola lehetőségeihez mérten támogatta a munkát, például a festékkel. A szülők ecsetet ragadtak (milyen jól jön egy szakképzett apuka), felrakták a létrákra szakapukát és munkatársát, és a létrák tologatásával mozgásban tartották őket. Ilyen módon helyrehozták a plafont, lefestették a falakat. A szép falra a tanító nénik álmai szerint egy lelkes művész mesebeli várat, házikót, miegymást festett, ami azon túl, hogy szép, az oktatásban is szerepet kap. Egy „ismerős" (ha már művész, nevezzük is meg: Borbély Krisztina), akinek Isten tudja miért, fontos ez - erről eszembe jut a Biblia tanítása a jókedvű adakozóról. Hogy minden szép legyen, ne „csupán" a falak, a szülők új függönyöket vettek/tettek az ablakokra, amelyeket - majd' elfelejtettem - előbb természetesen felújítottak, mert már szinte használni (értsd: nyitni-zárni) sem lehetett. Rendbe hozták a konvektorokat (mikre nem képesek egyesek!). Kitiltották az öreg padlószőnyeget, rendbe szedték a mosdó környékét, parafa táblákat tettek a falakra. Soroljam tovább? Mire a lap megjelenik, lehet, hogy már hosszabb felsorolást kellene végeznem, hiszen amint hallom, nem fejezték még be, újabb terveken törik a fejüket.

9. A példa. Utolsó gondolat a felújított osztályteremről. Azért találtam fontosnak, hogy írjak egy osztályterem felújításáról, mert elgondolkodtató. A tanítók elmondják: ilyen szülőkkel lehet így. A szülők elmondják: ilyen tanítókkal lehet így. Én azt gondolom: sok remek szülő van, és sok remek pedagógus, gyakran hiányzik viszont az ötlet és a hit. A hit, amely nem engedi, hogy az ember az esélytelenség legyintésével abbahagyja, mielőtt elkezdené. Tudom, fontos a pénz. De az lenne minden? Mert van, akinek van annyi, hogy egy kicsit szánhat valami szépre. De attól még nem mászik a falra a festék. Amit viszont tapasztalok: sokszor én sem a pénzemet ajánlom fel („ami nincs, azt nem lehet"), hanem a munkámat. Ami ugyanolyan érték. Mert ha nem azt nézzük, hogy mit nem tudunk, hanem hogy ki mit tud; illetve ha nem értékeljük magunknál kevesebbre, amit más fel tud ajánlani, akkor észrevesszük, hogy mindannyian hozzá tudunk tenni egy álomhoz, ami így megvalósulhat, és sok gyermeknek szerez örömöt, adja meg az otthon biztonságának érzését egy iskolában is. Így esetleg

nem azt kell majd gondolni, hogy az iskola valami kellemetlen dolog, hanem: az iskola jó dolog. Oktatja és neveli a gyermekeket, és lehetőséget teremt a szülőknek, hogy közösséget találjanak, építsenek, amelyben valami szép jön létre, amitől mindenkinek egy picit szebb lesz az élete.

Barnóczki Anita