Húsvét: a diadal ünnepe

A tavasz sok örömet hoz mindenki számára. Végre hosszabbak a nappalok, oszlik a sötétség, melegszik az idő, rügyeznek a fák, csicseregnek a madarak. Az első igazi, tavaszt jelző napsugárral az ember lelke is kilép a maga négy fal között kitelelt rabságából, kilép a szürkeségből a tarkaságba, a bezártságból a kerti munkák nyújtotta felüdülésbe. Ezekben a hónapokban nemcsak a kinti természet újul meg, hanem az emberi természet is levetkőzi a szomorkás, visszahúzódó, befelé forduló jellemvonásait, és megragadja azokat a lehetőségeket, melyek újat, újulást kínálnak.

A húsvét ünnepe is alapvetően a megújulást hirdeti. Arról tesz bizonyságot, ami addig még soha nem volt. Az első húsvét reggelén az Úr Jézus Krisztus feltámadása által, a korlátolt és véges emberi létre az örökkévalóság köszöntött. Az Isten Fia legyőzte a halált, az elmúlás és a meghalás érzéséből fakadó rettenetes félelmet. Ezt a győzelmet azonban nem tartotta meg magának, hanem az övéinek is odaadta, mindazoknak, akik hisznek Őbenne. Ékes bizonyítéka ez annak, hogy az Isten mennyire szereti az embert, azt az embert, akit a Jézus Krisztus váltsághalála és feltámadása által gyermekévé fogadott, sőt a mennyei világ örökösévé tett.

A húsvét ünnepe a diadalt hirdeti. Számos egyházi énekünk erről a győzelemről szól. Van okunk az örömre, de mégis mintha a hálánk, a dicsőítésünk, a magasztalásunk elég „vérszegény" lenne. Sokszor még a templomos ember is úgy közelít a húsvéthoz, mint azok az asszonyok, akik a feltámadás hajnalán az Úr Jézus sírjához vonultak: szomorúak és letörtek voltak, pedig akkor már örülniük kellett volna. A halálról gondolkodtak, pedig már ott volt a szemük előtt az élet. Mennyire igaz ez a mai emberre is! Élni akar mindenáron, de közben nemet mond az igazi, Istentől rendelt életre! Új életet akar kezdeni, de Isten mindeneket megújító kegyelmére nem tart igényt. Gazdag akar lenni, de nem az örökkévaló mennyei kincseket keresi. Aki nem látja meg a lényeget, annak marad a munkaszüneti nappá fajult ünnep, a pihenés (fontos bár, de mégiscsak) sivár csendje, vagy éppen a szórakozás túldimenzionált jelentősége. Mintha csak egy átlagos, világi értelemben vett ünnepről lenne szó!

Hiányos a húsvéti ünneplésünk akkor is, ha az előzményekre nem tekintünk. Ha közömbös számunkra a böjt magunkat alázatra nevelő megszólítása, vagy ha a nagypénteki történést - mely sarokköve a mi hitünknek - figyelmen kívül hagyjuk. Elszomorító annak a ténye, hogy az egész keresztyén világ számára jelentőséggel bíró Nagypénteken milyen kevesen jutnak el az Isten házába, hiszen a legtöbben dolgoznak, (még mindig) munkanapról lévén szó.

A világ mostohán bánik húsvét ünnepével, megtesz mindent, hogy Jézus Krisztus érdeme elmosódjék a szívekben, és éppen ezért kell nekünk a legnagyobb határozottsággal hirdetni mindenkinek, minden körülmények között, hogy húsvét a mi életünkbe is változást hozhat.

A húsvét eseményei által válik számunkra egyértelművé, hogy Jézus Krisztus valóban Isten fia. A feltámadás Isten bűnbocsátó kegyelmének és végtelen szeretetének a bizonyossága, és válasz az ő Fiának kereszten való szenvedésére. A feltámadás alapozza meg a mi reménységünket és váradalmunkat: Jézus halála és feltámadása által „megholt a halál"! Ő volt az első, aki győzelmet aratott a legnagyobb ellenség fölött. Ezért nevezi Pál apostol Jézust az aratásból kölcsönzött kép által az „elhunytak zsengéjének" (1Kor 15, 20). És mivel a zsenge után bőséges a betakarítás, bízhatunk abban hit által, hogy Jézus feltámadása a miénk lett!

Mikor lesz tehát igazi az ünneplésünk? Ha az ünnepelés lényegét Krisztus feltámadásában ragadjuk meg. Ha megértjük, hogy mindez érettünk történt.

Isten segítsen meg bennünket, hogy mindannyian eljussunk a húsvét igaz örömére és igazi megtapasztalására, hogy abból erőt merítsünk a hétköznapok embert próbáló feladatai között is.

Konc Gáll László

lelkipásztor, Aszaló