Mi és a tradíciónk

„- Ha Istennek mondasz egy szót, igyekezzél minden porcikáddal abba szóba belehatolni.

Egyik hallgatója megkérdezte:

- Hogyan lehetséges, hogy egy nagy ember olyan kis szóba belefér?

- Aki magát nagyobbnak képzeli, mint a szó, arról mi nem beszélünk."

(Martin Buber, Haszid történetek)

Gyakorta megkapják a „történelmi" kategóriába sorolt egyházak a „tradicionális" jelzőt, mellyel az ezekben a közösségekben megjelenő, a 21. század embere számára idegen, olykor érthetetlen „dolgok" összességét próbálják valamilyen formában beleerőltetni. Egyházi körökben ez némelyeknek rosszul esik, mondják: itt teljesen másról van szó, félreértik az egészet. Mások jó kifogást találnak a tradícióban, hovatovább(?) - gondolják - nem rajtunk múlik, így szocializálódtak a gyülekezeteink, megkötnek a tradíciók. Ez van. Semmit sem tehetünk. Pótcselekvéseket keresünk, hogy „hasznossá" tegyük magunkat.

Valóban tradicionálisak vagyunk-e? Tradicionálisak vagyunk-e mint Református Egyház, tradicionálisak vagyunk-e mint református gyülekezetek?

Amennyiben felütjük Bakos Ferenc szótárát, nagyon frappáns megfogalmazást találunk a tradíció, tradicionális, tradicionalista címszavak alatt. Hagyomány, szokásos, régi, bevett, a hagyományt túlzottan, mereven tisztelő. A terjedelmi korlátok miatt, nem szeretném kerülgetni a forró kását, bár lehet, könnyen megégetem magam, a szavak tartalmi ismerete után rögvest tegyük fel a kérdést: mi a mi tradíciónk? Mi a mi közös tradíciónk?

Természetesen megvannak a helyi hagyományok egy-egy gyülekezeti közösségben, de ezek jórészt az elmúlt évtizedek, pontosítva a felvilágosodás utáni kor jegyeit hordozzák. Mindezek benne vannak és hatnak a gyülekezet hagyomány elemeiben, de mégsem sorolnám őket ahhoz a tradícióhoz, ami az egyházat mint egészet áthatja. Személy szerint nem tartom tradíciónak azt, ha valaki azt mondja: „nálunk ez mindig is így volt!" De miért volt így? A tradíció az én olvasatomban addig és csak addig tradíció, amíg tudjuk a miértre a választ. Ennek hiányában erőtlen megszokássá silányul, ami összehasonlíthatatlanul kevesebb annál, mint amit a tradíció esélyként, lehetőségként magában hordoz.

Mindebből kiindulva gondolom, hogy mint Református Egyház, nem vagyunk tradicionálisak. Ha azok lennénk, sokkal kevesebb gondunk volna az elerőtlenedett egyháztestek felélesztésével, s nem lenne kérdés a gyülekezeteken belüli különböző missziói tevékenység kényszere vagy kötelessége. A reformátori tradíció nem más - írom én nagy merészen: Sola Scriptura, Solus Christus és folytathatnák a Solákat és nem a szólamokat egészen a következetes egyházfegyelemig. Ez a mi közös tradíciónk, mely elválaszthatatlanul a Szóhoz kapcsolódik, Isten Igéjében gyökerezik.

Református gyülekezeteink megújulásához - úgy vélem - nem lehántani kell magunkról az „elavult" tradíciót, s egy modernebb ruhát ölteni, hanem meg kell tanulnunk felfedezni azt, amit kaptunk, s amit tovább adhatunk. Megérteni a tartalmát annak, ami olykor nem csak a kívülálló számára idegen és érthetetlen. Nem mondok semmi újat: a Biblia fordítása sem állt meg Károli Gáspárral, a tradíciónk lefordítása a 21. század embere számára sem várathat magára. Ez természetesen komplex feladat. Nem fogalmazható meg egy kiadványban, amit „az egyház értetek" jelszóval minden testvérhez és „az egyház másokért" megszólítással minden felebaráthoz eljuttatunk. Mindez érinti a liturgiánkat, énekeinket, lelkipásztori szolgálatunkat. Természetesen nem kötelező feladat. Mi is az a kötelező, tehette volna fel a kérdést Kálvin Genfben vagy épp Károli Göncön. Szót tudunk-e érteni mi a 21. század emberével, tudjuk-e fordítani és nem ferdíteni az Isten hozzánk szóló szavát? Tartjuk-e annyira nagyra Isten szavát, hogy önmagunk, felvett „szokásaink" elé helyezzük, s engedjük, hogy formáljon, re-formáljon bennünket.

Meggyőződésem, hogy saját tradíciónk felismerése, megértése nélkül nem hozható mozgásba egyetlen gyülekezeti közösség sem, így azt is mondhatjuk, a misszió alapja: érteni és vállalni a tradíciónkat.

Mindezeket a sorokat természetesen egy íróasztal mögött ülve írom, azonban a mondatokat hitelesíti az a gyülekezeti-lelkészi „tapasztalat" - mindössze három év -, melyet Vilmányban, Hejcén és Göncruszkán élhettünk meg.

Amennyiben a gyülekezetek - s ez, valljuk be, első renden a lelkipásztorban indulhat el - elkezdik felfedezni saját tradíciójukat, egyszeriben tudnak nyitni kifelé, s könnyebben találják meg speciális küldetésüket azon a helyen, ahol élnek. Ez az út vezet el bennünket odáig, hogy nem pusztán önmagunk kiszolgálása, „fenntartása" vagy épp kiszolgáltattatása lesz az elérendő cél. Megnyílik a szemünk arra, hogy ott, ahol élünk, kiket bízott ránk az Isten, s mit is tudunk tenni értük. Ezzel nem szeretném lealacsonyítani azokat a kezdeményezéseket, melyek adományok gyűjtését, messze földön lévő rászorultak megsegítését szolgálják, de úgy érzem, az európai keresztyénség egyik nagy krízise éppen abból fakad, hogy könnyebben adunk fel egy csekket a tőlünk 1000 km távolságban élő rászorultat megsegítve, mint hogy a szomszéd öreg nénit meglátogatnánk, s egy egyszerű „ingyen" szóval megkérdeznénk: hogy tetszik lenni?

A kezdeményezés, mint sok minden másban is, a lelkipásztor kezében van, de az első lépés után - s ez a mi személyes örömteli tapasztalatunk - már bennünket húznak a gyülekezetek. Sok -sok nevet kellene felsorolnom, akik Göncruszkán, Vilmányban és Hejcén örömtelivé teszik lelkészi szolgálatunkat. Örömtelivé. Egy szó, de valljuk be, testvérek: ez nem kevés.

Sohajda Levente

lelkipásztor