A Krisztusban hívők egysége Egerben

A történelemből és az egyháztörténetből ismert okokra visszavezethetően évszázadokon keresztül nem volt felhőtlen a viszony az Egerben élő római katolikusok és protestánsok között. A hitviták tüzében égve a 16. század második felében az itt élő protestánsok is ellentétbe kerültek egymással. Jóllehet lutheránusok és a helvét hiten lévők, az antitrinitáriusok és anabaptisták mindannyian azon igyekeztek, hogy hitében, lelkiségében megújuljon az egyház.

A török időkben közel egy évszázadon keresztül a városban megszűnt a keresztyénség, istentiszteleteket csak az Egerhez közeli falvakban tarthattak a különböző keresztyén felekezethez tartozók. Amikor a 17. században a török uralom alól felszabadult a vár és a város, a katolikus restauráció új fejezetet nyitott az itt élő keresztyének életében. Eger barokk újjáépítése azonban nem kedvezett a protestánsoknak, továbbra is megbélyegzett s vallásilag elnyomott csoportosulásként tartották számon őket.

Eger, mint a magyar katolicizmus ezeresztendős központja beleírta a nevét a hazai keresztyénség történetébe, kétségtelen eredményeket felmutatva a katolikus lelkiség, a szerzetesrendek működése, az iskolakultúra terén. De ismert volt a konzervativizmusáról, zártságáról, a katolikus egyház domináns jelenlétéből fakadó szelleméről, mely sem nem kezdeményezte, sem nem fogadta a más egyházakkal való közösségvállalást. Ilyen előzmények után érezhetően fontos üggyé vált a keresztyének imádkozó, látható egységének ügye, az ökumené jelentőségének különböző helyi megnyilvánulása.

19 év óta már minden esztendőben imanyolcad keretében egymás templomaiban gyűlnek össze az Egerben élő reformátusok és katolikusok. Ehhez a közösséghez csatlakoztak a szerény létszámú, de igen komoly gyülekezeti életet élő és szolgáló evangélikusok és baptisták. Ebben az esztendőben is az imahéten résztvevők és szolgálók azért adhattak hálát, hogy nem tört meg az ökumené lendülete Egerben, hiszen estéről estére minden templom, ahol az imaheti alkalmakat tartották, teljesen megtelt a hívekkel, akik valóban egymás hite által épülve, egymás templomait és liturgiáit egyre jobban megismerve közeledhettek egymáshoz.

Ismeretes előttünk, hogy hosszú időn keresztül beszéltünk a római katolicizmus sajátságos ökumenéértelmezéséről, melyet sok esetben kritikus hozzáállással fogadtuk. A II. Vatikáni Zsinat óta érzékelhető, hogy a római katolikus világegyház nagy figyelemmel törekszik a katolikus azonosságtudat őrzésére. Ugyanakkor látható és érzékelhető jelei vannak a másik egyház felé való közeledésnek.

Sok lelkipásztor arról számol be, hogy a helyi ökumené nagyban függ a személyektől, a lelkipásztoroktól, az ökumené ügye iránti fogékonyságtól. Egerben, ahol a Magyar Katolikus Egyház általunk tisztelt jeles vezetői élnek és szolgálnak, tapasztalhatjuk az ökumenikus közeledés nyitottságát, s ennek nyomán látjuk az eredményeket is.

Az ökumenét protestáns körökben is kritikusan fogadják bizonyos csoportok. Tiszteletben kell tartanunk az ő nézeteiket is, mely bizonyára a református igei identitás őrzésére irányul. De nem hagyhatók figyelmen kívül azok a folyamatok, melyek határozott irányt mutatnak, hogy ne elkülönülten, egymást kritikusan szemlélve éljenek a keresztyének, hanem mindnyájan, mint Isten gyermekei tudjanak szót érteni egymással, s akarjanak együtt imádkozni minden népért, minden nemzetért, minden hívőért és mindazokért is, akik még nem nyerték el a hitnek ajándékát.

Egerben arra készülünk, hogy jövőre az ökumenikus imahét alkalmain az együtt imádkozás 20. évfordulóján mérleget vonva, számvetést készítve hálát adjunk Krisztus közöttünk végzett egyesítő munkájáért.

Úgy tudtunk eddig együtt imádkozni, együtt énekelni, egymás lelkészeinek bizonyságtételére figyelni, hogy nem kellett féltenünk felekezeteinket, nem a fogyás tendenciái, hanem a lelki és testvéri szeretetben való növekedés jeleit láthattuk.

Szétszakadással, elkülönülésekkel, ellentétekkel súlyosan terhelt, feszült jelenünk közepette jel volt és jel lehet az ökumenikus imahét a hívők és a világ számára egyaránt. Isten kegyelméből lehettünk együtt az Ige fegyelme és Krisztus bennünket egybegyűjtő szeretete által. Az a reményünk, hogy közös istentiszteleteink, közös imádságaink példát adhatnak, sokakat gazdagíthatnak. Mert újra és újra ráébredünk arra, nem azt kell keresnünk, ami bennünket egymástól elválaszt, hanem azt, ami és aki egybeköt.

(kzs)