Nemzeti ünnep (?) 2007 Magyarországán

Bevezetés helyett a kérdésfelvetésről, avagy „Nemzeti ünnep (?) 2007 Magyarországán"

Terhelt fogalom. És különben is. Nemzeti ünnep az, amikor az iskolások kivonulnak magukcsinálta papírzászlót tűzni Petőfi vagy Kossuth szobrához - hol melyik elérhető. Emlékszem, amikor alsósként vonultunk a szobor felé kettes sorban, térdzokniban és tűzgéltünk.

Nemzeti ünnep az, amikor unalmas beszédeket állva hallgat végig unott arcú, kokárdás tömeg, ami, ha kell, tapsol, Himnuszt énekel reá/rá zűrzavarával, és Szózatot, ha még emlékszik rá, vagy inkább csak a Magyarország, Magyarország című modern nemzeti ríkatóst. Nemzeti ünnep az, amikor a csütörtök szerda, a szombat péntek - legalábbis munka szempontjából, és végső soron van egy hosszú hétvégénk, amin megfogadhatjuk bölcsek kártékonyan jószándékú tanácsát, és megkezdhetjük a tavaszi nagytakarítást, kerti metszegetést, vagy még inkább elmehetünk ebből az országból - ahonnan egyébként is elmehetünk, ha nem tetszik itt. Tehát tehetünk egy próbakirándulást családilag: milyen lenne máshol? Ezt persze összeköthetjük egy kis bevásárlással, és mindjárt vidámabb lesz.

Mi közünk van egy nemzeti ünnephez, mikor a nemzeti már lejárt lemez, amikor ejrópunyjó van, és egyén és individuum. És szabadság. Szabadok vagyunk otthon maradni, nem arra járni, mert netán szembetaláljuk magunkat egy másik szabadsággal: mások arra szabadok, hogy megint másokat üssenek és alázzanak.

De tényleg, mi közünk lehet egy nemzeti ünnephez református keresztyénként?

Magyarok vagyunk. És nem csupán egy folytonosan porig alázott nemzet aprócska és aprónak lenni merő tagjai, hanem akik emlékeznek még nagy pillanatokra, és tudják, az is ez a nép volt.

És lehetünk hálásak a megtartatásért, a „mégis-létért" olyan nemzetként, amelynek sok forgatókönyv szerint már régen nem kellene léteznie. Lehetünk hálásak, és emlékezhetünk - hálával és tisztelettel. Tisztelve azokat az egyéneket, akik képesek voltak nem a maguk hasznát keresni. Mert bár nagy divat ma, (ó, és milyen régen az, hisz nincs új a nap alatt...) hogy a demokrácia, a minden világok legjobbika nem más, mint az a rendszer, mely az egyéneknek (helyesebben: egyeseknek) korlátlan lehetőségeket biztosít. A férgese pedig peregjen. Egyébként pedig közösségi szinten csak jóra vezethet. Mert valahogy mindenki a legjobb teljesítményt nyújtja. Hát igen, íme, körülnézünk, magunkon végignézünk, és íme milyen jó nekünk... De vissza az ünnephez és emlékezéshez. Tehát emlékezhetünk hálával, tisztelettel - és a tanulságokat felismerve és szívünkbe rejtve. Ami jó, nagy, szép, építő, nagyszerű, azt szívünkbe rejtve, ami elvetélt, azt jól emlékezetünkbe vésve...

Ünnepelni - emlékezve, hálával, tisztelettel, vérünkké tett tanulságokkal. Nemzeti ünnepen, 2007 Magyarországán. És hogy ne csak egyféleképp gondolhassa végig a kedves Olvasó, íme három vélemény ebben a kérdéskörben. Előttük még egy gondolat: a cikkek március 15. előtt íródtak. Talán kár, hogy nem utána, talán jó, hogy nem utána.

(Barnóczki Anita)

A tavasz mindig más

A tavasz mindig más. Hiába próbált az ősz és a tél az elmúlás felé lökni mindannyiunkat, akik élünk. A szél, az illatok, a nap melege! Ki ne tudná. A törékeny emberi élet is erőre kap. A rügyek, a virágok tolakodva hirdetik a reményt. Ilyenkor nyilall belénk Radnóti kiáltása: „a hold ma oly kerek! (...) kiálts rám! s fölkelek!" Ő sem tudta, mi sem tudjuk, milyen gonosz, gyilkos szakadék felé rohan az emberi világ, a föld maga. Pedig távolról a föld egy barátságos, hívogató zöld bolygó. Közeledve felé bontakoznak ki az emberi mű szüleményei. A nyüzsgő városok magas épületeikkel, a közlekedő gépek tömege, a kémények sötét torkából fölszálló mérgező füst. Nem tiszteli az ember Isten teremtett világát. Ahogy nem adja meg embertársának az őt megillető tiszteletet, méltóságot, úgy a dajkáló, éltető földet is csak kihasználja. Aztán a határokon torlódó sorokra pillant a fentről szemlélődő. Háborúk elől, éhínség elől menekülők. Gyilkos torkolattüzek.

Az ember maga akarja megszabni az élők számára, mit szabad és mit nem. A szereplőket, az indítékokat, az érdekeket már nem látni messziről. Ahhoz közel kell menni.

Még akkor sem érthető minden, sokszor csak akkor látjuk az okokat, a cselekvések rugóit, ha már lezajlottak, és új helyzetbe kerültek népek, embercsoportok családok. Erre mondjuk, hogy történelem. Népek vonulása, honfoglalása, terjeszkedése, fonnyadása, elszáradása, más népek elszaporodása, győzelmes nyújtózása. Verseny ez a javából. Talán nem is ül, nem is fog ülni gyászkönny a sír körül kár/örvendező népek szemében. A romantikus látomás a mi 1918 óta szűkülő terünket még nem érezte, és el sem tudta volna képzelni, hogy lesz ember, aki az elszakítottaktól megtagadja a védő kart. És az után a 2004-es tél után is jött tavasz, akkor is jött a szél, az illatok, a nap melege. Ki ne tudná. A rügyek, a virágok tolakodva hirdették a reményt. Szerencsések azok a népek, akiknek az uralkodó osztálya ilyet nem tesz, mert egy velük. Itt a szakadás megtörtént, már rég és az utódok is ugyanolyanok. Nem sikerült őket magunkról lelökni. Mindezt tudta a vézna, konok állú ember is, amikor a világszabadságról, egyenlőségről, a népek testvéri szeretetéről álmodozott. Akkor is jöttek a csapatok előbb nyugatról, aztán keletről. De őket nem magyarok hívták be. Hogy mindez megismétlődött ebben a sorrendben száz év múlva? Őket sem magyarok hívták be. Aztán olyanokat ültettek a hódítók a nyakunkra, akik szemrebbenés nélkül visszahívták tankjaikat, amikor megingott a hatalmuk. Ez várható az utódaiktól is. A hatalomért bármit. Mutatóujjuk mindig a ravaszt matatja, halszemük savószínű. A konok állú ember odasodródott a két világ között ingázó hídra. Azóta is ott mereng, ködbe burkolózva, nézi a vizet. Mormolja az öreg jelszavakat, és bármi történik, csak azt fűzi hozzá: „Potomság".

A tavasz pedig minden évben megcsinálja a maga forradalmát.

A növények áttörik a rájuk korhadt leveleket.

Mezei István

szociológus, Miskolc

Márciusok

1848, 2007

Bárhogyan is volt, 1848. március 15-e egyik legfénylőbb napja lett történelmünknek. Fénylő, pedig valójában szeles, esős és barátságtan nap volt. Az egyik legfénylőbb nap lett, pedig Pest és Buda polgárai, akár csak az akkori Magyarország városainak és falvainak népe aligha úgy ébredt március 15-ére virradóan, hogy ez lesz az a nap. A történelmi nap, a magyar szabadság napja, amelyet amíg csak lesz magyar ember a világon, mindig és mindenütt ünnepelni fognak.

1848 tavaszán történelmi fordulat ment végbe Magyarországon. Lezárult a feudális társadalom és a rendi politikai struktúra korszaka. Polgári társadalom, parlamentáris rendszer, kapitalista gazdaság született, a nemzeti liberalizmus hódított tért. A fordulat ugyan békésnek indult, de véres konfrontáció követte, a forradalom nemzeti önvédelmi harcba ment át. És a szabadságharc végül a fegyveres túlerővel szemben elbukott. Sok fontos vívmányával egyetemben.

A forradalom vezetése egyrészt az értelmiség, különösképpen az irodalmárok, költők kezében volt. Ez részben a magyar polgári fejlődés hiányosságaiból adódott, részben azért volt így, mert hosszú időn át csak szépirodalmi formában lehetett újszerű gondolatokat megfogalmazni. Másrészt a pozsonyi diéta hivatásos politikusainak nagyobb része, a nemzeti liberális érzelmű köznemesség, sőt, több felelősen gondolkodó arisztokrata is a reformok híve és harcosa lett.

De 1848 márciusában hivatalnokok, nemesek, honoráciorok, kereskedőpolgárok, mesteremberek, legények, munkások, jurátusok, diákok, napszámosok, plebejus elemek, ill. a József-napi vásárra érkező parasztok, árusok egyaránt reagáltak a maguk módján a forradalom szavára. Kíváncsian, rémülten vagy lelkesen. Az események ismeretében kijelenthetjük, hogy leginkább lelkesen, tettre, változtatásra készen. Bár a vezetés az értelmiség és bizonyos politikusok kezében volt, de az ország egésze mögéjük állt. Először Pest népe követte a márciusi ifjakat, nem tartva a következményektől, nem rémülve meg a rendfenntartó erőktől. Amikor pedig országszerte megkezdődtek a toborzások, a vidék is egyöntetűen a reformok és/vagy az önvédelem, egyszóval a magyar nemzet ügye mellé állt.

Ugyanis volt egy titokzatos erő, ami régóta ott munkált a mélyben. A változás, a változtatás elemi erejű igénye. Annak felismerése és kimondása, hogy így tovább nem mehetnek a dolgok!

Mert Magyarország pillanatai drágák.

Példaértékű, elgondolkodtató vagy éppen megszégyenítő azt meglátni 1848 márciusában, hogy...

...magyarnak lenni azt jelentette: merészet gondolni, tervet kovácsolni, összefogni;

... magyarnak lenni azt jelentette, hogy ezer év minden keservét, örömét vállalni;

... magyarnak lenni azt jelentette: helytállni, küzdeni és győzni;

... magyarnak lenni az jelentette: egynek ugyan nehéz, de sokaknak, a közösségnek semmi sem lehetetlen;

... magyarnak lenni azt jelentette, hogy talpra ugrani, ha hí' a haza!

Az ember tartozik a hazájának. Minden kor minden embere tartozik a hazának. Voltak idők, amikor komoly áldozatot kellett hozni. 1848-ban a haza az utcára, majd fegyverbe szólított. Félelem nélküli életet és kiállást követelt az egyéntől, majd lefokozást, börtönt is, egzisztenciavesztést, kettétört karriert akár. És életeket követelt: fiatalét, öregét, a magyar és más ajkú lakosa életét is.

Mindig mindenki tartozik valamivel a hazának. Hűséggel, szeretettel, több idővel, figyelemmel, felelősséggel, őszinte szóval, egyenes beszéddel, bátor helytállással, egyértelmű állásfoglalással, imádsággal...

Ma is történelmi időket élünk. Ma is követel(ne) tőlünk komoly áldozatot a haza. A kérdés ma is az: meddig mehetnek így a dolgok? Meddig mehetnek, mert Magyarország pillanatai most is ugyanolyan drágák. A változás, a változtatás igénye itt kopogtat az ablakunkon. Nem lehet nem meghallani.

De hol van ma a vezetésre alkalmas értelmiség? És hol vannak a hivatásos politikusok, akik önös érdekeiken túl a nemzetét látják, értik, képviselik? Akik ha kell, zászlót bontanak ma, és akik a kibontott zászlók alá mernek szólítani?

És hol van az "istenadta nép", amely érti az idők szavát, felismeri a lehetőséget, és tudja a kötelességét? Hol vannak azok, akik úgy gondolják, hogy ma is változásra van szükség? Új politikai struktúrára, új gazdasági formációkra, hitelességre, politikai morálra. Hol vannak, akik megfogalmazzák ma, hogy kívánjuk a sajtószabadságot, felelős kormányt, felelős országgyűlést, törvény előtti egyenlőséget, közös teherviselést, a nemzet unióját, meg hogy ne legyenek politikai foglyokká azok, akik ezeket mégis képviselni merik. (Akinek van füle a hallásra, hallja...)

1848. március 15-én nem úgy ébredt Magyarország, hogy ez lesz az a nap.

Ez engem reménnyel tölt el korunk, életünk napjaira nézve, hogy talán az egyik ismét fontos lesz... Akkor is, ha ma egyáltalán nem tűnik így...

Szatmári Emília

tanár, Sárospatak

Nem engedünk a 48-ból!

Az az igazság, hogy én már ősz óta készülök márciusra. Ősz óta kavarog a fejemben, ősz óta érlelem magamban a gondolatot. Egészen pontosan október 23-án éreztem teljesen világosan és egyértelműen: nem engedünk a 48-ból!

Emlékszem, éppen Kiskunmajsáról, az '56-os múzeumból autóztunk hazafelé, zakómon a lyukas zászlós kitűzőm, szívemben Pongrátz Gergely bácsi emléke, a fényképezőgépben a képek a múzeumról - és közben hallgattuk a Kossuth Rádiót. Éppen a híreket mondták. Könnygáz, gumilövedék, menekülő tömeg, lovasroham, vérző fejű emberek, vipera... Idős embereket rugdosnak, családanyákat ütnek-vernek, fiatalokat bilincselnek... Akkor, igen akkor szorult ökölbe először a kezem, és akkor mondtam először: nem engedünk a 48-ból! Nem engedhetünk belőle!

Azóta készülök márciusra. Nem, nem akarom szépítgetni, titkolni. ÉN készülök márciusra. Márciusban ugyanis mindig megérkezik a tavasz. Mióta Somogyban szolgálunk, ez lesz a negyedik tavaszunk, és az általános tapasztalatom az, hogy ilyenkor mindig meg is érkezik. Ha volt hó, ami megmaradt, márciusban elkezd olvadni. Ha hideg, fagyos tél volt, mintha enyhülne, a szél egyre melegebb és simogatóbb lenne. Márciusban mintha én is jobb kedvre derülnék. Vidámabban vágom a fát, bátrabban fenyegetem a kivágásra ítélt, régi fenyőket: idén tényleg búcsút mondunk egymásnak!

Ősz óta tervezgetek. Hogy majd helyrehozom a kerti szerszámaimat, és megjavítom a permetezőt. Kitakarítom a kamrát, néhány fiatallal és egy pár idősebb gyülekezeti tagunkkal felszántjuk a kertet. A nagy munka közepette persze felbontunk egy üveg bort, nehogy kiszáradjunk. Valami jófajta somogyi vöröset, de lehet, hogy feláldozok egy tokajit, ki tudja. És közben megbeszéljük, mennyire jó lenne lebetonozni a kamra körül, megjavítani a régi kemencét, megcsinálni a kerítést hátul ... talán idén sikerül ... és végre rend lesz...

Ősz óta készülök márciusra. Nem akarom letagadni, nem akarom eltitkolni. Inkább bátran hirdetem. És ez a legcsodálatosabb az egészben. Mert ez március lényege: a szabadság. A szabadság, mely ott van, ott kell hogy legyen minden ember lelkében. Amikor nem félsz senkitől és semmitől. Amikor bátran vállalod az érzéseidet, az elveidet, a hitedet. Amikor nem érdekel, ki mit hazudik, mert birtokában vagy az igazságnak. Amikor nem tudnak megfélemlíteni és megvesztegetni, mert szabadságod van nemet mondani minden aljasságra. Igen, ilyen a szabadság: erőt adó, mámorító, hihetetlenül boldog érzés.

Mint a friss levegő a tüdőnek, úgy kell az ember lelkének március üzenete.

Úgy hiszem, ezért küzdöttek 48 márciusának ifjú hősei is. Petőfi, aki feltette a mindig megválaszolandó kérdést: „rabok legyünk, vagy szabadok?" Táncsics, akit a börtönből szabadított ki az ujjongó tömeg. Vasvári, Irinyi, a pesti nép, akik egy szívvel esküdtek: „rabok tovább nem leszünk!" Ezért küzdött Kossuth és Szemere, Batthyány és Deák. Ezért harcoltak a szabadságharc névtelen bakái, Damjanich vörös sipkásai, és ezért harcolt a lengyel Bem apó is. Az aradi tizenhárom, akik közül néhányan vér szerint nem, de szív szerint igaz magyarok voltak. Arany János, aki a császárt dicsőítő költemény helyett inkább „A walesi bárdok"-at ajánlotta Ferenc József és társai figyelmébe.

Előkeresem a 12 pontot, újra elolvasom a „Talpra magyar"-t. Hihetetlen, mennyire igaz, mennyire érvényes minden soruk és mondatuk 159 esztendővel születésük után. És az is hihetetlen, mennyire nem vigyázunk ezekre a sorokra...

Legyen béke, szabadság, egyetértés. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. Felelős minisztériumot Buda-Pesten. Törvény előtti egyenlőséget. Közös teherviselést.

Látjátok, ezért, csak és kizárólag ezért nem engedhetünk 48-ból. Mert most 48-ból engedni nem józan kompromisszumot, belátó, bölcs előrelátást jelent. Nem megfontolt, saját és mások érdekeit szem előtt tartó békekötést, sokkal inkább önmagunk feladását jelenti.

Úgy gondolom, nemzeti ünnepet, márciusi forradalmat csak bátor, józan szívvel lehet és szabad ünnepelni. Vajon idén mikor érkezik meg március ereje a te szívedbe, testvérem?

„Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni!

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!"

Székely Attila

lelkipásztor