Korábban általános iskolásokkal foglalkoztál, nem mások nagyon a nagyobbak? Mi köze van a két korosztálynak egymáshoz?

Kollégiumba dolgozni érdekes, mert gyülekezeti szempontból intézményi lelkész az ember, az iskolai struktúrában pedig ez nem iskolai, hanem kollégiumi munka ... hova lehet elhelyezni ezt a tevékenységet? Mi a dolgod?

Pedig azt gondolná az ember, hogy tizenéves korban ciki egy felnőttel beszélgetni...

Mi a siker számodra?

Más ebből a szempontból egy református kollégium?

Attól, hogy egyházi fenntartású egy intézmény, még lehetek „tróger", nem? Inkább arról van szó, hogy egyházi fenntartású intézményben szívesebben vállal keresztyén ember munkát. Vagy a fenntartónak vannak olyan elvárásai, amelyek egy államiban nincsenek. Például a pedagógiai programunkban benne van a keresztyén értékekre, illetve a hazafiságra nevelés, ami sok pedagógiai programnak nem része.

Ennél cifrább problémákról is. Csoportfoglalkozásokat tartunk, amik valójában már csoportterápiák. A beszélgetéseket azonban más is meghatározza. Feltűnt, hogy a gyerekeknek szövegértési problémáik vannak. Jankovics Marcell rajzfilmeket néztünk, például a magyar mondákból, és utána megbeszéltük, hogy mi is történt, hogyan is volt.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy keresztyénként nincs erre szükségünk.

Van egy néhány ezeréves kultúránk. Van egy nyelvünk és van egy kulturális közeg, amelyen keresztül hirdetjük az Igét. Ha erre a kulturális közegre fittyet hányok, akkor úgy gondolom, hogy célt tévesztek. Döbbenetes, hogy mi mindent nem tudnak a fiataljaink, vagy hogy mennyi mindent nem érzékelnek. A kossuthos diákjaink napjában mondjuk háromszor elmennek Lorántffy Zsuzsa szobra mellett, és simán Kati nénizik, mert nem tudják, hogy Zsuzsanna, pedig oda van írva. Ha megkérdeznénk őket, hogy kik azok a férfiak, akiknek a szobrai mellett nap mint nap elsétálnak, szerintem kiderülne, hogy több mint a kétharmadát nem tudják.

Mesélek. Mesélni kell. A prédikációk esetében is úgy gondolom, hogy a narratív prédikációkra vevők most az emberek. Néhány év múlva nem biztos, hogy így lesz. A katechézisben, a tanításban is mesélni kell. Ez sem könnyű, mert a mostani gyermekek jelentős része a mesével, az elbeszéléssel csak óvodában találkozik, mert egyébként beül a Minimax elé, és már nem nagyon olvasnak nekik mesét. Hallott mesével nem nagyon találkoznak. A gyermekek jelentős része az olvasott, hallott mesére ezért unalommal reagál. Erről azonban nem a mese tehet. Felolvastam például gyerekeknek a szorgalmas és a rest lány történetét. Utána megnéztük a magyar népmesék rajzfilmsorozatban. A szöveg ugyanaz. A mesefilm lekötötte őket, a hallott szó nem. Nem bírnak, vagy csak nehezen tudnak rá figyelni. Talán ezért nem tudnak az iskolában hallott információhoz sem viszonyulni, unalmasnak tartják, pedig jobbnál jobb dolgokat tanulnak. Ezért próbálom őket motiválni.

A földi légkörözés földrajzból például elég nehéz anyag egy kilencedikesnek. Hogy mitől passzát, meg mitől monszun egy szél, azt egy átlagos képességű kilencedikes diák eléggé nehezen érti meg. Éppen ezért elkezdi utálni. Ilyenkor meg kell vele értetni, hogy mi is történik. El kell ilyenkor magyaráznom, hogy ezek milyen éghajlatot eredményeznek, az milyen állatoknak kedvez - állatos filmet már láttak a tévében. Innentől kezdve pedig már rögtön tudja kötni. Így egy kicsit talán közelebb lehet ezt hozni hozzájuk. De az a furcsa, hogy a történelem sem motiválja őket bizonyos pillanatokban, pedig az nagyon izgalmas tud lenni. A matematikával nehezebb, ott tényleg nem értik, hogy mi ebben a gyönyörűség. Bár most van egy nyolcadikosom, aki azt élvezi, hogy meg tudja oldani a feladatokat, ezért állandóan gyakorol. Van is egy ilyen módszer, amely arról szól, hogy nem kell a gyereket semmivel elkápráztatni, hanem a feladatmegoldás sikere az, ami motiválja. Van, akinél ez beválik, de sokaknál nem. Szerintem egy internátusban nagyon kell tudni a pedagógus szakmát. Sokkal lazább a rend, nem csengetnek ki, nem csengetnek be. Nincsen tanóra, helyette szilencium van. És ahhoz, hogy munkára szorítsak egy kamaszodó gyereket, ahhoz tudni kell a szakmát. Alkalmazhatok persze terrort - ez rövidtávon jobb, hatékonyabb. Hosszú távon azonban nem, mert a gyerek elkezd utálni engem is, és a tantárgyat is. Eddig az oktatásról beszéltem, de a nevelő tanár elsődleges feladata, hogy neveljen. Én egészen más arcát látom egy gyereknek, mint amit az iskolában mutat. Itt sokkal jobban elengedik magukat.

Sokkal többet szeretnék szószéken állni. Bár elég stresszes vagyok. De nem tudom, hogy el tudom-e nyomni magamban a lelkészt. Én most pedagógusként dolgozom, de ettől én még keresztyén ember vagyok. Ezt nem is tudom, de nem is akarom szétválasztani. Karácsony Sándor mondja, hogy a keresztyén pedagógusnak pappá kell válnia. Nálam ez egy fokkal egyszerűbb... Nem a tantárgyak papjává, hanem Krisztus papjává.

Szerintem keresztyén nevelés is ott folyik, ahol egy keresztyén hitű ember a katedrára, a diákok elé áll, ez pedig nem az iskolára kifüggesztett pléhtáblától függ.

Ezen kívül nyilván vannak lelkigondozó helyzetek is. Sok esetben megkeresik az embert, de ha tudják róla, hogy lelkész, akkor másfajta segítséget is várnak. Nagy elvárásaik vannak egy lelkésszel szemben. Egy lelkész nem reagálhat úgy, mint egy akármilyen másik ember. Akkor sem, ha mi egyébként tudjuk, hogy ugyanolyan, mint egy akármilyen másik ember. Például az előző héten történt, hogy az egyik srác felbosszantott, és feldúlt voltam. Semmi becsületsértőt nem mondtam, de a gyerekek rögtön mondták, hogy én nem bosszanthatom fel magam. Erre azt válaszoltam, hogy az nem igazságos, hogy ők felbosszanthatják magukat, és becsületsértőket is mondhatnak akár még rám is, én viszont nem bosszanthatom fel magam. Egy hosszú éjszakai beszélgetés alatt lehetett ezeket rendbe tenni, úgy hogy mindenkinek jó legyen: ő megértsen, én megértsem. Ezeket a meccseket le kell játszani.

Nagyon szeretnénk, ha lenne. És vannak annak jelei, hogy nekünk itt helyünk, illetve feladatunk van. Ha pedig feladatunk van, abból előbb-utóbb otthon is lesz.

Barnóczki Anita