Horkay Barna emlékére

„Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, a kik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életök végére, kövessétek hitöket.” (Zsid 13, 7)

Horkay Barna (1908-2003) Kistárkányban született. Felmenői minden nemzedéke adott legalább egy lelkipásztort a magyar református anyaszentegyháznak 1720-tól kezdve. Lelkipásztor lett ő is 1932-ben. Hitvalló magatartása miatt 1947-ben letartóztatták, október 17-től 1955. szeptember 5-ig volt a gulágon, családjától és gyülekezetétől (Nagyszőllős) 17 ezer kilométerre a fagyos Szibériában, Kolimán. 79 évesen adta át a szolgálatot Kárpátalján, majd az anyaországba áttelepülve 10 évig még lelkipásztorkodott Tiszaeszláron. Lelki atyja, istápolója volt sokat szenvedett kárpátaljai magyar népünknek.

A kárpátaljai ébredésnek és fogságának történetét megírta: A Keleti Baráti Kör. (Hollandia), 1998. című művében. A Sárospataki Teológiai Akadémia tiszteletbeli tanára volt.

***

Amikor Kocsi Csergő Bálint megírta a gályarabok szenvedésének történetét, fontosnak tartotta feltenni a kérdést, hogy miért vállalták a szenvedést és a halált, holott lehetőség nyílt számukra, hogy elkerüljék azokat. Még hitüket sem kellett volna megtagadni, elég lett volna hivatalukról lemondani. Ők azonban nem választhatták ezt az utat, írja a szenvedések tüzén keresztül ment református lelkész:

1. Isten dicsősége védelmébe mindent, nyomorúságot, szenvedést semminek kell tartani.

2. Megszegni azt a hitet, melyet tettek az Istennek és a szent gyülekezetnek, mikor papokká lettek, igen felette nagy vétek lett volna.

3. Az állhatatlanság elveszítette volna az eklézsiákat Magyarországon, sőt Magyarország szabadságát is kockára tették volna.

A mártírok és a hitvallók élete, sorsa, halála, szenvedése sosem pusztán személyes ügy – állhatatosságuk mindig nagy összefüggésekben szemlélendő. HORKAY BARNA szenvedése és rabsága a magyar református lelkipásztori hivatásnak és a hivatás méltóságának ügye, a magyar reformátusság ügye és egyetemes magyar ügy. Isten Horkay Barna rabságában, a fagyos Szibériában melengette magyarságunk és magyar reformátusságunk életét. A mártírok vére valóban magvetés: Polykarposzok, Szent Johannák, Husz Jánosok, magyar gályarabok, Zimányi Józsefek, Kovács Zoltánok, Horkay Barnák hitvalló szenvedései termik a jövendőt.

Krisztus az egyház feje, mi Neki tagjai. Ha a testben a mártírok és hitvallók helyét keressük, azt mondhatjuk, hogy ők a szív, mely a zsibbadt, halódó tagokba pumpálja az éltető vért. Így dobogott Isten kezében Horkay Barna élete is.

Pataki diák volt. Az az iskola nevelte, amely kormányzót, miniszterelnököt, tudósokat, írókat, 1849-es mártírt adott a hazának. S adott a Krisztus bizonyságtételéért szenvedő gályarabokat és szibériai foglyokat, akik nélkül politikai bölcsesség, tudományos talentum, hősi önfeláldozás önmagában nem vezethet célhoz, mert horizontális (földi) síkon nyilvánul meg. A vertikális, a mennyei összefüggésbe a hitvalló élet kapcsolja be azokat.

Újszászy Kálmán a Patakot övező hegyekhez hasonlította a pataki diák lelki arcát. „Az ék-alakú hegyek az egyik legjellemzőbb vonását adják a pataki diákléleknek. Ha szerszámhoz lehetne hasonlítani ezt a lelket: nem olyan, mint a balta, amely tör, mint a reszelő, amely finomít, mint a fűrész, amely szabályosan differenciál; hanem olyan, mint a véső, mint az ék. Mint annak, úgy neki is rendeltetése a feszítés. Minden nagy pataki diák ilyen ék volt a magyar életben. Ék volt Kossuth a rendi Magyarország keményen összemalterozott falában; ék volt Kazinczy a magyar nyelv és irodalom zsíros talaján; ék volt Tolnai Dali János a püspöki egyházkormányzat fejedelmekkel megtámogatott bástyájában…. És ék volt a többi névtelen is mind.”

Ék volt Horkay Barna is a hitetlenség egyre szélesebben terpeszkedő világában, amikor az ébredés Lelkével élt és prédikált. Ék volt Istent dicsőítő, bibliás életével egy hazug, szemfényvesztő, nagyokat mondó, fenevadat imádó világ vérrel összecementezett börtönfalában.

Patak adta a példát a feszítő erő gyűjtéséhez: amikor a Nagykönyvtárban meglátta a hívő fejedelem, I. Rákóczi György Bibliáját, elhatározta, hogy hozzá hasonlóan fogja olvasni a Szentírást – naponként két részt. S úgy is lett: egyet-egyet mindkét Szövetségből; így táplálkozott Isten Igéjével minden nap. Örökül is ezt hagyja a pataki diákoknak: Isten szent Igéjének forró szeretetét.

Mindezekért pedig Istené a dicsőség, ahogy a Kollégium jelmondata is hirdeti: Féljétek az Istent és neki adjatok dicsőséget!

Övé a dicsőség Horkay Barna hitvalló életéért is, akinek haló pora fölött valóban elmondhatjuk az anyaszentegyház ősi bizonyságtételét:

Szentléleknek edénye volt ez,

Az élő Isten képe volt ez,

A Krisztus Jézus lakott ebben,

Volt Istentől nyert kegyelemben.

Dienes Dénes