„Tartsatok könyörgéseket … a királyokért és minden feljebbvalóért…” – de hogyan?

Mostanában sokan aggódva nézzük hazánk sorsának alakulását, romboltatását és romlását, gyakran szomorkodva, máskor elkeseredve és bosszankodva hallgatjuk a híreket. Hazánk vezetői közt szép számmal akadnak olyanok, akik korunk minden züllöttségét nyíltan sugározzák, ugyanakkor érezzük a keresztyén kötelességet: „tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért..."

 Egyre nagyobb állami terhelés mellett is előttünk van a jézusi intés: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré", ugyanakkor nehéz megélni, hogy az egyre súlyosabb kikényszerített áldozat nem vezet jobb léthez, csak az egyéni és közösségi lehetőségek folytonos szűküléséhez. Az imádság a keresztyén ember politikai érdeklődésétől vagy érdektelenségétől, esetleges pártszimpátiájától független kötelesség, melyet nem könnyű megélni. A „mégis hogyan?" felől kérdeztünk meg lelkipásztort, keresztény politikust, református gyülekezeti tagot. Reméljük, mindnyájunk épülésére.

Őszintén szólva, különösen az utóbbi időben nem szeretem nézni a tv-híradót, főleg a magyar vonatkozású, hazánk jelenéről, mindennapjairól szóló híradásokat. Próbálom ugyan meggyőzni magamat: ismernem kell az eseményeket, nem lehetek tájékozatlan, hiszen emberek között élve gyakorlom hivatásomat. Amikor azonban az esti órákban bekapcsolom a tv-t és elkezdődik a Híradó, a történtek egyre inkább felzaklatnak, mert nem építésről, gyarapodásról hallok, hanem megszorításról, leépítésről, működési zavarokról, amelyek engem is érintenek.

Felelős, magas rangú, nagyon jó módú vezetők magyarázzák a megtett lépések szükségességét, amit én bizalmatlanul fogadok. Rossz érzéseim támadnak. Nincs igazam, ha egyre növekvő ellenszenvvel viszonyulok hazám jelenlegi vezetőihez? Első reagálásom ellenére, mégis mit kell tennem keresztyén emberként? Mindig is fontos volt számomra, mit mond Isten Igéje. Fellapozom Pál első levelét Timóteushoz és olvasom: „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes kegyességben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére" (I.Tim.: 2,1-4).

Leveszem a polcról William Barclay idevonatkozó kommentárját, és ezt olvasom: „Ez a részlet tudatosan és határozottan ajánlja az embereknek - ma sokak számára csodálkozást keltve - a királyokért és minden felsőbbségért való imádkozást. Ez fő szempontja volt a keresztyén gyülekezeti imádságnak. Akkor is ha az uralkodók a keresztyének üldözői és eltökélt szándékuk, hogy kiirtják őket, a keresztyén gyülekezet mégsem szűnt meg imádkozni értük. Figyelemre méltó, ahogy a gyülekezetek az egyház korai időszakában a szomorú üldözés napjaiban folyamatosan kötelezőnek tartják magukra nézve azt, hogy a császárért és a nekik alárendelt királyokért, helytartókért imádkozzanak. „Féljétek az Istent,"- mondta Péter - „a királyt tiszteljétek!" (I. Péter 2,17) S eközben nem szabad elfelejtenünk azt, hogy ebben a korban a hallatlanul kegyetlen Néró volt a császár. A latin egyházatya Tertulliánus kifejezetten hangsúlyozza, hogy a keresztyének a császár számára hosszú életért imádkozzanak, „biztonságos uralkodásért, biztos hazáért, hűséges szenátusért, jóravaló népért, békés világért" (Apológia 30). Barclay idézi Justinus mártirt is, aki ezt írja: „Mi egyedül csak Istent imádjuk; de minden más dologban készségesen szolgálunk neked, elismerjük a királyokat és uralkodókat és imádkozunk azért, hogy esetükben a tiszta indítékok a királyi hatalommal kéz a kézben járjanak" (Apologia 1,14.17). (William Barclay: Briefe an Timotheus, Auslegung des Neuen Tastaments, Aussaat Verlag, Wuppertal, 1974, pp. 57-58.)

Vajon mivel indokolható az értük mondott közbenjáró imádság? Azzal, „hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes kegyességben és tisztességben." Vagyis Isten népének van szüksége erre az imádságra azért, hogy alkalmas időt kapjon szolgálata végzésére. Pál megfogalmazza azt is, hogy mit kell kérnie az imádságban. Azt, hogy „minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére." Ez alól nem kivétel a hitetlen, rosszindulatú elöljáró sem. Ezek szerint a gyülekezet sajátos feladata a felsőbbség (császár, király, vezér) megtéréséért való imádkozás.

Elgondolkodtatóak Ravasz László szavai: „A pogány imádta a császárt, mint istenét; a zsidó csak a császár egészségéért, hosszú életéért, boldogságáért imádkozott; a keresztyén azért, hogy megismerje a Krisztust, s nyerje el az üdvösséget. A felsőség megtérése és megváltása: ez a keresztyén imádság tárgya. Ez nem függ attól, hogy az uralkodó legitim, vagy nem, népe atyja, vagy vérszívója, Néró vagy Józsiás." (Ravasz László: Az Újszövetség magyarázata II., Református Sajtóosztály, Budapest, 1991, p. 222.)

Olvasva e sorokat megkérdezem magamtól: tudok-e keresztyén módon gondolkodni az előbb leírtak alapján a mai magyar feljebbvalókról. Értem-e és elfogadom-e Isten egyetemes szándékát még rájuk vonatkozóan is: „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére." Nem kellene-e Isten szemével néznem őket, és elkezdeni imádkozni értük, hogy térjenek meg, majd másként gondolkodva, megváltozott szemléletmóddal intézzék tovább népünk ügyét úgy, hogy tevékenységük mindenki számára nyugodt és csendes életet eredményezzen.

Azt jelenti ez akkor, hogy jámbor keresztyénként csak ezt tehetem, és ne szóljak semmit, ha valamit életükben, eljárásukban helytelennek tartok? Pál az efézusiakhoz írt levelében a korábban pogány életmódot folytató, sötétségben járt, de Krisztus által világosságra jutott keresztyéneket így biztatja: „Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság fiai. A világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne legyen részetek a sötétség terméketlen cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket" (Ef.: 5,8-11).

A minden emberért, köztük a felsőbbség megtéréséért való imádkozás feladata mellé Pál egy újabb megbízatást ad. Mondjuk ki bátran az igazságot, leplezzünk le a hazugságot, erkölcstelenséget, vétket (célt tévesztést). Ismerjük meg és éljünk a világosság gyümölcseivel, - ehhez tegyük hozzá - a Lélek gyümölcseinek birtokában, a szeretet, türelem és szelídség lelkületével. Kizárólag ezzel a lélekkel, de ezzel igenis tennünk kell e kettőt:

1. imádkozni a felsőbbség megtéréséért, és 2. szeretettel, türelemmel, szelíden, csupa jósággal, egyenesen képviselni az igazságot.

Véleményem szerint sok múlik azon, képesek vagyunk-e erre.

Szűcs Ferenc, lelkipásztor,

Edelény-Belváros

Az imádság mindig a helyes út irányába tett kezdeti lépés. Ilyenkor megosztjuk Istennel kétségeinket, belátva gyengeségeinket, erőt, bölcsességet és a dolgokban való eligazodás képességét kérjük Tőle. Általában a megoldást is készen szeretnék kapni, miközben lehet, hogy az Úr már rávezetetett bennünket, csak mi nem éltünk a felkínált lehetőséggel.

Helyesen tesszük, amikor napjainkban a hatalmon levőkért imádkozunk, hogy a jó út irányába vegyék lépteiket. Ugyanakkor nap mint nap megtapasztalhatjuk, hogy a hatalmat gyakorlók nem képesek meggyőzően és hitelesen szolgálni a köz érdekét, mindazt, amit az állampolgárok jogosan elvárnak. Az emberek egyre nagyobb része véli úgy, hogy a hatalom nem érzékeny a társadalom valódi helyzetére és problémáira.

Belátjuk persze azt is, hogy nagyon szűk az az ösvény, amelyen a hivatásos politikus jár. Különösen a hatalom gyakorlójának kell tudnia, hogy tettével nemcsak saját lelkiismeretének (feltételezve, hogy működik náluk) tartozik elszámolással, hanem a nyilvánosságon keresztül az egész közösségének. Max Weber a Politika mint hivatás című művében nagyon szemléletesen foglalja össze mindennek lényegét: „Aki politikára adja a fejét, az ördögi erőkkel szerződik, melyek ott leselkednek minden erőszakosságban. Egy érett ember mégis tudatában van a cselekvése következményeivel járó felelősségnek, és a felelősség etikáját követve cselekszik, s valahol eljut egy ponthoz, amikor így szól: itt állok, másként nem tehetek.". Kemény, ugyanakkor világos és egyértelmű a dolog: elkötelezett politikus - különösen, aki keresztény elhivatottságból vállalja fel a közügyeket - nem hághat át olyan erkölcsi korlátokat, amelyek rossz irányba vinnék az eseményeket.

A II. Vatikáni zsinat Lumen gentium (Népek világossága) kezdetű konstitúciója világosan megfogalmazza a hatalmat gyakorló politikus felelősségét: „Sok és sokféle ember gyűlik össze a politikai közösségbe, akik teljes joggal vallhatnak eltérő nézeteket. Tekintélyre van tehát szükség, hogy a politikai közösség szét ne hulljon amiatt, hogy mindenki a maga elgondolása szerint jár el. E tekintély a polgárok erőit a közjóra irányítja, nem gépiesen, nem is zsarnoki módon, hanem mint elsősorban a szabadságra és a vállalt kötelezettségek és feladatok tudatára támaszkodó erkölcsi erő. (...) a politikai tekintélyt (...) mindig az erkölcsi rend határain belül kell gyakorolni a közjó (...) érdekében a törvényesen meghatározott vagy meghatározandó jogrend szabályai szerint."

Amikor a közhatalmat gyakorlókért fordulunk Istenhez, két dologért mindenképpen imádkoznunk kell. Az egyik az, hogy alázatot, a belátás képességének adományát kérjük számukra, hogy az egyéni politikai érdek elébe kerüljön a köz érdeke. A másik, amiért az Urat segítségül hívjuk, hogy azok a politikusok, akik nem a hatalom birtokosai, de a köz bizalmából az országgyűlésben dolgoznak, kellő erővel és kitartással rendelkezzenek ahhoz, hogy rendre szembesíteni tudják a kormányzati döntéshozókat az embereknek tett választási ígéreteik és a saját üzleti érdekeik érvényesítése között feszülő kiáltó ellentéttel.

Mi, ellenzékben dolgozó politikusok sem mondhatunk egyebet, mint Szent Benedek, aki így buzdította szerzetestársait és követőit: Ora et labora! - Imádkozzál és dolgozzál!

Dr. Semjén Zsolt

a KDNP elnöke

Országunk életében mindig is voltak nehéz időszakok - sőt talán ezek voltak többségben -, de ha ismerjük történelmünket, mindig ezen időszakok után voltak megújulások, volt nemzeti összefogás, jelentek meg kiemelkedő vezetők, mind a közéletben, mind szellemi területen.

A Török Birodalom fenyegetettsége idején a Dózsa-féle keresztes hadjáratkor kezdték hirdetni a ferences szerzetesek, hogy az ország vezetői a felelősek az ország sorsáért, romlásáért. Későbbi igehirdetéseikben már azt hangsúlyozták, hogy személy szerint minden egyes embert felelősség terhel az ország sorsáért. Ez a gondolkodás már a reformáció szellemiségével párhuzamosan, illetve azzal együtt jelent meg Magyarországon.

Sokszor egy-két emberöltő kevés áttekinteni vagy értékelni a közvetlenül mögöttünk lévő időszakot. Sajnos napjaink mindannyiunkat érintő eseményeinek megítélésében „könnyebb dolgunk" van. Az, ami most körülöttünk történik mind szellemi, mind kulturális tekintetben, mind a közéletben és a gazdaság területén: népünk önpusztításával felér. Tudatosan írok önpusztítást, mivel közel két évtizede a korábbi időszakhoz képest szabadabban dönthetünk, dönthettünk sorsunkról. Életünk minősége mégsem lett jobb!

Itt most visszagondolok újra az ötszáz évvel ezelőtt hirdetett egyéni felelősségre. Hányan mentünk el az ország sorsát eldöntő kérdésekben véleményt nyilvánítani? Történelmi egyházaink sem tudtak élni igazán az Úrtól kapott lehetőséggel. Különösen fájdalmas ez az akaratukon kívül a határok túloldalára került honfitársainkkal szembeni megnyilvánulásokra.

Felmerül a kérdés: kinek tartozunk? Istennek, embertársainknak, magunknak?

Lehet élni felelősséggel és felelősség nélkül is. A körülöttünk lévő világot, létünket, akár az anyagi lehetőségeinket is Istentől kaptuk. Érezzük-e, hogy ez minket kötelez valamire? Lehet élni úgy is, hogy csak a saját kényelmünk, előrehaladásunk a fontos. „Kényelmetlen" családi közösségben élni, alkalmazkodni, gyermekeket nevelni. Ezt sugallják a hírközlő eszközök: valósítsuk meg önmagunkat, minden eszközzel, minden áron. Jelenlegi vezetőink élenjárnak ennek az „ideológiának" a hirdetésében.

Azonban van a nemzetnek egy másik része is. Akik tudják, hogy a gyermeknevelés, a másokért való élés az igazi öröm. Akik tudják, hogy az Istentől kapott parancsolatokat nem a Teremtőnk miatt, hanem saját magunk miatt kaptuk. Magyarország egész nemzeti létének és megmaradásának az alapja volt Szent István akkori döntése az ország keresztyénné tételéről.

A Biblia világosan ír a munkavégzésről „mert méltó a munkás a kenyerére" (Mt 10,10), az adópénzről „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek ami az Istené"(Lk 20,25). Ha a világi értékekhez mérjük az életünket, keresztyénnek lenni nem könnyű. A Bibliát mint zsinórmértéket tartva szem előtt mindenre választ kapunk.

A közelmúlt napi bibliai tanítása volt Pál apostol Timóteushoz írt leveléből a felhívás, hogy „tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért... és minden feljebbvalóért" (1Tim. 2,1).

Vannak reménytelennek tűnő helyzetek számunkra és mégis...

Mégis az Úr javunkra tud fordítani minden veszteséget, pillanatnyi kudarcot. Egy előadáson hallottam a minap azt a megfogalmazást, hogy nemzetünk a nagypénteket éli. Ennek kettős jelentésében ott van a remény is, hogy közel van a húsvét, a feltámadás.

Nemeskürty tanár úr fogalmazta meg, hogy elindult a tizenkét tanítvány, akik közül egy tudott írni-olvasni, a többiek még azt sem, és kétszáz év alatt nem fegyverekkel, hanem az evangéliumot és a szeretetet hirdetve az akkori civilizált világban elterjesztették a keresztyénséget. Kell-e ennél nagyobb bizonyíték nekünk?

ifj. Benke György, Verőce