Beszélgetés Kövér Imrével, a sajósenyei Fészek Református Otthon vezetőjével

Hétköznap délután érkezem Sajósenyére, hogy az előre egyeztetett időpontban beszélgethessünk. Egy nagyobb csoportot találok a szép épületek által határolt rendezett kis udvaron. Sétálni készülnek együtt. Már az iroda ablakából látom indulásukat. Nem figyelhetem sokáig őket, hiszen nem ezért jöttem.

Valójában portrét szeretnék készíteni. A Portré rovatban pedig egy embert szeretnék bemutatni. A beszélgetés végére rájövök, hogy ez nem lehetséges. Mert bár magáról is szót ejt Kövér Imre, családját is szeretettel említi, beszélgetésünk java mégis az otthonról szól, a Fészekről. Mégis, mivel olyan ember beszél munkájáról, akinek élete az, amit csinál, talán róla, magáról is képet kaphatunk.

Beszélgetésünk apropóját egy közelgő nagy esemény adta: 2007. június 4-5-én rendezik meg az „Együtt Egymásért 3" találkozót - a sérültek és épek országos találkozóját.

2003-ban volt a fogyatékosok európai éve, mikor egy nagy rendezvén lebonyolítására pályáztunk. Jó vastagon fogott a tollam, azt gondolva, hogy úgyis lehúzzák a felét, de nem húztak le semmit belőle, ennél fogva egy minőségi, kétnapos, mindenki számára ingyenes programot sikerült lebonyolítanunk teljes ellátással. Eljött Halász Judit, jobban koncentráltunk a kicsikre, a gyerekekre, sőt tűzijáték is volt. 2005-ben ismét lebonyolítottunk egy ilyen rendezvényt, akkor a 100 Folk Celsius adott koncertet. Idén egy stúdióban megkonstruált lézer-show lesz az esti program és Kormorán koncerttel zárjuk a második napot. A rendezvénynek van vezérdala is, amely arról szól, hogy a szeretet nem múlik el, nem gerjed haragra stb. Sok helyről érkeznek vendégek Magyarországról és külföldről is, s ez a dal arról szól, hogy a sokfelől jött embereket az Isten szeretete hogyan fogja össze. Ezt próbáljuk megvalósítani, és úgy gondolom, ebbe belefér a Kormorán koncert, de belefér a táncóra is az udvaron, egy másfél órás néptáncos program. Lesz áhítat is, egy húszperces egyszerű áhítat, amely a fogyatékos emberekhez szól, és amennyit ők is kibírnak nyugodtan. Egyébként is mindenben őhozzájuk igazodunk.

1975 szeptemberében csöppentem a történetbe Hajdúböszörményből. Az ottani Kálvin téri református gyülekezetben volt élő ifjúsági közösség, én is odajártam, ott jutottam hitre. Ott tette problémámmá Isten, hogy helyemen vagyok-e vagy sem. Akkoriban asztalos szakmában dolgoztam, és bár nem a munka volt számomra büdös, hiszen ma is nagy hasznát veszem az asztalos szakmának, de úgy éreztem, hogy nem ez az igazi dolgom. Évekig imádkoztam azért, hogy Isten mutassa meg, hol akar látni. Az útmutatásban nem volt semmi különleges, csak egy egyszerű hír volt a Reformátusok Lapja hátoldalán: Sajósenyén munkatársakat keresnek. Ez bennem úgy csapódott le, hogy jönnöm kell. Nem vezetőnek jöttem tehát. Ez jó pár évtizede volt. Közben a teológiát is elvégeztem Debrecenben levelezőn, bár sosem volt bennem az az elhívás, hogy én majd lelkipásztorként szolgáljak egy gyülekezetben, azóta sem gondoltam így, s azóta is úgy érzem, hogy engem Isten a fogyatékos emberek mellett akar látni.

Senye egy kis hely, 450 lelkes település. Sajó­vámoshoz tartozik egyházi tekintetben, tehát a sajóvámosi lelkipásztorok járnak át. Teológiai tanulmányaimnak azonban jó hasznát veszem, hiszen sok gyülekezettel van kapcsolatunk. A gondozottakkal együtt gyakran megyünk, hol egy kis műsort adunk, hol képeket vetítünk, sokszor tehát mód nyílik arra, hogy az Igéről beszéljek. Alapvető volt azonban a teológia elvégzése szempontjából, amit a Biblia mond: „a ti hitetek mellé ragasszatok tudományt..."

Senye, amint mondtam, kis falu, én pedig közösségi ember vagyok, nemcsak a kerítésen, az intézeten belül, hanem a falu vonatkozásában is. A rendszerváltás óta önkormányzati képviselő vagyok, ami nem egy nagy státusz, de tudok tenni a közösségért. Az otthonban is több munkatársunk a faluból van, például a polgármester felesége is itt dolgozik. Kölcsönösen segítjük tehát egymást: hol az önkormányzat egészíti ki a mi életünket, hol pedig mi az önkormányzat programjait. Jó egyetértésben működünk együtt.

Azt szoktuk mondani, hogy egy megállónál vagyunk. A harmincegynéhány évből az első tíz-tizenöt év küzdelmes időszak volt, nem volt mozdulási lehetőség még arra sem, hogy akár csak egy kicsit is javítsunk az épített környezeten. Nagyjából tizenöt évvel ezelőtt indult be úgymond a szekér, akkor egy új épületet építettünk a gondozottak számára, akik addig egy csoportban laktak, és csak most jutottunk el oda - így értem a megállót -, hogy az intézmény ötven gondozottját a törvény betűjének, és ami még fontosabb ennél, az emberiesség és a családias gondoskodás szempontjai szerint is megfelelő módon helyeztük el. Ötvenen laknak 23 lakószobában, és mindehhez 21 fürdőszoba és WC van. Több száz négyzetmétert működtetünk, fűtünk, világítunk és rendezünk be a foglalkozatásnak megfelelően, hogy a gondozottak napjai, programjai úgy teljenek, hogy jól érezzék magukat, hogy ne legyen szorosság sehol sem. Ez év januárjában készült el az új konyhánk, és ezzel pontot tettünk egy folyamat végére. Sok éve már építünk és felújítunk, miközben a konyháról mindig tudtuk, hogy nem megfelelő. Persze tiszta és plafonig van csempézve, és nem fertőzésveszélyes, de maga az épület volt alkalmatlan. Mi ezt mégis utoljára hagytuk, mert fontosabbnak találtuk, hogy a gondozottak közvetlen környezete legyen szép és megfelelő. Most tartunk ott, hogy az építkezési folyamatnak vége, így a következő nagy rendezvényünkön néhány gondolatot kell is annak szentelnünk, hogy Isten megáldotta az elmúlt tíz évünket. Nem a mellünket verjük, nem büszkélkedünk: a sok-sok éve küzdő, hajtó ember hálaadásával tekintünk erre az időszakra. Nagyon sok nehézség és nélkülözés, olykor kétség is van emögött.

Elmondom szívesen, hiszen kézenfekvő a kérdés. A szociális intézmények támogatása évről évre kevesebb. Nemcsak reálértékben, számszerűleg is. Az elmúlt három évben - ha reálértékben nézem - a támogatás mértéke 25-30%-kal lett kevesebb. Valamennyi pályázaton nyert összeg is rendelkezésünkre állt, ez azonban nem meghatározó mértékű, sokkal inkább egy szemlélet segítette a tervek megvalósulását. Úgy használtuk fel a pénzünket, mint ahogyan egy családban szokás. Megállapítottunk egy fontossági sorrendet. Más intézményben talán minden státuszt betöltenek, a státusz bérrel, járulékterhekkel stb. jár. Ha mi is ezt az utat jártuk volna, akkor ezer forintunk nem maradt volna arra, hogy itt bármi fejlesztés megvalósuljon. Mi a munkatársakkal együtt megbeszéltük, hogy vagy betöltünk minden státuszt, vagy vállaljuk, hogy úgymond kettesével vesszük a lépcsőfokokat. Ez utóbbi esetén egy épület megszülethet. Ebben a munkatársak partnerek voltak. Képzeljük el, hogy egy dolgozónak a bére járulékokkal, munkaruházattal, képzéssel közel 3 millió forint, amiből persze a dolgozó csak egy kis részt visz haza. Ez nagyon nagy összeg, ha ennyit meg tudunk takarítani, és akkor legalább el tudunk indulni. Nagyon sok munkát vállaltak tehát a munkatársak. Nagy segítséget jelentett továbbá, hogy vannak külföldi és belföldi gyülekezeti kapcsolataink, akiktől zömében nem pénz jön, hanem például használt ruhanemű, és ez hatalmas megtakarítást jelent. Ezt könnyen el lehet képzelni, hiszen ötven értelmi fogyatékos személy, akiknek különböző okból sűrűn kell cserélni a ruháját, amelyek hamar tönkremennek: mennyit kellene költenünk erre? Mi azonban kapjuk a ruhaneműt, és nálunk nem raktárban penészednek az adományok.

Fontos volt az is, hogy gondozottjaink számára szép környezetet alakítsunk ki, közösen. Közösen dekoráltuk, így sokkal valószínűbb, hogy amit együtt tettünk fel, azt nem fogják letépni. Így lesz a jóból jó, mert a jó mindig jót generál, a rossz pedig mindig rosszat. Mondják némelyek, hogy Imre, könnyű nektek, hiszen a ti gondozottjaitok olyan szépen vigyáznak mindenre. De nekünk ugyanolyan gondozottjaink vannak, mint 20-30 évvel ezelőtt, amikor rengeteg ablaktörés volt, meg rombolás. Viszont nagyon tudatosan törekedtünk arra, hogy inkább kettesével vesszük a lépcsőket, de a gondozottak érezzék otthon magukat.

Öt házzal odébb lakunk, de az első gyerekünkkel még itt éltünk az otthonban. Most már a két nagyfiunk is itt dolgozik, a kislányunk pedig hozza a lévays diákokat. Természetes módon vagyunk itt, és élünk együtt. A feleségem is itt dolgozik. Mondják sokan, hogy ez egy családi vállalkozás, de nem egészen, mivel 28-an dolgozunk itt. Persze nem könnyű életterület ez, néha lázadunk is, amikor kényszerből kell mondjuk vasárnap is bejönni olykor, de elfogadtuk, hogy ez állandó készenlétet igénylő feladatkör, amelyet nem lehet nyolc órába beszorítani. Persze nagyon sok öröme is van a munkának. Jó például, hogy ha megfogalmazódik bennem egy elgondolás ennél az íróasztalnál, azt megcsinálhatjuk. Jó, hogy nem egysíkú a munkánk. Nagyon jó kapcsolatunk van nemcsak a gondozottakkal, hanem a hozzátartozóikkal is. Gyakran felhívnak bennünket, olykor saját problémáikkal is. Sikerült tehát elérni azt az állapotot, amire vágytunk, hogy a hozzátartozók, azok gyermekei vagy testvérei és az intézmény egy egységet alkotnak. Sok köszönetet és elismerést is kapunk. Úgy érezzük, Isten megáldotta ezt a munkát. Kívülről szépek vagyunk, és hála Istennek a falakon belül is szépen megy az élet.

Mindennek az a kulcsa, hogy van Istenünk, és hogy távol tartjuk magunkról a képmutató dolgokat, pedig nagyon sok a képmutatás akár a szociális területen is.

Nagy jelszavak vannak, mint például esélyegyenlőség vagy integráció, vagy például azt mondják, hogy munkához segítik a sérült embereket, és több oldalt tesz ki csak az erre vonatkozó törvények, rendelkezések, szabályozások listája, de sajnos alig jut el valami a sérült emberig. Vannak nagy konferenciák, külföldi tanulmányutak, űrlapok, rendeletek, de mögötte nem sok jut el azokhoz, akikhez kellene. S hogy újra visszakanyarodjak az előttünk álló rendezvényhez, mi két igazi örömnapot szeretnénk szervezni. Nem is fogom hagyni, hogy valaki húsz percnél tovább beszéljen a mikrofon előtt, mert ebből elég. Szeretnénk a gyakorlatra, a megélhető örömre koncentrálni.

Ezt igyekszünk egyébként megélni a mindennapjainkban is. Nem tudom például elfogadni, ami sok intézményben gyakorlat, hogy a sérült embereket úgy elgondozgatják, ápolgatják: például megvolt a reggeli, akkor egy kis gyógyszer, egy kis borotválás, és aztán ülj meg nyugodtan a fenekeden, mert mindjárt lesz majd ebéd is. Ezzel szemben a mi életünk úgy megy, hogy még reggeli előtt, ha lehetséges, el kell minden ápolási-gondozási tevékenységet végezni, mert reggeli után gyógyszer, ámen - tehát imádkozunk -, és ott kell hagyni a csoportot. Mint ahogyan mi is reggelizünk, tisztálkodunk és elmegyünk a munkahelyünkre, vagy valamilyen tevékenységbe fogunk, nekik is így kell élni. A sérült embernek is sok képessége megvan, de mindenképpen segíteni kell egy olyan irányba, hogy változatos körülmények között töltse el a napját, munkával vagy tevékenységgel, amennyire lehet.

Gondozottjaink öt csoportban élnek, az ötödikben is még középsúlyos fogyatékosok vannak, de ők a legirányíthatóbbak. Az egyes és kettes csoport gondozottjaihoz rendszeresen mennek a magasabb csoportba tartozók segíteni. Ez utóbbiak félórával korábban kelnek, hogy elkészülve az egyes és kettes csoportba mehessenek a rájuk bízott két társukhoz segíteni beágyazni, esetleg tisztálkodni. Ugyanígy ők korábban reggeliznek, és aztán segítenek a többiek reggeliztetésében. Ez tehát egy rendszeres, igazi feladat, de nyilván olyan embereket bízunk meg ezekkel, akik képesek is rá, és nem szenvednek tőle. Van két olyan csoport, akik fel tudnak takarítani maguk körül, vagy kerti munkát tudnak végezni.

Van egy szorgalomtáblánk, amelyet a hétvégi értékeléseknél használunk: egy héten 0-5 korongot kaphatnak jutalomból szorgalmukért. Hangsúlyozom, nem a képességért, hanem a szorgalomért. Minden hónap végén a korongokat beváltjuk egy-egy százasra, elmegyünk egy közeli nagyáruházba, és ott a dolgozókkal együtt elkölthetik a pénzüket. Azt vehetnek, amit akarnak. Van, aki például kifejezetten az alkoholmentes sörre megy, mert szoktunk grillezni az udvaron. Van, aki a ruszlit szereti - én nem tudom, miért -, van, aki chipset vesz, vagy elemet a kisrádióba. Ez nagyon pozitív hatású sok szempontból is. Ahogy bemennek az áruházba, figyelniük kell egymásra és a segítőjükre, mert ott sok ember van, és el lehet tévedni, tehát tanulnak. Odamennek a pulthoz, ahol sok vonzó dolog van, amit esetleg már láttak újságban vagy a reklámban, és levesznek valamit. Ilyenkor előfordul, hogy azt mondjuk: rendben van, ezt megveheted, de akkor semmi mást nem tudsz venni, és ezt megértve visszateszi a nagy dobozt és levesz egy kisebbet. Ebben a pillanatban tehát a lemondást gyakorolja. Kivárja a sorát a pénztárnál, tehát türelmet tanul, és amikor a pénztárt elhagyja, örül annak, hogy volt egy célja, egy terve, amire már otthon készült, és azt meg tudta valósítani. Ami a szatyorban van, az az övé, csak az övé, mert ő dolgozott meg érte, a munkája gyümölcse. Ha valami az övé, akkor ha akar, adhat belőle másnak. És adni is szoktak. Akinek semmije nincs, az nem tud ajándékozni. Ez lehet, hogy apró kis mozzanata csak az életünknek, de úgy gondolom, hogy sok gyógypedagógiai fejlesztéssel sem biztos, hogy meg tudnánk ezeket a célokat valósítani. Tehát mindenképpen a gyakorlatiasságra törekszünk és a munkás hétköznapokra.

Van egy nagyon jó kis barkácsműhelyünk is. A műhelyben dekorációs tárgyakat, és más huncutságokat készítenek. Ebben jól tudom használni az asztalos szakmámat is. Persze lehet a foglalkoztatóban gyöngyöt fűzni, gyurmázni, sokféle más elfoglaltságot találni, de azt gondolom, hogy felnőtt férfiemberekről van szó, így alapvetően a munkának kellene kitöltenie napjuk jelentős részét. Ezért indítottuk a barkácsműhelyt, ami úgy néz ki, hogy föl is fog fejlődni, hiszen egyre komolyabb dolgokat tudunk megcsinálni.

Ezt az egészet szívvel kell csinálni, fel kell fedeznünk azokat a réseket, ahogyan el tudunk jutni az értelmükig és fel tudjuk fedezni képességeiket. Számomra a legnagyobb ajándék az, hogy amikor a gondozottért eljön az édesanyja, akkor repül, hisz már nagyon készül, és örömmel megy el. És amikor jönnek vissza és leszáll a buszról, akkor otthagyja a szülőt, és ugyanúgy repülve jön Haza. Ugyanolyan örömmel jön, ugyanúgy haza, ez lehet a mi munkánk fokmérője.

Barnóczki Anita