Nemzeti imádságunk

Szeretem a Himnuszt. Szép. Jó. Az csupán a gond, hogy egy olyan világban élek, amely nem szereti. Többségében végighallgatja, kisebbségében énekli csupán tisztelő vigyázban. Mert oly korban élek én e földön, amelyben nemzeti jelképeink alaposan értéktelenednek.

Ma már előfordulhat, hogy egy miniszterelnök nyíltan olcsózhatja a Szent Koronát, ráadásul egy másik ország első embere előtt. Ma már szinte félelmet keltő, ha valaki nemzeti zászlót vesz a kezébe (az Árpád-házi piros-ezüst sávokat már említeni sem merem). Ma már cikinek érzem, ha egy ballagáson énekelni kezdem nemzeti imádságunkat (már azt, ami egykor mindenki számára az volt), és viszketek az engem érő „ez ufó" pillantásoktól. Azt azonban párás vagy üveges szemmel hangosan éneklik: Magyarország, timtaramtam...

Miért nem énekeljük a Himnuszt? Válaszok akadnak. Középiskolások közt gyűjtött válaszok: „Nem hiszem, hogy jót tesz az önértékelésünknek, hogy ha énekeljük. Bús és szomorú. Nem akarok elérzékenyülni. Mindig magnóról ment a mi iskolánkban, nem gondoltam, hogy nekem is énekelnem kell. Attól boldogabb leszek? Valahogy olyan öregesnek érzem. Ma, a 21. században? Valami buzdítóbb kellene. Nem szeretek egyáltalán énekelni." Persze van, aki szereti. Énekelni is. Tizenévesként is. Erről olvashat most véleményeket és hitvallásokat az Olvasó. (B. A.)

Egy dalról és egy imáról

Amikor a legkisebb gyermekemet kísérgettem óvodába, egy kisfiú farsangkor egy híres amerikai énekesnek öltözött. Mikor rá került a sor, hogy bemutassa tudományát, ő is kiállt középre. Ezüstösen csillogó ruhában, zselézett hajjal, kezében óriási mikrofonnal. Már éppen rázendített volna, amikor körbenézett és megrémült a sok embertől. Annyira megijedt, hogy elfelejtette, mit is akart énekelni. Szinte kővé dermedve állt, közben az óvó nénik súgták, hogy csak bátran énekeljen, ne féljen. Aztán rázendített: Süss fel nap, fényes nap...Még most is könny szökik a szemembe, ha eszembe jut. Mert hát volt neki egy normális nagymamája, aki esténként mesélt és énekelt neki, ahogyan minden nagymama, pedig az anyja modern nő volt, szinte hajlott a feje a sok kenceficétől, mindig úgy járt, mint egy Barbie baba. A kisfiúból izgalmából előtört az igazi ének, az, amihez igazi érzelmei kötötték, a nagymama szeretete. A nagymama egyszerű dolgot csinált. Meg akarta tanítani kis unokáját beszélni és énekelni, illetve a beszéden és az éneken keresztül fejezte ki ezekhez való szerelmes vonzódását, így a kisfiút bevezette a magyar nyelv- és énekkultúra közösségébe, a magyarok mint nemzet közösségébe. A nagymama felelősségteljesen gondolkodott, de főleg cselekedett.

Ha beszélünk, ha énekelünk, egy közösség ránk hagyott örökségét használjuk. De nem csak koptatjuk, hanem folyton meg is újítjuk.

Ez a közösség a szülőkön és a szomszédokon, barátokon és ismerősökön keresztül szájról szájra terjeszti, de írásban is átadja minden nemzedéknek azt a kincset, amit szellemiekben kigyöngyözött magából sok-sok évszázad alatt. A nyelv szavain, az ének hangjain keresztül azt üzenik, arra köteleznek, hogy mindennapi cselekedeteink révén maradjunk meg. Magunkon és utódainkon át éltessük tovább ezt a fölnevelő közösséget. Bántani nem kell másokat, de magunkat tartsuk meg, védjük meg. Ehhez erő kell, az összetartás és az összefogás ereje, akarása.

Milyen egyszerű, milyen békés dolog ez, és mégis milyen veszélyek leselkednek rá! Minden elemére halálos csapást akarnak mérni.

Először is sokan azt akarják, hogy ne legyen család, vagy legalábbis ne kelljen azt komolyan venni. A család mint emberi közösség korszerűtlen. Hagyományt és tanulságokat ad tovább családtagokról, barátokról, ismerősökről. Ez káros. Retrográd, reakciós. A család az ő szemükben csak akkor fontos, ha azonos neműek akarnak házasodni. Ilyenkor harcolnak érte.

Ne legyen nevelés. Nem kell a gyereket nevelni, mert a nevelés korlátozás. Kényszerítés valamire, ami még nincs benne. Ez erőszak, ráadásul családon belül. Hagyni kell azt a gyereket, hadd tegyen bármit, amit akar. Pontosabban legyen nevelés, legyen kényszer, de csak olyasmire neveljük, ami praktikus. Például mosson kezet étkezés előtt, öltözzön fel, ha hideg van. De a világért se avatkozzunk bele, hogy mit néz a televízióban, ne ellenőrizzük, mit keres a világhálón, kivel beszélget, cseveg éjszakákon át a póktelefonon. (Renyhe agyú számítógép-rajongók! Mikor lesz már magyar neve a skype-nak?) Ha trágár, ízléstelen szavakat használ, nehogy rászóljunk, inkább csak nevessünk, milyen édes. Az iskola is csak praktikus ismereteket adjon, ami arra legyen elég, hogy munkahelye legyen. De nehogy szenvedéllyel ragaszkodjon munkájához! Csak annyira, hogy ellássa a feladatát, hiszen bármikor kilökhető alanyokra van szükség. A hivatástudat akadály. Kolonc. Avítt dolog.

El kell halmozni ajándékokkal azt a gyereket, hadd szokjon hozzá, hogy minden megvehető. Ne küzdjön semmiért, ne ütközzön akadályokba. Az a frankó, ha akár egész napját a plázában töltheti. Hamburger meg kóla. Nézhessen otthon órákon át tévét, ülhessen a számítógép előtt napokon át, mert majd így nevelődik fel az új ember. A kor új embere. A menő, a trendi fazon, aki nem kötődik érzelmileg, szellemileg senkihez és semmihez. Szabadon választhat, hol él, mit csinál, ne legyen tekintettel senkire. Menjen külföldre, ha felnő és hajtsa a pénzt. Élvezze az életet. Vásároljon, utazzon, fogyasszon, költse a pénzét. Nem kell szerelem, házastárs, csak partner, az is csak addig, amíg kellemes az együttlét. Az első tüsszentéskor odébb lehet állni.

Ravasz, nagyon ravasz módszer. Ha nem szoktatjuk a gyermeket a kötelesség, a felelősség gyakorlására, ha nem kötjük szülőhöz, rokonhoz, baráthoz, tájhoz, ha csak a felszínességre szoktatjuk, akkor a közösség egésze is gyengül. Pont ezt akarják a nagy szervezők. A fogyasztásra nevelődött embertömeg a jó alany, azzal bármit meg lehet tenni. A tévé, a reklámok mindent el tudnak velük fogadtatni. Csak semmi kötődés. Csak lazán.

Majd egyszer jön egy nép (vagy talán már hívják is a szervezők őket) a közelből vagy inkább távolabbról, akikben van összetartozás, akiknek van közös énekük. Beülnek a helyünkre, mert mi úgysem tudunk védekezni. Mi meg bambán, unottan átadjuk a helyünket. Mert megmaradni csak az tud, akinek van célja, aki akar valamit az élettől. Megmaradni, élni. Ehhez társak kellenek, közösség, egymás iránti felelősség. Tulajdon és szabadság, ahogy azt a szatmári birtokos mondta híres országgyűlési beszédeiben, amikor még nemzetiek voltak a liberálisok. Verseket is írt, szigorú ritmikával. Nem szerette a lazaságot, mert oly sok zivataros év volt már mögöttünk. Meg kell erősödnünk népességben, szabadságban, munkában, tulajdonban. Mindezt a szándékot, akaratot ki lehet fejezni akár egy közös dallal is. Egy dallal, egy imával, amely érzelmekhez szól, szívhez szól, és a szövege az összefogást erősíti. Nem támad másokat, de védő kart ígér az éneklőnek, hogy még sok nemzedéken keresztül kifejezhessék csodálatukat fehér templomaikban az égben lakónak. Sőt, élhetnének akár jókedvvel, bőséggel is, ha ezt a nyomorú igát, amit az idegen elnyomók kiszolgálói és azok utódai ültettek a nyakunkba, végre hajlandóak lennének lelökni.

Bárcsak ne egy pojáca diktátor fegyverei teremtenének rendet ebben az országban, hanem annak az éneknek az erkölcse, amit az a szatmári birtokos gondolt ki évtizedes magányában, szívében egy egész nemzettel.

Mezei István szociológus

Miskolc

Gondolatok a Himnusz (nem) éneklésről

A magyar Himnusz nem csupán nemzeti ének, hanem nemzeti imádság. Ezért én, ha templomban, vagy ünnepségen éneklem, imára kulcsolt kézzel teszem, s nem csak „vigyázban állással". A Himnusz énekléséhez mindig tapadnak az önmaga nagyszerűségén túl érzelmi hatások, „belegondolások", mikor az adott eseményen, az „ahol és amiért" szituációja ejt rabul. Ilyenkor jön az, sok magyarszívű testvéremmel egyezően, hogy tiszta szívvel, teli torokból és könnypárában úszó szemmel hangzik ajkunkról a Himnusz.

Úgy tűnt a kilencvenes évek változásai közepette, a Himnusz rangja újra megerősödik, és a hangszórókból, fülekből visszatér az ajkakra, s nem csak a templomokban fog az orgonahanggal együtt zúgni, hanem az iskolákban, közéleti rendezvényeken is. Annak ellenére, hogy a Himnusz születésnapja ünneppé vált, mégis csalódnom kellett. A Himnusz éneklése egyre vérszegényebb, sok iskolába visszatért a „hallgassuk meg..." módszere. Sajnos életem során nem hallottam még olyan felvételt, amelyre jól lehetett énekelni, mert vagy a hangfekvése volt magas, vagy az előadásmód volt „változatosan művészi", ami lehetetlenné tette az együttműködést. Megkockáztatom, épp azért készültek olyanra a felvételek, hogy ne is lehessen csak hallgatni! Egy időben pedig a szöveg nélküli verzió is futott. E jelenség okát teljes mértékben feltárni lehetetlen, hiszen egyszerre van jelen a praktikus butaság, nemtörődömség, igénytelenség a véletlenszerű dolgok összejátszásából eredő negatív jelenségek, amit tüneti kezeléssel is javítani lehetne, és a sok évtizedes hazafiatlan, internacionalizmust túlhangsúlyozó koncepciók következménye, valamint a szándékos nemzeti öntudatrombolás s az állampolgári közöny. Van, ahol szeretnék énekeltetni a Himnuszt, de már az új nemzedéknek „nincs hangja" s maguk is elhitték, hogy nem tudnak énekelni. S van, ahol lenne hang, de nem énekeltetik, csak hallgattatják, vagy egy hangra bízzák, és a könnyűzenei csillagok hangja különös módon csődöt mond az arénákban.

Valóban a szomorú tapasztalatok egyre gazdagabb tárházáról szólhatunk, amikor pl. neves egyházi tanítóképző tanévnyitóján a Himnusz éneklésekor az összes körülöttem álló úgy rámbámult, hogy énekelek, mint valami csodabogárra. A végén hangos motyogással magam elé meredtem: marslakó vagyok, vagy nem magyarok vannak körülöttem? Zenetanáraimtól hallottam, hogy az ötvenes években Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát megkérték, hogy készítsenek egy új Himnuszt. Bennük volt annyi bátorság, hogy megmondták, ők nem tudnak a meglévőnél jobbat csinálni. Ugyanakkor felnőtt két olyan nemzedék, amelyikbe állandóan sulykolták, hogy Isten nincs, tehát nem is áldhatja meg a magyart, másrészt elég meghallgatni, és azalatt csendben álldogálni egy kicsit. Megszakadt a példaadási lánc, s a gyerekek ezt fogadták el normálisnak, és számukra érthetetlen, mért is kellene azt énekelni. Nem akarok senkit megsérteni, de sajnos a pedagógusképzésben hosszú évtizedekig a hazafias nevelés hiányos volt, még 1995-ben is hallottam az iskola ablakán a „bunkócskát" kiszűrődni.

A mai nemzedékek zöme a médiakultúra nyomán könnyűzenei nagyfogyasztó lett, kiskortól kezdve füldugóval, fejhallgatóval fülében jár-kel, ám a zenei hallásuk, főleg a hangképző szerveik végtelenül elcsökevényesedtek. A Himnusz éneklése nagy hangterjedelme és változatos hangközei miatt ráadásul nem egy „tinglitangli" feladat, ahhoz fel kellene nőni, ezért eléneklésére sem belső késztetést, sem fizikai képességet nem éreznek sokan. A zenei hallás tehetséghez méltó kiművelése és a hangképzés műveltségi szintűre fejlesztése pedig az utált készségtárgy szintjén rekedt meg hazánkban. A hajdani nótás-dalos, magát közösségekben jól érző nemzedékeket felváltotta az illumináltan „mindenmindegy" féle ordítozás, ami még a ballagási szerenádokban is létjogosultságot nyert. A hangszórókkal való együtténeklés azt az illúziót kelti, mintha nagyszerűen tudna az illető énekelni, de ez a valóságnak nem felel meg, mivel a saját hangot teljesen elnyomja a technika. Televíziós tehetségkutatók zsűrije ország-világ előtt kell számos ilyen kontroll nélküli énekelni tudónak megmondani, hogy ez nem az, aminek látszik. Ilyenkor védekezésül elhangzik a sértődött produkciót végzőtől, hogy de hát mindenki azt mondta, hogy ő milyen jó. Igen, ez következik be, ha leszállítjuk a mércét, szakmai minőség helyett csupán a „hangulat" nyer létjogosultságot. Ennek a levét a Himnusz is issza, formailag is, tartalmilag is. Nincs sem belső, lelki azonosulási képesség, és nincs külső hangképzőszervi előadási képesség sem. Néha úgy tűnik, nem természetes az, hogy ha magyar vagyok, akkor szeretem a magyar zászlót, Himnuszt, címert. Sőt odáig fajult a helyzet, hogy akik szeretik, azok a közmegvetés tárgyai. Nem kell talán felemlegetnem e ponton, hogyan jártak a kokárdát viselők a választások idején.

A közmegbecsülés hiánya idején a templomoknak, egyházi iskoláknak kell a magyar kultúra végvári szerepét még hatékonyabban felvállalni, és őrizni jobb időkre, vagy sóként és kovászként hatva az ihletett műhöz méltó, átéléssel való éneklést, s az egybegyülekezéseken a Himnusz eléneklésével kifejezett egységbe olvadás bizonyságát jelző erőt sugárzó hangerőt.

A Himnuszban Kölcsey a történelmi múltunk szentíráson alapuló önvizsgálatát, és az Istentől nyerhető szebb jövő látásmódja lelki magaslatát ajándékozza nekünk. Ne dobjuk el ezt az örökséget, és e „csúcsdísz" alá építsük oda a magyar kultúra művészeit, a magyar népdal, az egyházi ének, a tartalmas dalok, nóták, igényes könnyűzene valamennyi lelket emelő, közösséget formáló megnyilvánulásait. Ezt a nagy feladatot együtt kell végeznie a bölcső fölött dúdoló édesanyáknak, az oktatási rendszerért felelős állami szerveknek, templomok, médiumok és koncertrendezvények gazdáinak, melynek összhatása és harmóniája nyomán megérhetjük talán, hogy Isten áldása jó kedvet, s a bal sors tépése után víg esztendőt is derít reánk. Tanítsuk örömmel, énekeljük példamutatón, és szeressük hazafisággal Himnuszunkat!

Virágh Sándor

Sárospatak

Mit jelent magyarnak lenni?

A volt Csehszlovákia területén születtem. Ma Szlovákia - Felvidék -, Losoncon lakom, a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumában tanulok.

Mikor először kérdezték tőlem, hogy mit jelent számomra magyarnak lenni, és milyen érzésekkel éneklem a templomban a Himnuszt, azt gondoltam, hogy erre nagyon könnyű válaszolnom. Rá kellett jönnöm, hogy olyan valamiről kell szólni, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Egy érzés, amely bennünk él, a hazaszeretet.

Mai napig Felvidéken élek, szüleim mindig is magyarnak neveltek, otthon magyarul beszélünk, s tehetem mindenütt az országban: anyanyelvemen beszélek. A nyelv szerintem csak egy a kőből, amelyből a nemzet felépül. A Himnusz zenei anyanyelv.

Ott a haza, hol a pénz - szokták mondani -, s ez napjainkban sajnos határozottan is igaznak látszik. Az Európai Unió által nyújtott lehetőségek - a hazától távol élés - csábítóak. A haza nem egyenlő azzal a hellyel, ahol az ember megszerezheti az anyagi ellátást. A haza nem is egy határokkal körülzárt területi egység. Minthogy Isten országa az emberek között van, úgy gondolom, hogy a hazát is az emberek között és emberekben találjuk.

Nem vagyunk idegenek, mert valami közös bennünk. Közös a múltunk, a szokásaink, a történelem, a fájdalmak és az örömök. Vonásaink, lelki alkatunk is hasonló. Ez mind benne van abban, mikor a Himnuszt énekeljük: összetartozunk! Amikor valaki odafordul a másikhoz, az megérti gondját, s ahogy csak tud, segít - ez is a Himnusz. Összeköt bennünket, mint a haza is.

A globalizáció olvasztótégelyében csak az maradhat életben, aki erős öntudattal, emelt fővel vállalja értékeit, vállalja hibáit, vállalja, hogy én hazához tartozom. Magyarnak lenni a 21. században is csoda. Vannak értékeink, nemzeti kultúránk, nyelvünk gazdagsága, sorsunk gazdagsága. Ha énekeljük a Himnuszt, ez a vallomás van bennem.

Én mint felvidéki magyar - bár megtapasztaltam, hogy hazám sok lakója nem érez felelősséget a határon túliak iránt - én érzem a hazámat, és hagyományait őrzöm, s kérem Istent, hogy vezesse népünket. A Himnusz ezeket a gondolatokat ébreszti bennem. Ezért éneklem.

Miklós András 13. E osztályos tanuló