„Húsvét Bőcsön” – karácsony előtt

Rendhagyó istentiszteletre kaptunk meghívást a bőcsi gyülekezetbe nagytiszteletű Szőnyi Tamás lelkipásztortól. Vasárnapi istentisztelet volt ez abban az értelemben, hogy a „vasárnapi gyülekezet" vett rajta részt, az istentiszteleti rend is a megszokott volt, de ajándékot hozó családtag-vendéget köszönthetett a közösség.

A templomba lépve két dolog döbbentett meg. Kívülről sem tűnik aprónak a templom, de belépve tekintélyes, tiszteletet parancsoló, óriási tér fogad. A másik meglepő dolog a szószék alatt kiállított festmény volt, amelyet akkor még csak távolról figyeltek a gyülekező közösség tagjai. A festmény Koncz József művész-tanár ajándéka az őt valamikor útjára bocsátó bőcsi gyülekezetnek. Az idős, neves művész nem feledkezett el azokról, akik őt elindították, megemlékezése pedig cselekvésben nyilvánult meg.

Cselekvő, Istenre mutatva előrébb mozdító emlékezésről szólt ez a vasárnap. Az igehirdetés is erről: Kórah fiainak emlékezéséről szólt. Kórah fiairól, akik a templomban szolgáltak az istentiszteleti rend, az éneklés felelőseiként, de egyszer csak elsodródtak, valószínűleg fogságba kerültek, az otthont jelentő templom iránti sóvárgásukat pedig így fogalmazzák meg: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten! Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez; mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt? Könnyhullatásom volt kenyerem éjjel és nappal, mikor mindennap azt mondták nékem: „Hol van a te Istened?" Mikor ezekről emlékezem, megkeseredem lelkemben; mert nagy csoportban vonultam ezelőtt és ujjongó örömmel és hálaadással vezettem őket, az ünneplő sokaságot, az Isten házáig. Miért csüggedsz el lelkem és nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki az ő orcájának szabadításáért. Istenem! Elcsügged bennem az én lelkem; azért emlékezem reád a Jordán és Hermon földjéről, a Miczár hegyéről."

A szomjas, víz után vágyakozó szarvas képe közös szimbóluma különböző felekezetekhez tartozóknak: reformátusoknak, evangélikusoknak, katolikusoknak. Közös, mert sokak számára ugyanazt jelenti: a 42. zsoltár az élők zsoltára az élet utáni sóvárgásról. A szomjúság maga is ismerős, mint mélyről jövő, erős vágyakozás.

Tudjuk, hogy Isten mindenütt jelenvaló, mégis sokszor szülőfalunk templomához ragaszkodunk leginkább, életünk nagy eseményeink színhelyéhez. Előfordul, hogy onnan elkerülve egyszer csak elkezd hiányozni. Csak nehezíti ezt az érzést, mikor nehéz időszakba kerülve, elsodródva élünk, és mások megkérdezik: hol van a te Istened? Ezt a megszégyenítő kérdést nagyon sokan átélték a múltban, abban a múltban is, amelyre az idősebbek emlékeznek, és amelyet ma sem lehet pusztán múltnak tekinteni, hiszen ma is találkozhatunk vele, a „fehér ateizmus" időszakában.

Kórah fiai szomjúságukban, sóvárgásukban, kérdések között visszaemlékeztek. Elsőként a kedves emlékekre, az Úr szabadítására. Olyan emlékezések ezek, amelyek visszavisznek az Úrhoz. Mert az elsodortatásban megjelenik a kérdés: „mi állíthat talpra?" és erre nem elegendő válasz, hogy „Talpra magyar!". A kérdéshez ugyanis a visszaemlékezés kapcsolódik. Elsőként az istentiszteletekre, hogyan dicsértük, szolgáltuk ott együtt Istent. Aztán ennél több következik: visszaemlékezés Istenre, és a visszafordulás Hozzá. Visszavivő emlékezés ez, amikor padlón vagyunk óriásokkal és óriás gondokkal szemben.

Sajátos visszaemlékezés ezen az istentiszteleten Koncz Józsefé, amikor festményt ajándékoz szülőfaluja gyülekezetének. Bár igaz, hogy református templomban nem szoktunk képeket elhelyezni, most mégis ez történt, de nem azért, hogy egy képet imádjunk, hanem azt, akire a kép mutat. Köszöntő beszédében Koncz József legelőször gyermekkorára emlékezett, nagymamájához és a gyülekezethez kötődő élményét idézte föl. „Nagymamám egyszer azt mondta nekem: Hallod-e a harangszót? Isten házába hívogat... Nagymamámmal minden vasárnap elmentem a templomba, ahol szépen kellett viselkednem. Volt ebben valami jellemnevelő hatás, a közös éneklés pedig a szférák zenéjéből volt egy töredék." Koncz József művészetét és alkotó munkáját hozzákötötte az istentisztelet alapgondolatához, mikor az alkotást emlékezési lehetőségnek nevezte. „A feltámadás ünnepének emlékezete ihlette ezt a festményt. Sokan mentek azon a húsvéton a templomba, amelynek tornyán a betlehemi csillag mutatta az irányt: jertek, hogy együtt énekelhessük: Térj magadhoz drága Sion..."

Koncz Józsefet a lelkipásztor ajándékkal, a Nőszövetség nagytiszteletű Szőnyi Tamásné Cseke Tünde vezetésével énekléssel, illetve egy verssel köszöntötte. A „Húsvét Bőcsön" című festményt pedig az istentisztelet végén mindenki megtekinthette. Szép élmény volt, hogy a gyülekezet nem szóródott szét az istentisztelet végén, hanem a fiatalokkal az élen - akiknek aránya meglepően magas volt, és akiket példaadó módon többször külön meg is szólított igehirdetésében a lelkipásztor - sorban megtekintették a festményt, és mindenkinek volt egy-egy kedves szava a korábban megajándékozott, most ajándékozó művész-tanár Koncz József felé.

B.A és R.G.