Kollektív bűnösség kettőezerhétben Európában

Kettőezerhétben meg lehet verni valakit, aki magyarul beszél. Kettőezerhétben ügyészileg visszafelé lehet fordítani az igazságszolgáltatást: előbb húzni-halasztani, majd visszaperelni hazudozásra hivatkozva, majd lassanként újra vizsgálatot kezdeni, igazságszolgáltatás nélkül.

2007 őszén (ismétlem: kettőezerhét őszén!) a szlovák parlament a mai „európában" megerősíthette az Eduard Beneš csehszlovák elnök nevével fémjelzett dekrétumokat. Miért érdekelhet ez minket, tiszáninneni reformátusokat? Vannak, akik így vélekednek: hagyjuk már a múltat, a határok így sikerültek, a szlovákiaiak nyughassanak, a romániaiak is, ma már uniósok, mi bajunk van? Sokan tudjuk a választ. Sokan érezzük. Sokat segíthet, ha megvizsgáljuk, miről is szólnak ezek a dekrétumok, mit is állít ma (kettőezerhétben!) a szlovák kormány rólunk (Rólunk!), az Európai Unióban (Európai! unióban).

A dekrétumok előtt már elkezdődtek a kitelepítések. Legelőször a zsidó nemzetiségűeket internálták a nyilasok. Később a németelleneseket, baloldaliakat. Majd megkezdődött a magyarok kiutasítása. Először a fegyverszüneti megállapodásban szereplő tisztviselők 1938. előtti határok mögé visszarendelése, de ezen a címen megindult az „anyás" magyarok kiutasítása is. Őket már a szovjet csapatok mögé helyezkedő szlovák nacionalisták terelték. Nagy arányban folytak a kitelepítések, melyekhez Kassán például a korábban zsidók számára kialakított gettókat használták gyűjtőhelyül. Ezt a folyamatot tette teljessé a Beneš által aláírt dekrétumsorozat, melyet visszamenőlegesen is érvényesnek tekintettek... A kollektív bűnösség elvét az Unió elutasítja. Majdnem minden esetben...

1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, ezek közül több mint harminc érintette közvetve vagy közvetlenül a két bűnösnek tekintett etnikumot: a magyart és a németet. A Kassai kormányprogram 1945. április 5-i meghirdetését követően mintegy 75.000 magyart ítéltek háborús bűnösnek, kiutasítva őket Csehszlovákiából. Megindult a kényszermunkára hurcolás, és a lakosságcserének nevezett áttelepítés. Magyarországról önként jelentkeztek az itt élő szlovákok, a szlovák kormány jobb jövőt meglobogtató ígéreteiben bízva, őket „cserélték be" szlovákiai magyarokra, akikre nézve ez kötelező volt. 60.257 szlovák települt át, 15.000 hold földet és 4400 lakóházat hátrahagyva, míg Szlovákiából 76.616 magyart üldöztek el, akiknek 160.000 holdas földjét és 15.700 lakóházát a szlovák állam „hasznosította".

A kollektív bűnösségre és a bűnösök megbüntetésére vonatkozó dekrétumok közül csak néhányat idézünk föl:

Az 1945. május 19-én kelt 5. számú dekrétum a megszállás ideje alatt végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézmények vagyonának nemzeti kezeléséről;

Az 1945. június 21-én kelt 12. számú dekrétum a németek, magyarok, valamint a cseh és a szlovák nép árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának (kártalanítás nélküli) elkobzásáról és sürgős felosztásáról;

Az 1945. július 20-án kelt 28. számú dekrétum a németek, a magyarok és az állam egyéb ellenségei mezőgazdasági ingatlanainak cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való betelepítéséről;

Az 1945. augusztus 2-án kelt 33. sz. alkotmányrendelet a német és magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről (hontalanná tételükről);

Az 1945. szeptember 19-én kelt 71. sz. dekrétum a csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott németek és magyarok közmunkára kötelezéséről;

Az 1945. október 25-én kelt 108. sz. dekrétum az ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról;

Az 1945. október 27-én kelt 137. sz. alkotmányrendelet azon személyek forradalmi időszakban történő őrizetbe vételéről, akiket állami szempontból megbízhatatlanoknak tekintettek;

Az 1946. április 11-én kelt 83. számú törvény a németek, a magyarok, az árulók és segítőik munka- (tanuló-)viszonyáról; (közalkalmazottak elbocsátása, egyetemi hallgatói jogviszony megszüntetése stb.)

Ezeken felül a dekrétumokban szerepel a közalkalmazottak nyugdíjának megvonása, a magyar nyelvhasználat betiltása az egyházi szertartásokon, a magyar kulturális és társadalmi egyesületek feloszlatása, vagyonuk elkobzása, a magyarok házaikból kártérítés nélkül kitehetők, közmunkára bármikor, bármennyi időre államérdekből igénybe vehetők. Közhivatalokban tilos lett a magyar nyelv használata, nem jelenhet meg magyar nyelvű könyv és újság, magyar ember polgári pert nem indíthat...

Ezek a rendeletek Emberekre vonatkoztak. Egyénekre, arcokra, sorsokra, Életekre. Ők, az egyének, kollektíven bűnösök, mert maga az etnikum bűnös. Másokat, akiket korábban a nácik neveztek kollektívan bűnösnek, „rehabilitáltak". Meg nem történtté tenni tragédiájukat nem lehetett, de senki nem nevezheti bűnösnek őket többé. A felvidéki magyarokat igen. A szlovák parlament és kormány szerint. Mert szerintük - és ezt kettőezerhét szeptemberében újra deklarálták! - csak az árulókat és kollaboránsokat büntették meg, akik megérdemelték büntetésüket. És hogy mekkora ennek a döntésnek a társadalmi elfogadottsága, arról egyetlen adat: a szlovák parlament 150 képviselőjéből 141-en voltak jelen, közülük 120 képviselő szavazott igennel. A Magyar Koalíció Pártjának (MKP) összes képviselője nemmel szavazott, az egyedüli tartózkodó egy szlovák kereszténydemokrata képviselő volt. Címoldalon csak a magyar nyelvű lapok hozták a történetet, a szlovák újságok belső lapjaikon tárgyalták az ügyet. A kezdeményező Ján Slota szerint a határozatra azért van szükség, mert a szlovákiai magyarok politikai képviselői és egyes magyarországi szervezetek időnként a dekrétumok felülbírálását szorgalmazzák, és jóvátételi igényeket hangoztatnak.

A döntés azt jelenti, hogy a Benes-dekrétumok érvényesek maradnak, és azt is, hogy ez a jövőben sem változtatható...

Erről a témáról adunk közre három véleményt. Az első írás Dr. Szabó Lajos naplójából készült válogatás, akit még a dekrétumok előtt üldöztek el sok társával együtt, személyes feljegyzései mégis jól tükrözik a kor fontos kérdéseit, hangulatát. Közre adjuk egy felvidéki lelkipásztor véleményét - ahogyan ő ma megéli keresztyén emberként e most megerősített régi dekrétumok hatását, és közlünk egy írást, amely egy mai magyarországi magyar véleményét fejezi ki.

Barnóczki Anita

„Utolsó esztendőm a kassai bástyán"

Részletek Dr. Szabó Lajos lelkipásztor naplójából: 1944. április - 1945. április

Tegnap reggeltől a zsidók a Sztójay kormány rendeletére 10x10 cm-es kanári sárga csillaggal megjelölve mutatkozhatnak csak a nyilvánosság előtt. A vad középkornak erről a rémítő és szégyenletes reinkarnációjáról beszélgettünk dr. Pfeiffer Miklós nagypréposttal, kedves öreg barátommal, és megállapodtunk abban, hogy a sárga folttal megszégyenített keresztyén vallású zsidókkal szemben fokozott mértékben fogjuk éreztetni magunk és egyházunk szeretetét és együttérzését.

Vasárnap felállították a zsidók részére a gettót. A gyűjtőtábort a kassai téglagyárban „rendezték be", melynek nyitott szárítószinei alatt kb. hatezer embert zsúfoltak össze... A helyi sajtó nagy megelégedéssel ír a gettóról...

Tegnap az egyház képviseletében jelen voltam a 23. honvédtüzér osztály hősi halott emlékművének leleplezésén. Gyászba öltözött asszonyok és egyéb hozzátartozók serege vette körül az emlékművet...

Könyörögtem megtartatásért a Krisztusban bízók számára e háborgó világban, ahol készül, egyre készül a nagy temető népek és eszmék számára.

Eddig vasárnaponként csak a következő helyeken volt Kassán református istentisztelet: templom, kórház, fogház, repülőtér. Ma a javítóintézeti protestáns templomot is megkaptuk minden vasárnapra, úgyszintén a bábaképző intézet nagy termét is; a jövő vasárnaptól kezdve tehát az eddigi négy helyett hat helyen fog szólani az ige.

Tovább folynak, most már magyar földön a céltalan tusái ennek a céltalan háborúnak. Tudom, hogy minden pusztulás után hágy Isten maradékot..., de imádkozva könyörgök érte, hogy minél több maradjon meg magyar földünkből és magyar fajtánkból, és minél kevesebb hulljék el a Kereszt magyar népéből a Horogkereszt bálványáért!

Internálótábort létesítettek Kassán a baloldaliak, németellenesek részére... Az internálótábor parancsnoka egy csendőrőrmester, maga is református vallású, jóindulattal engedélyezte látogatásomat.

Ma éjszaka néhány száz embert, azon a címen, hogy a „Hungarista állameszme ellenségei" összefogtak a városból, és ma este el is vitték marhakocsikban ismeretlen helyre a szerencsétleneket. Két református nő is volt köztük, két szelíd, politikával sosem foglalkozó, légynek sem vétő jó lélek...

A mai napnak külön szomorúsága volt, hogy a Felvidéki Újságban megjelent „Leventék jelentkezési kötelezettsége" című parancsa a Járási Levente Parancsnokságnak. Ez a felhívás deportálja... Németországba városunk virágát, 14-18 éves fiainkat. A Nyilas Heródes szörnyű árulása ez, hogy miután a magyar Jelent már tönkretette, meg akarja ölni a magyar Jövőt is.

Kassán az oroszok bevonulásával a szlovákok szabadultak fel. A magyar utcanevek még aznap eltűntek, s rendelet jött, hogy a házakat fel kell lobogózni szlovák zászlókkal. És a mi templomunkon is, a mi parókiánkon is ott lobogott két napig a szlovák zászló. Akkor az a módosító rendelet jött, hogy aki akarja, az a szlovák zászlót becserélheti orosz lobogóra...

A város még csak négy napja van orosz impérium alatt, de a magyarság helyzete máris erősen rosszabbodott, mégpedig nem az oroszok miatt, hanem a soviniszta szlovákok miatt, akik éppúgy a Hitler szekerét tolták még nemrég, mint a magyar nácik, s most nem a nácizmussal, hanem azzal a magyarsággal akarnak leszámolni, amelyiknek jelenleg Kassán tartózkodó tömegei soha nem voltak nácik, hiszen ép azért maradtak helyükön.

...Nem számít ezeknek sem a régmúlt, sem a közelmúlt, sem a jelen. Valósággal részegek a sovinizmustól, és az orosz fegyverek árnyékában hozzákezdenek, hogy megcsinálják megint a nagy történelmi hazugságot: a magyar Kassából a szlovák Kosicét.

Az egyre toluló eseményeket már nem naplószerűen, hanem sommázva, így foglalom össze:

...

A magyar tisztviselők felkészültek, hogy elhagyják a várost, a fegyverszüneti feltételek szerint, melyben a magyar kormány kötelezte magát, hogy tisztviselőit az 1938-as határok mögé visszavonja. A többi magyarok pedig eleinte gyanútlanul és a „demokrácia" sokszor hangoztatott jelszavától magukat megnyugtatva, szinte félelem nélkül várták, hogy sorsuk majdan eldőljön a közelinek áhított békekötés alkalmával.

Azonban az orosz hadsereg szuronyerdeje mögül egy magát ugyan demokratikusnak mondó, de végeredményében soviniszta és a fasizmustól semmiben sem különböző „nemzeti" szlovák uralom lépett elő, kibeszélhetetlenül sok szenvedést zúdítva a Felvidéken, így Kassán is élő magyarokra, csaknem ugyanabban a sorsban részeltetve az „anyás" magyarokat, mint egy évvel ezelőtt a magyar és szlovák fasiszták a szerencsétlen zsidóságot. ... A rend fenntartását partizánokból, kassai és Kassa környéki szlovákokból álló „milicia"-ra bízták. A milicisták brutálisan bántalmazták azokat, akik a kassai utcán magyarul mertek beszélni... Ugyanakkor azonban a szlovák lapok majdnem minden száma tele van panasszal... Egyik riporterük a kassai vasárnapi korzóról ír keserű hangon. Azt írja: Nekem azt mondták, hogy Kosicén csak az anyások beszélnek magyarul. Nos, az anyások egy részét már áttettük a határon, a többiek pedig lakásaikba zárkózva várják sorsuk eldőlését, nincs kedvük sétálni, s én mégis a kassai korzón csaknem mindenütt magyar beszédet hallottam. Intézkedni kell végre, hogy szlovák városban csak szlovák legyen a beszéd." ... Az első kiutasítás 1945. február 27-én történt. Kassa római katolikus megyéspüspökét, dr. Madarász Istvánt és Kassa plébánosát, Tost Barnabást utasították ki ezen a napon...

Március 1-én megkezdődött az „anyás" magyarok tömeges kiutasítása. Mégpedig nemcsak az állami tisztviselőké, hanem minden foglalkozási ágú magyaroké is.

Március 1-én éjszaka a milicisták több magyar lakásba behatoltak és közölték a lakókkal, hogy reggel be fogják kísérni őket a magyarok részére kijelölt gettóba, s onnan csoportosan átteszik őket a határon. A „határ" a Kassától 25 km-re fekvő Hidasnémeti nevű falucskánál volt... A milicisták utasítása szerint a kiutasított magyarok személyenként csak 50 kg kézipodgyászt vihettek magukkal. Ezzel kitessékelték őket a kassai téglagyárba, mely tavaly ilyenkor még a zsidók gettója volt. Ezen a gyötrelmes, átkozott emlékű helyen gyűjtötték össze százával a magyarokat, aztán gyalogosan a határhoz kísérték őket. Előbb azonban a milicisták és partizánok alaposan kifosztották még kis kézipodgyászukat is. Az elhagyott magyar lakások berendezését a szlovák állam tulajdonának nyilvánították, és a magyar lakásokba szlovák tisztviselőket vagy partizánokat telepítettek. Március 1-től kezdve a magyarok kiutasítása naponként rendszeresen folyt.

Március 8-án szlovák milicisták jelentek meg a kassai református parókián, és közölték, hogy Kassáról kiutasítanak. Ekkor már a gyülekezetem fele ki volt utasítva, vagy a gettóban várta a sorsát... Tiltakoztam, mert kb. 2000 református magyar még mindig itt maradt Kassán, és ezek pásztor nélkül hagyattak volna. És tiltakoztam azért is, mert feleségemet röviddel ezelőtt operálták és szállításképtelen volt... Tartózkodási engedélyt kaptam március 21-ig, ... majd sikerült tartózkodási engedélyemet április végéig meghosszabbítani.

Április első napjaiban megérkezett Benes elnök kormányával Kassára. A meggyötört magyarság fellélegzett, mert azt hitte, vége szakad az erőszakoskodásoknak. Azonban megint csalatkoztunk... A Benes kormány megérkezése nem szüntette meg, hanem még növelte a magyarüldözést...

Az „anyás" magyarok közül ekkor már csak néhány száz lehetett Kassán. A soviniszta terror miatt senki sem érezhette magát többé biztonságban. Elfogták és áttették a határon a kassai szlovák evangélikus lelkészt is... mert szerintük nem jó szlovák.

Április 16-án utasították ki az utolsó, még Kassán maradt nagyobb magyar csoportot. Összeszedték ez alkalommal még a kórházból a súlyos betegeket, operáció előtt állókat is...

Az én időm is elkövetkezett, még a vasárnapot, április 22-ét akartam csak minden áron itthon tölteni, hogy a gyülekezet itt maradt részétől elbúcsúzhassam...

Másnap reggel, 1945. április 23-án, egy egylovas tejszállító szekérre helyeztük reá 50 kilós csomagunkat, amennyit a szlovák hatóság engedélyezett, s otthagyva a drága gyülekezetet, ott a szép parókiát, ott a közel 3000 kötet kedves könyvemet, összeszorított fogakkal, hogy ne lásson senki sírni, lekezdett velünk kocogni az egy ló a kassai utcákon...

Tipró erő és liliom igazság

Košice vagy Kassa vagy Kassovia? Tulajdonképpen mindegy.

Ha mindegy lenne. Az lenne jó, ha mindegy lenne. De nem az. Mert ahol elnyomás van, ahol zsarnokság van, ott minden szónak, névnek, színnek, minden tettnek jelentése, súlya van.

Egy demokráciában, egy polgári demokráciában is lehet elnyomás. A többség egyszerűen leszavazza a kisebbséget. Rendre, egymást követően és mindig. Megszavazzák például, hogy milyen nyelven beszélhet az a kisebbség. Demokratikusan szavaznak. Kézfeltartással vagy gombnyomással. Megszavazzák például, hogy beszélhetnek magyarul a falu, a város önkormányzatának minden összejövetelén, kivéve, ha bejön a takarítónő. Mert ha a takarítónő szlovák, akkor neki joga van érteni, amit mondanak, és ő csak szlovákul tud, tehát a szlovák takarítónő jelenlétében mindenkinek szlovákul kell beszélni. Viszont ha a takarítónő magyar, akkor más a helyzet. Neki legalább alapiskolai vizsgát kell tennie szlovák nyelvből, különben nem kap munkát. Így szavaztak, kézfeltartással vagy gombnyomással, mert ez a szlovák nyelvtörvény. (Bocsánatot kérek a takarítónőktől, az ő szakmájuk is fontos, meg is becsüljük, de ők nem döntéshozók.)

Hogy erről nem lehet tudni Magyarországon? Nem lehet, mert nálunk a többség olyan kormányt juttatott hatalomra, amely kormány megérti a szlovák nemzet érzékenységét és egyetért azzal, hogy az autonómia-törekvéseket föl kell számolni, mert azok elszakadáshoz vezetnek. Tehát helyesli a szlovák politikusok minden olyan lépését, amellyel azok ellen harcolnak, akik Szlovákiában autonómiát akarnak. Ezek a felforgatók azt akarják, hogy ne kelljen a magyar takarítónőnek szlovákul megtanulnia és legalább alapiskolai nyelvvizsgát tennie. A magyar falu magyar polgármestere igenis követelje meg az önkormányzat minden dolgozójától a szlovák nyelv magas szintű ismeretét. Pedig az autonómia annyit jelent: önkormányzat. Egy településen belül, egy járáson belül, egy megyén belül, de az államon is belül. A határok maradnak, csak a jogokon kell osztozni, ha már a győztesek ereje ezt kényszerítette a vesztesre. Ebben az esetben mindegy lenne, hogy Košice vagy Kassa vagy Kassovia, mert az egyenjogú és egyenrangú nemzetek között ez nem okozna gondot. Társnemzetek élnének egymás mellett békességben.

Rossz ebben a megvert helyzetben lenni.

Rossz, hogy ebben a megvert helyzetben nem nyújt védőkart a maradék ország. Kiveszett az emberség, az együttérzés. Nem csak kifelé árad a közöny, befelé sem gyakoroljuk a szolidaritást.

Régi betegség nyomja le torkunkon a kiáltó szót. Nem sikerült egészséges nemzetté válnunk. A múlt homályába vész a nagy baleset, amikor még esélyünk volt rá. Talán 1848/49 volt az utolsó fellobbanás, esetleg 1956 felvillanása. Deák Ferenc bölcsességét hirdetjük, pedig Kossuthnak volt igaza. Deák elfogadta, kimunkálta a kiegyezést, amit ötven évnyi jólét követett, de az árát máig fizetjük. Nem alakulhatott ki a magyar nemzet érdekeit mindenek elé helyező közgondolkodás, ahogyan a függetlenségért harcoló Kossuth akarta. Nem volt olyan politikus, nem nevelődött ki olyan politikus, aki harcra adott volna parancsot, amikor jöttek a románok Kolozsvár felé, a csehek Kassa felé. Csak bénultan csodálkozott az utca népe. Tisza István lett volna képes jogot és területet védő erő felmutatására, de ő a királyhoz volt hű, nem a nemzethez, meg a csőcselék idejekorán le is lőtte. Linder Béla liberális hadügyminiszter feloszlatta a maradék hadsereget, majd Pécs polgármestereként átadta a várost a szerbeknek. Mikor Horthyék kizavarták, Belgrádba menekült, ott kapott lakást és teljes ellátást élete végéig a mindenkori szerb kormányoktól. Teleki Pál öngyilkosságát szomorú büszkeséggel emlegetjük, pedig a sírját is vesszőzni kéne, miért nem ment inkább Londonba, emigráns kormányt alakítani, magyar hadifoglyokból sereget szervezni, hogy a győztesek asztalához ülhessen a második háború után. Lehetett volna akár a szlovákoktól tanulni. A szlovák államot Hitler hozta létre, mellette ordibáltak Tisóék. Közben Benes Londonban meg Moszkvában verte az asztalt a nagy demokraták győzelmét remélve. A szlovákok meg dörzsölték a markukat, az egyik majd csak győzni fog! Bejött a számításuk, a győztesek közé kerültek. A győztes pedig lehet fasiszta is, így lehetett a magyarokat és a németeket nemzetiségük, nyelvük alapján felelőssé tenni az összes háborús bűnért. Nálunk meg jöttek tovább a véreskezű törpék, Rákositól a tömeggyilkos Kádáron át a mai pojácáig.

Néha csillan kicsi fény. Volt már miniszterelnökünk, aki kommunista létére saját népe mellé állt. Az igazi kommunista persze rögtön felakasztatta, mihelyst elég orosz tankot hívott be az országba. Volt már olyan államférfi, aki kimondta, lélekben minden magyar miniszterelnöke akar lenni. Volt már arra szándék, hogy a világ magyarjainak erejét kell hozzákapcsolni a maradék ország erejéhez a Széchenyi-tervvel, a vállalkozások összekapcsolásával határon innen, határon túl. De ezeknek mindig rossz sajtójuk volt belföldön-külföldön egyaránt. Valahogy sehol sem szerették ezeket a „nacionalistákat".

Eddig sok-sok évtized, évszázad óta mindig az erő győzött fölöttünk, nem sikerült az igazságunkat kiharcolnunk. Pedig az erő igazság és az igazság erő nélkül mit sem ér.

A deportáltak, a kitelepítettek, az állampolgárságuktól megfosztottak, a meggyilkoltak liliom igazságát is csak akkor lehet győzelemre vinni, ha lesz mellettük kiálló politikai erő. Az őket is átfogó védő kar.

Mezei István

szociológus, Miskolc

Gondolatok a benesi dekrétumok szlovákiai, parlamenti megerősítése kapcsán

Kassán van egy lakótelep, melynek máig KVP a neve („a kávépé"). Ez egy mozaikszó, mely a Kassai Kormányprogram szlovák megnevezését takarja. Ez az a népfrontos kormányprogram, mely megalapozta Csehszlovákia újjászületését a II. világháború után, s mely a benesi dekrétumok nyomán haladva kollektív háborús bűnösöknek mondta ki a magyarokat. Ezen a lakótelepen magyarok is élnek. Sokan falvakból költöztek be. Onnan, ahol annakidején szüleiket azért nem telepítették ki, mert reszlovakizáltak, vagyis kényszerből aláírták, hogy szlovák nemzetiségűek, pedig sohasem voltak azok, még szlovákul se tudtak. Azon a lakótelepen sok „volt magyarnak" a gyermekei már nem tudnak magyarul. Azt sem tudják, mi az a KVP, mit szenvedtek a nagyszüleik, és ki volt Beneš. Nem akarják tudni. Szégyellik magyar gyökereiket. Az ördögi kör itt zárul be. Beneš és mai hű követői így érik el céljukat.

Első „személyes találkozásom" a benesi dekrétumokkal egy temetésen történt... Gyülekezetünk egyik volt presbiterét temettük, akinek a rokonai említették előttem, hogy gyerekkorában őt is kitelepítették, de később visszajött. Ezt elmondtam a temetési prédikációban, és szóltam a kitelepítés aljas voltáról is. A temetés után többen jelezték: minek ezt feszegetni, el kell már ezt felejteni, régen volt, stb. Ez egy felvidéki (szlovákiai), határszéli, református magyar gyülekezetben történt.

Addig is tudtam nagyjából, mit jelent, és milyen rombolást végzett az itteni magyarság körében a második világháború utáni csehszlovák nemzetállami (rém)álom, de ez után a temetés után kezdett el igazán érdekelni. Mi történt itt? Mit tettek ezekkel az emberekkel? Ki járt rosszabbul: akit kitelepítettek vagy aki itt maradt? Rádöbbentem, hogy nem csak kitelepítésről és vagyonelkobzásról van itt szó, hanem arról, hogy megroppantották, eltörték a felvidéki magyarság gerincét, halálos mérget fecskendeztek az ereibe, pusztító ví­russal fertőzték meg: a félelem vírusával. A benesi dekrétumok mostani parlamenti megerősítése ugyanennek a taktikának a folytatása. Akit nem lehetett kitelepíteni, azt meg kell alázni, el kell sorvasztani, asszimilálni kell, ehhez pedig legjobb módszer a gyökerek elvágása és a megfélemlítés.

Rájöttem, hogy a gyülekezetemben az emberek 90%-ának a neve szlovákul van beírva a személyi igazolványába, ami azt jelenti, hogy őket vagy szüleiket kényszerítették a reszlovakizációra. Ezen embereknek csak a töredéke élt azzal a lehetőséggel, hogy nevét a demokráciában újra magyarra írassa. A többieknél már hatott a vírus, visszafordíthatatlan károsodás kezdődött a szívben és a gerincben, a félelem már bekerült a vérbe, és csak kering egyre körbe-körbe... Ők azt mondják: ki tudja, mi jön itt még majd, jobb, ha így marad a név, még jobb, ha úgy megtanulunk szlovákul, hogy észre se vegyék rajtunk, hogy magyarok vagyunk. Sőt, még jobb, ha szlovák iskolába járatjuk gyermekeinket, mert csak úgy tudnak majd érvé­nyesülni, ha szlovákként tudják eladni magukat. Sokakban kialakult egy fura semagyar-seszlovák identitás, mely zavaros, félős, és könnyen manipulálható.

Igazából ez ellen a félelem-betegség, feladás-vírus ellen kell küzdenünk, az erkölcsi és vagyoni kártérítés másodlagos - bár fontos - kérdés. A baj csak az, hogy ez a tizenöt éves állam úgy viselkedik velünk szemben, mint egy 15 éves kamasz: makacs, kiszámíthatatlan, szemtelen és semmi áron sem kér bocsánatot. A mi megbetegített magyarjaink pedig éppen ettől félnek a legjobban: a kiszámíthatatlanságtól, mert mi lesz, ha...

Pedig a helyzet egyszerű: mi magyarok vagyunk, itt Szlovákiában, és azok is maradunk, akár tetszik, akár nem. Istentől kaptuk magyarságunkat, tálentumként, amit majd számon is fog kérni tőlünk. Nem mi tehetünk róla, hogy Szlovákiába kerültünk. Ha voltak is őseinknek bűneik a szlovákokkal szemben, ha nem is voltak velük mindig a legkedvesebbek, ezt kamatostól visszafizették már nekünk a valamikor elnyomott szlovákok utódai az elmúlt 80 évben. Elég! Több büntetést nem érdemlünk és nem vagyunk hajlandóak elfogadni! Ugyanolyan adófizető, dolgos, becsületes polgárai vagyunk ennek az országnak, mint a szlovákok, és azok is leszünk mindig. Nem törhet meg minket megint a félelem azért, mert egy kamasz pimaszkodik velünk. Hiába próbálják az orrunk alá dörgölni, hogy bűnösök vagyunk, és kevesebbet érünk a szlovák anyanyelvű állampolgároknál: ez nem igaz!

A baj csak az, hogy ennek tudatosítására kevés az összetartó magyar politika, a jó magyar-iskolai nevelés, a népi hagyományokra alapozó magyar kultúra. Ehhez megtérés kell! Ezt szúrta el a felvidéki magyarság az elmúlt (kommunista majd demokratikus) évtizedekben. Megtérés nélkül próbált harcolni megmaradásáért politikai, kulturális, gyakran kultúr-protestáns eszközökkel. Ezek önmagukban semmit sem érnek. Fájdalomcsillapítónak is gyengék, és nagyon szűk réteget érnek el. Nem is vezettek valódi eredményre, csak lassítják az asszimilációt.

Újjászületés kell: aki biztosan tudja, hogy a Jézus véréért örök élete van, az nem fél. Semmitől és senkitől. De még ez sem elég. Elhívatás is kell a Lélektől: a rád bízott drága kincset őrizd meg! A mi elhivatásunk az evangélium terjesztése mellett ez is: őrizzük meg magyarságunkat Szlovákiában, mert Isten ezt a tá­lentumot is számon fogja kérni tőlünk. És hiába mondjuk majd, hogy elástuk, mert féltünk Benestől, a kitelepítéstől, a parlamenttől, és attól, hogy nem érvényesülünk, mert Ő ezeknél hatalmasabb!

Ő kész segíteni nekünk, kész erőt adni ahhoz, hogy szlovák állampolgárságú, szlovákul jól tudó, a szlovák államot és azon belül szülőföldünket építő, de teljes egészében magyar emberek maradjunk, az Ő megváltottjai és megújítottjai itt, Felvidéken! És akkor beszélhetnek a parlamentben, meg határozhatnak, meg erősíthetnek, amit akarnak: minket nem választhatnak el vele Krisztusunktól és népünktől!

Az ördögi kör itt törik össze: szabadok vagyunk!

Kása Gergely lelkipásztor

Felvidék, 2007. november 16.