VÉGETLEN TÖRTÉNET

Koncertek

Az első koncerten egy ausztrál zenekar játszott, a nevük keleties hangzású volt, mégsem tudta megjegyezni. Egy John Lennon dal rémlett fel neki, ilyenkor aztán eszébe jutott, hogy erre azért gondolt, hogy megállapítsa: ez nem az. De ennél tovább később sem jutott.

Hatalmas tömeg volt, a sátor alatt alig fértek az emberek, egyetlen nagy ugráló massza volt előtte, talán az oldalak felé, a színpad két sarkához eső részen volt egy kevés hely még, mivel a sátor oldalait nem rögzítették a földhöz rendesen. Lebegett a ponyva a hőségben, oldalán kiszállt a por és a füst, a hangfalakból iszonyú erővel áradtak a modern slágerek.

Érdekes, gondolta akkor, hogy mindenki tudja a sokszor érthetetlennek tűnő szöveget. Vagy mindenki érthetetlenül tudja? Vagy csak annak tűnik...?

Elindult. Fényképezek - gondolta.

A sátor oldalánál, szinte kilépve, közelítette meg a színpadot a nézőtértől elválasztó kordont.

Ott látta őket először, vagyis csak egyikőjüket látta igazán. Pedig egy pár voltak, lassan, nagyon óvatosan táncoltak a keleties nevű ausztrál zenekar álombaringató zenéjére.

Az egyiküket látta, kiengedett haja alatt az álla a másik vállára támaszkodott, közben kimérten vette el a lábait a másik lábai elől - mert miközben ők forogtak, a lábak szinte kergették egymást, furcsa versenyt futottak. Az érzelmes dal egy stadionnyi közönség erejével bíztatta őket.

Jól megfigyelte: nem álltak egymáshoz közel, az egyik támaszkodása is inkább tűnt akaszkodásnak, messziről.

A másikról nem lehetett eldönteni, hogy akarja, vagy csak engedi ezt a támaszkodást, a lábak versenyeztek, de a gondolataik - ezt látta messziről, aztán közelről is - mintha szoborrá dermesztették volna a karokat, a törzseiket és az összes többi mozdulatot.

Folyópartról szólt a dal, ennyit megértett belőle és nézte a párt, látta az egyiket és kíváncsi volt a másikra. Nem lehetett látni az arcát, mindig akkor fordult másik irányba, amikor ő odanézett.

A tömeg körülöttük dülöngélt, a zenekar ráadásrefrént játszott - ezt gondolta, mert mintha percek óta ugyanaz a részlet szólt volna. A sátorba az utolsónak játszott versszak első soránál messziről, de biztosan nem a nyugati ég irányából, ferdén behullott egy halványszínű fény. A füstködön és porfelhőn keresztül rávillant a párra, onnan a kordon kerítésrácsára, onnan egy mikrofonállványra és ahogy jött, el is tűnt.

Mire mindezt végigkísérte a szemével, a pár is eltűnt a sátor oldala mellől, egy egészen más tempójú dal kezdődött és a tömeg hálás morajjal vette tudomásul, hogy a dal, amibe az ausztrál együttes belekezdett még jó ideig táncoltatni fogja őket. Fényképei készen voltak... a fejében. Elindult. „A verset kell költeni, nem a mindenféle híreket" - hallotta még elmenőben.

(E. Kiss nyomán)

(Kedves Olvasó! A te feladatod, hogy folytasd a történetet, kiegészítsd, esetleg továbbgondold. Ötleteidet várjuk a sarkoziferko@freemail.hu email címre, a legjobb folytatást itt szeretnénk leközölni...)