Jósvafőn, adventkor…

„Szívemet hozzád emelem és benned bízom, Uram."

Bár elmúlt karácsony és mi már a keresztény világ legnagyobb ünnepére készülünk, mégis jó egy kicsit elmerengeni a mögöttünk lévő adventen. Miért is említenénk az adventet? Ráadásul Jósvafőn, a világ végén...

Az adventi időszak a várakozás, a lélek elcsendesedésének, megtisztulásának alkalma a legnagyobb sötétség idején, az esztendő legsötétebb napjain. Felkészülés a méltó ünnepre. Nem kis feladat a 21. század emberének a helyes irányba fordítani tekintetét, hisz csillogó fényekkel, temérdek megvásárolható holmival csábítanak e világ hívságai. Még az „Isten háta mögötti" kisfalvak is igyekeznek lépést tartani e vélt elvárással, és a maguk módján ünnepivé tenni, kivilágítani, amit erejükből telik. Sóvárgásunk a fény után „aprópénzre" váltódik?

Vajon él még bennünk vágy a valódi világosság megszületésének befogadására?

Két ezredéve a pásztorok megértették, ki érkezett közénk. Mi vajon látjuk-e, mivel ajándékoz meg bennünket a mi teremtő Atyánk, vagy végképp elhomályosítja szemünket a talmi csillogás?

Láthattuk az igazi fényt, s érezhettük Krisztus szeretetét. Köszönet Varga Zsuzsannának és tanítványainak ajándékukért, melyet az ünnepre készülve a Jósvafői Református Gyülekezetnek nyújtottak át. Elménket megvilágosító, lelkünket felemelő koncertet adtak december 21-én Jósvafőn a parókia imatermében. Valami újat, az eddig talán csak szívünk legmélyén megbúvó vágyakozás kifejezését tapasztalhattuk meg ezen a bűnbánati alkalmon. A mi szívünk teljességének hálaadása vált énekszóvá az előadók ajkán.

December 22-én a református gyülekezet ajándékozta meg kicsiny falunk közösségét szerény szeretetvendégséggel a falu karácsonyfájánál tartott ünnepvárás keretében. Rendhagyó bűnbánati alkalmunkon Mező Arnold tiszteletes úr igehirdetése után az egybegyűltek közösen énekelték a 326. dicséretet: Dicsőség mennyben az Istennek, s valóban ezt éreztük mindnyájan. A gyermekek mécseseket gyújtottak a falu karácsonyfája alatt. A Jósva Kvintett betlehemes játéka mosolyt csalt mindannyiunk arcára. Boldogító érzés volt átélni a közösség szeretetét és gondoskodását.

A szentestén egy több évtizede feledésbe merült szokást elevenítettünk fel lelkipásztorunk biztatására. A parókián gyülekező testvéreink kántálni indultak, tétován, nem tudva, milyen lesz a fogadtatás... Szívet melengető érzés járta át a résztvevőket, mikor az első ajtó megnyílt előttünk az énekszóra. Egymás után futottak be a hírek, hogy itt is, ott is várnak ránk, követekre. Megadatott, hogy az örömhírt hirdetők örömét ők is átélhették.

Volt valami rendkívüli abban, hogy a négy fal közé szorult családi ünnepvárás - kizárólag közeli hozzátartozók, esetleg jó barátok szolgálatára, megajándékozására korlátozódó - szándéka át tudott lépni a magunk építette „elefántcsont torony" falain. Ez a „valami rendkívüli" az isteni szeretet hirdetése volt, s nem csak szóval, de tettel is. Az Úr ott volt köztünk, s nem egyedül jött. Elhozta ezekre az alkalmakra a jószívű adakozót és az ajándékot alázattal elfogadni tudót. Legyen érte áldott az Ő neve!

Szajkó Zsuzsanna

Jósvafő