Hírcsokor a pataki gimnáziumból - Családi tabló a cigándi Punyi családdal

Képzeljen el az olvasó egy tablót, rajta a két rákóczis öregdiák szülő: Punyi Gyula (E, 1979) és Kandrács Erzsébet (F, 1979); a két refis öregdiák fiú: Gyula (A, 2001) már a pataki tanárok között, Máté (H, 2004) a győri Széchenyi egyetemen közlekedésmérnöknek tanul; két gimnazista lány: Csilla a jelen iskolaévben a 12. E osztály diákja, Erika a 9. E-ben tanul. Punyi Gyula testnevelőtanár kollégámmal kezdjük a beszélgetést.

Miért lesz egy mai fiatal tanár?

Az egyetemi évek alatt fogalmazódott meg bennem, hogy szeretném kipróbálni magam a tanári pályán. Gimnázium után a Testnevelési Egyetemen folytattam tanulmányaimat, mivel akkor is imádtam sportolni, és szerettem volna ezt magasabb szinten művelni. Ahogy teltek az évek, és elmélyültek az ismereteim, észrevétlenül begyűrűzött az érzés, hogy tanár legyek. A végső lökést a mikrotanítások, óralátogatások adták meg, amikor igazából belekóstoltam a tanárságba.

Eleinte furcsa volt belépni a tanári szobába, és kollégaként tekinteni a volt tanáraimra, de az idő múlásával megszoktam a helyzetet, bár néha még elgondolkodom rajta. Büszkeséggel tölt el, hogy közéjük tartozhatok, és igyekszem úgy dolgozni, hogy ők is azok lehessenek rám.

Átvetted az iskolai tornászcsapat edzését. Nem nyomasztó ez az örökség?

De, nagyon nehéz örökség, több okból is. Lipiczki Imre kollégám kiváló munkát végzett, ezt nagyszerű eredményei - a csapat diákolimpiai első-második helyezése - bizonyítják. Talán ezért éreztem a teher mellett a bizonyítási vágyat magamban, hogy a szép hagyományokat folytassam. Egyre nehezebb kiugró eredményeket elérni, de mindig vannak olyan gyerekek, akikért érdemes dolgozni.

Nem, sőt büszke vagyok rájuk, hogy folytatják a családi hagyományokat. Néhány vicces helyzet azért adódott, leginkább abból, ha nem tudták, hogy testvérek vagyunk.

Azt hiszem, leginkább olyannak szeretném, mint amikor gimnazistaként felejthetetlen éveket töltöttem itt. Akkor más volt a morál, a közeg, amely az iskolát, a kollégiumot körbevette. Más volt az emberek közötti viszony, több volt a tisztelet egymás iránt. A nagy többség tudta, mik a kötelességei ebben az iskolában, és tudta, ha ezeket teljesíti, akkor illetik meg a jogok. Sajnos ez manapság nincs így, bár tudom, hogy ez országos szintű probléma. Azt szeretném, ha a Refi régi fényében tündökölne, kiállva a modern új idők próbáját.

Az idő jótékony hatása megszépíti az iskolában, kollégiumban töltött éveket. Pecúrként tele kíváncsisággal, félelemmel, alázattal, tisztelettel ültünk be a nagy elődök által koptatott padokba. A beilleszkedést felsőéves ismerőseink és nem utolsó sorban kedves tanáraink segítő megnyilvánulásaikkal tették szép emlékké számunkra. Nagyon jó volt rákóczisnak lenni!

Elsődlegesen a saját iskolai éveink szép emlékei érzelmileg, hagyománytiszteletünk, ragaszkodás a jóhoz, tanáraink szeretete, szakmai tudása, embersége motiválta döntésünket: „Ha nekünk jó volt, nekik sem lesz rossz!" Racionális alapon az iskola közelsége, az aránylag jó közlekedés, a könnyű elérhetőség, jó kapcsolattartási lehetőség a gyermekeinkkel, tanáraikkal, a kollégiumi elhelyezés lehetősége és a korábbi pozitív tapasztalat.

Természetesen. Mi annak idején még szombaton is jártunk suliba. Havonta egyszer volt „hazautazás", ma már ez nincs, s kár érte, hogy nincs. Az Alma Mater visszakerülése a református egyház keretei közé sok pozitívumot adott, gondolok itt az erkölcsi nevelés fontosságára, a vallás mélyebb, szakszerű oktatására. Örömmel tölt el, hogy a „világi" tantárgyak oktatása, a nyelvoktatás még nagyobb hangsúlyt kapott, hogy speciális osztályok alakultak, s az is, hogy hangsúlyos a tehetséggondozás, a közösségi nevelés. Megtanulják, hogy nem minden a pénz körül forog, s ez nagyon jó hatással van gyermekeinkre.

Azt látjuk, hogy az iskolában törekszenek teljes emberré nevelni gyermekeinket. Nem szakbarbár maturandusok lesznek, hanem széles látókörű, jó közösségi ember válik belőlük.

Jó lenne még jobban motiválni a diákokat az elődök tiszteletére, erősíteni bennük a jóra, a teljességre való igényt, hogy ne csak letudja a feladatát, hanem érezze annak sikerét is!

Mondhatnánk kényelmi indokokat, de ez a sokadrendű ok. A közösségi élet, az alkalmazkodás a társakhoz, az önfegyelem, önmagamért való kiállás, társas gondolkodás, a nap minden szakában elfogadni a körülményeket, a kollégistákkal való együttlét, az éjszakai pusmogások, együttes titoktartás, a másiknak is juttatott falatok, a betyárbecsület mind csak a koliban tanulható meg. Az internátusi élet gyönyörű világ, melyet nem volna szabad kihagyni az életükből. Ezért.

Volt osztálytársainkkal kiemelkedően jó kapcsolatunk van. Nemcsak az évfordulókon találkozunk, hanem bármikor kereshetjük egymást. Sajnos már temetésen is kell találkoznunk. Sok véletlen találkozáskor kiderül, hogy „Te is pataki diák vagy/voltál!", s rögtön barátibbá, közvetlenebbé válik a kapcsolat, a hasonló tényleg örül a hasonlónak. Adott a beszélgetés vezérfonala, melyre szép emlékek, anekdoták sokaságát tudjuk felfűzni. A nagy közös találkozókra szívesen megyünk, hiszen él még bennünk a kapocs, ami összeköt. Sajnos az elfoglaltságaink nem mindig teszik lehetővé az ottlétet. Jónak tartjuk, megőrzendőknek ezeket az alkalmakat, mert ünnepnapokat jelentenek a pataki diákság életében.

Köszönöm a beszélgetést.

Sinkóné Tóth Zsuzsanna