Holtomiglan-holtodiglan?

Legelőször is hadd mondjuk el az olvasónak, hogy nem tanítani szeretnénk ezzel az írásunkkal. Nem kioktatásnak szánjuk, nem is ítéletnek.

Együttgondolkodásra hívunk most, olvasó, egy olyan kérdésben, ami létezik, ami közelebbről vagy távolabbról mindnyájunkat érint, és amelyben keresztyén emberként szavainkkal, tetteinkkel vagy magatartásunkkal állást kell foglalnunk, és akarva-akaratlanul állást is foglalunk. Kérni szeretnénk: gondolkodjunk együtt! Mi is ezt tettük e rövid cikk megírása előtt: együtt gondolkodtunk nálunk tapasztaltabb, bölcsebb lelkipásztorokkal, akiknek köszönettel tartozunk, hogy megosztották velünk véleményüket. Szeretnénk ugyanígy tenni minden olyan véleménnyel, amely erre az írásra válaszként érkezik.

Napjainkban egyre nagyobb ritkaságnak számít, ha valaki nem élettársi kapcsolatban él, nem válik el, hanem boldognak tartja magát házasságában. A családok széthullása jellemzi korunkat, amelyet keresztyénként vagy támogatunk, vagy próbálunk valamit tenni ellene. Támogatjuk ezt a folyamatot, ha struccként homokba dugjuk a fejünket, és tudomást sem veszünk róla. Meg is kerülhetjük a problémát. Mondhatjuk például azt, hogy sajnos ilyen a világunk, mit tehetnénk, el kell fogadnunk, hogy ez mások életében már csak így működik, esetleg így alakult a mi életünkben is, gyülekezeti tagokéban, lelkipásztorokéban, egyházi vezetőkében. Segít-e rajtunk, gyógyít-e bennünket, ha teológiánk, egyházunk tanítása egyszerűen sodródik a változó élettel, nevetségessé téve önmagát? Jézus korában is gyakoriak voltak azonban a válások, Jézus mégsem megy el egyszerűen a probléma mellett. Könnyű volt válni, hiszen a férfi egyszerűen váló levelet adott feleségének, ha valami kivetnivalót talált benne, és ezzel meg is volt oldva a házasság kérdése. Mózes ötödik könyvében már megtaláljuk a váló levélről szóló rendelkezést, Jézus azonban azt tanítja, hogy az ember szívének keménysége miatt volt (van?) ez a lehetőség. Persze elfogadhatjuk ezt: ilyen az ember, kemény a szíve, bűnös, hajlamos a bűnre, vagy éppen kiemelhetjük azt Jézus szavaiból, hogy „amit Isten egybeszerkesztett, azt ember szét ne válassza”, és a kiemelésen túl törvénnyé is tehetjük ezt a mondatot. Nem megkerülése-e ez is a problémának? Egyszerűen elítéljük azokat, akik elváltak, kirekesztjük őket közösségeinkből, vagy legalábbis nem szívesen látjuk őket, ezzel azonban csak azt oldjuk meg, hogy ne kelljen szembesülnünk a problémával, esetleg abba a hamis örömbe ringatjuk magunkat, hogy mi azért mégiscsak jobbak vagyunk. Hogyan lehet nem pusztán Jézus kiragadott szavai szerint, hanem krisztusi „összefüggésben” szemlélni a kérdést?

Ha nem a kerülőutat vagy a struccpolitikát választjuk, tehát ha igyekszünk szembenézni a tényekkel, akkor először is meg kell értenünk és fogalmaznunk, hogy miben áll problémánk lényege? Mondhatjuk először is azt, hogy a válás maga a probléma, és még nagyobb bűn az újraházasodás, ezeket kívánjuk tehát globálisan megtiltani, megszüntetni vagy orvosolni, de legalábbis tagadjuk létezésüket az „igazi” keresztyén közösségekben. Helyes-e ebben az esetben a kiindulópont megválasztása? Tünetet jelentenek a tönkrement házasságok és válások, vagy önmagukban beteljesítik a bűn fogalmát, esetleg más bűnök vagy okok következményei? Nem áll-e mögöttük valami más? Például az, hogy napjainkban már sokan nem is igen tudják, hogy mi a házasság lényege, csupán szép, templomos, papos, gyertyafénykeringős romantikának hiszik, amelyet végső soron, ha minden elromlik, fel lehet adni. Nem mondjuk, hogy mindenki így megy bele a házasságba, de kétségtelenül érezhető ez a tendencia is. Mások esetleg feladatnak tekintik a házasságot, célnak, amelyet el kell érni bizonyos társadalmi, eszmei vagy biológiai kényszerek miatt, és amikor elérik a célt, összezavarodik a gondolkodás és következik az „én nem ilyen lovat akartam” jellegű dominóelv. Vajon benne van-e gondolkodásunkban, cselekvéseinkben és ha igen, milyen hangsúlyt kap az a tény, hogy a házasság Isten tervének része az 1Móz 2 alapján? Mennyiben érvényesül megbonthatatlan szövetségi jellege? Tudatosul-e bennünk, hogy sokszor a nem egyértelmű hozzáállásunkban is az Isten akaratával való szembehelyezkedés jelenik meg?

A szövetségi jellegre hivatkozva azonban föltehetjük a kérdést, hogy van az, hogy Jézus (Mt 19,9) mégis tesz egy kivételt, mégpedig a paráznaságot? Az egyházatyák írásait lapozgatva azt találhatjuk, hogy nagyon sok különböző véleményt fogalmaztak meg kezdettől fogva a „kivételekkel” kapcsolatban. Ők is, vagy például Luther és Kálvin is két dolgot emelnek ki (néhányan többet is), hogy milyen esetben fogadható el a válás. Az egyik mindenképpen a paráznaság, tudniillik ha az egyik fél megcsalja a másikat, akkor a megcsalt fél felbonthatja a házasságot, a másik ok pedig a vétkes elhagyás esete. Hozzáteszik azonban, és hozzá is kell tenni, hogy ebben az esetben sem olyan egyszerű ügy a válás, és szinte kötelező legalább megpróbálni a kapcsolat helyreállítását. (Persze az is kérdés, hogy mit tudunk vagy akarunk tenni, hogy keresztyénként vagy lelkipásztorként segítsük ezt.) Ha tehát az egyik felet megcsalják és elhagyják, akkor az a fél vétlen. Ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy ha így van, akkor újra is házasodhat. Vannak azonban, akik azt vallják, hogy elválhat, de újra nem házasodhat. Ez utóbbi csoportban a legáltalánosabb hivatkozási alap az 1Kor 7, amely azonban mások szerint csak a válásról ad útmutatást, a második házasságról nem. Sokan mindezekkel szemben azt vallják, hogy egy házasság megromlása minden esetben mindkét fél hibája, itt persze megkérdezhetjük, hogy nem az elején már említett törvényeskedési hajlam áll-e e kemény véleményalkotás mögött? Mert van úgy, hogy két fél hibája, van úgy, hogy nem, ki írhatna erről törvényt, illetve a törvényírás-e a dolgunk?

Az újraházasodás kapcsán újabb bonyodalommal találkozunk, nevezetesen, hogy hogyan esküdhetek Isten előtt ugyanazokkal a szavakkal kétszer? Nem teszem-e komolytalanná az első eskümet? Vagy a másodikat? Vannak, akik azt tanácsolják, talán át kellene gondolnunk ilyen esetben az esküszöveget, és talán olyan formát adni helyette, amelyben nyilvánvaló, hogy tudatában vagyunk bűnös voltunknak, és rászorulunk Isten segítségére, esedezve kegyelméért és áldásáért. Ezzel szemben talán megkérdezhetjük, nem adunk-e ebben az esetben már az indulásnál kevesebbet ebbe a házasságba? Bár, ha már az esküről van szó, azon is eltöprenghetünk egy percet, hogy első házasság alkalmával, amikor a feleknek nyilvánvalóan fogalmuk sincs, hogy mire tesznek esküt, akkor hogyan kérjük tőlük azt? Erre való a jegyesoktatás. Talán. Mint ahogy talán a családgondozás is a romló házasságok megmentésének elősegítésére is szolgál. És még ezer kérdés kapcsolódhat ide. Reméljük, ezeket Ön veti fel, kedves Olvasó, és Ön osztja meg velünk.

Barnóczki Anita