A MI CSODÁNK, avagy a csendes hétvége

Lassan kezdődött a szóbeszéd a csendes hétvégéről, mégis hirtelen és váratlanul ért bennünket a híre. Sokan arra számítottunk, hogy csak húsvét körül lesz. Viszont igaz, hogy hallani lehetett, amint a szervezők csendben és fáradtságot nem ismerve hangoltak erre a csodálatos „hangversenyre."

Mi itt a Refiben csendes hétvégének nevezzük, amikor nem utazunk haza a családjainkhoz, hanem bent maradunk az internátusokban. Nem túl gyakori jelenség ez, talán hozzátehetjük, hogy sajnos. Már régebben végzett sárospataki diákok mind örömtől ragyogó arccal emlékeznek meg saját bennmaradós hétvégéikről. Elmesélik, hogy havonta egyszer mindenki Sárospatakon maradt és közös programokban vettek részt, együtt szórakoztak és pihentek. De ami a legfontosabb, közösséggé, csapattá váltak.

A mi hétvégénk a „Csodák és csudák" nevet kapta. Hogy miért? Igazából mi nem tettük fel ezt a kérdést, mivel sokkal hamarabb értesültünk a csodás eseményekről, mint magáról az elnevezésről. Bizonyos emberek mondták, hogy lesz íjászkodás, lovaglás és veterán motoros kiállítás. Persze ezeket nem hittük el, és arra gondoltunk, hogy szép remények, nekünk sosem lesz ilyen érdekes és tartalmas bennmaradós hétvégénk. De hiszen pont ezért beszélünk csudákról. De hogy mi volt az igazi csoda? Lássuk!

Pénteken beindult az élet. Délután, miután mindannyian feldolgoztuk magunkban azt a sokkoló tényt, hogy nem a hazafelé tartó vonaton ülünk, elmentünk az általunk választott programok egyikére. Volt pókfoci, amire alig jelentkezett valaki, mert gyerekes, végül mégis hatalmas sikert aratott, sőt még a tanárok is részt vettek benne. Persze nem maradhatott el a szinte hagyománnyá vált csocsóbajnokság, hiszen ezt bátran nevezhetjük a sárospataki refisek hivatalos sportjának.

Az ennek helyt adó kossuthos vívóterem annyira tele volt, hogy amikor bementem, nem is láttam az asztalt. Így aztán benéztem a filmklubosokhoz. Ott meg a tévéképernyő észlelése okozott leküzdhetetlen feladatot, annyira sok érdeklődő volt. Úgyhogy aztán kiültem a lépcsőre és üdvözöltem az érkezőket, szükség szerint útbaigazítottam őket, hiszen a Kossuth Internátus elég félelmetes és kaotikus hely a kívülálló, nem kastélylakók számára. Sokan jöttek, rengetegen, és lassan megéreztem a levegőben azt a leírhatatlan hangulatot, ami ezen a hétvégén mindent körülvett, és aminek végül teljesen átadtam magam. És számomra ez volt az igazi CSODA. De mi varázsolta ilyenné ezt a hétvégét? A válasz nagyon egyszerű. Az emberek.

Refis vagyok, és ami szerintem még ennél is jobb dolog, hogy az engem körülvevő emberek is refisek.

Persze nem állandóan és minden percben, de itt el is érkeztünk a csendes hétvégénk különlegességének mibenlétéhez, ugyanis ez alatt a pár nap alatt tényleg csak refisek vettek körül. És más refiseket is.

Vasárnap van. A koliban ébredni jó dolog, és ennél is van még egy jobb helyzet, amikor úgy ébredünk, hogy aznap nincsen oktatás. Ó, csodálatos pillanat, amikor a szoba kollektívan eldönti, hogy alszik még az ágyban 1800 másodpercet. Persze azért nem határtalan a szabadság, az istentiszteletre pontosan illene érkezni. Különösen azoknak a lelkes diákoknak, akik gitároznak, énekelnek és verset mondanak a templomban. Így hát a 12. és 10. E osztály 1800 másodperccel az istentisztelet kezdete előtt együtt melegítette a hangszálait a Lorántffy-teremben. Sikert arattunk!

És jött a délután, egy igazi refis csendes hétvégés szabad és kötetlen délután. Rohanás a koliba, ruhaváltás, összeszedünk pár pokrócot és irány Sárospatak Hyde Parkja, a Vízikapu, egy hangulatos kis piknikezésre. Tüzesen süt le ránk a nyári nap sugara, még ha nem is nyári vagy tavaszi, a lényeg, hogy mi elképesztően örülünk neki. És örülünk egymásnak is. Fekszünk a földön, szemünket vakítja a sárospataki vár tornya mögül előbújó fénykorong, beszélgetünk, és csodálkozunk magunkban.

Olyan emberekkel találkoztam és beszélgettem a hétvége folyamán, akiket eddig csak látásból ismertem. Mindenki teljesen nyitottá vált. Nem mintha a refisek zárkózottak lennének, de ezen a csendes hétvégén mindenki magára öltötte a „gyere bátran, már régóta meg akarlak ismerni" arcát. És mi mentünk és ismerkedtünk és nem értettük, hogy mi is történik velünk. De sebaj, a csodákat amúgy sem érti az ember.

Lássa mindenki ezt a csodát. Ezt a leírhatatlan érzést, hogy összetartozunk és egymásért vagyunk, itt a refiben. De ne a szemünkkel tegyük ezt, hisz a Kis herceg is megmondta: „Igazán csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

Ami körülvett minket azon a hétvégén, nem múlt el, most is jelen van. Egyszerűen csak nyissuk ki szívünket!

Palencsár Ákos 10. E