Pataki diákok látogatása a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Leányotthonban

Az emberek számára annyira egyértelmű tud lenni, hogy milyen egy árvaház, kik és miért vannak ott, de ez gyakran csak „ennyi". Ezt a külsőt mindannyian ismerjük, de az, hogy vajon mit rejt, és mi van benne igazából: gyakran homályos.

Hogy hogyan élnek, akik ott élnek, mikkel pótolják azt, ami nincs, ami pl. nekünk annyira hétköznapi. Ezzel az úttal lehetőséget, sőt, esélyt kaptunk, hogy mélyebbre tekinthessünk, és megismerjünk egy teljesen más életet.

Egy karácsony előtti keddi reggelen indultunk útnak két kisbusszal és ruhacsomagokkal, melyeket a gimnázium diáksága és tanárai gyűjtéséből kifejezetten az otthon lakói számára válogattunk.

Az út hosszúnak ígérkezett, de unalmasnak semmiképpen sem. Vezetőink - és egyben a sofőrök is - Kovács József és Török Béla tanár urak voltak. Pár óra autózás után léptük át a határt. Szegénység fogadott minket, döbbenten tapasztaltuk, hogy mennyire más ott minden ahhoz képest, amihez idehaza hozzászokhattunk. Ehhez képest is nagy meglepetés volt, amikor megérkeztünk. Én nem tudom, mások hogyan képzelték, képzelik el, de én nagyon meglepődtem: egy nagy „birtok" közepén álltunk meg. Az otthon vezetője fogadott minket, és invitált egy kisebb „túrára". Bemutatta az épületeket, a funkcióikról mesélt. Így tudtuk meg, hogy az árvaház (mivel rá van szorulva) önfenntartó, és éppen ezért nagyon praktikus rendszerben él. Saját pékségük van, földek, amelyeket művelnek, állatokat tartanak. Kiderült, hogy a tízhektárnyi területen még halastó is van. Megtudhattuk, hogy az otthon lakói is kertészkedhetnek, munkájuk bevételét ők oszthatják be, ez a zsebpénzük, de gyűjthetnek is a jövőre gondolva.

Ezután az ebédlőbe vonultunk, és egy kis falatozás és tanácskozás után az épület csarnokszerű részében álltunk ki az ötven fürkésző tekintet elé. Egy kisebb előadás következett, énekek, játékok, melyekbe már a lányokat is bevontuk. Együtt nevettünk velük, öröm volt nézni, ahogyan az apróbbak nyújtózkodtak, hogy mi - a kicsit magasabbak - átférjünk a játékból „emelt" kapu alatt. Az énekek, a játékok minket is feloldottak, felszabadultan játszott felnőtt és gyerek.

A játék után egy csoport az ajándékokat adta át a lakóknak, ez alatt mi - mivel kaptunk még egy kis időt - elindultunk, hogy megnézzük a lányok szobáit. Nem tudtam, hogy hová menjünk, és egyszer csak azt éreztem, hogy valaki megfogja a kezem. Rám mosolygott és azt mondta: „megmutatom a szobámat". Egymásra nevettünk és elindultam vele, a kicsik körülöttünk ugráltak, és csak azt vettem észre, hogy hol ide, hol oda „húznak" minket. Velük nevettünk és csodáltuk a szobájukat, a játékaikat.

Volt ott egy szoba, mely örökkép-szerűvé vált a számomra. Itt azok a fiatalok voltak, akik nagyon betegek. Vak, mozgássérült, értelmi fogyatékos gyerekek. Alig adtunk valamit: apró érintések, egy ölelés, vagy egy simogatás és annyi hálás mosolyt kaptunk érte.

Nem akartunk elindulni az otthonból, szerettünk volna még maradni és beszélgetni, játszani, vagyis: egyszerűen csak szeretni őket.

Az írás Nagy Vanda 11. A osztályos diáké, de mindannyiunk nevében írt. Az adventi csendes hétvégénken is a diakónia volt a központi téma. Azt kérdeztük, hogy mit és hogyan lehet továbbadni Isten szeretetéből, melyet naponta tapasztalunk. Az iskolában hagyományos diakóniai munka idén először Kárpátaljára is eljuttatott minket. A látogatás után együtt vacsoráztunk Nádasi Erika tanárnő lakásán. Ott egy kérdés hangzott el:

„Ki ajándékozott meg kit?" A válasz egyértelmű volt: mi, akik ott lehettünk, lettünk az igazán megajándékozottak.

Közzéteszi Kovács József

vallástanár