A kisiskolás kor általános bemutatása

LVI. évfolyam 2. szám / Gyerekekről és gyerekeknek

Ki is az a kisgyermek, aki nap mint nap ott szaladgál körülöttünk otthonainkban, szembejön velünk az utcán, annyi fejtörést okoz nekünk az órákon, mert nem értjük.

Nem értjük, hogy mit miért tesz, vagy éppen miért nem tesz, sőt az sem igazán fér a fejünkbe, hogy adott esetben mit nem lehet ezen érteni, amikor már annyiszor megmondtuk. Sokszor úgy érezzük, mintha külön világban élnének, amiben nincs helye a mi nevelési módszereinknek, szabályainknak. És így is van. Ők egy külön világ, amelyet elsősorban nem nevelni, kezelni kell, hanem megérteni kell. Aztán jöhet a többi (ha még szükséges).

A helyes és hatékony hitoktatói munkának, lelkigondozásnak, nevelésnek is előfeltétele a gyermeki személyiség alapos ismerete.

A gyermekek életének első hat évében a legnagyobb változást a mozgás és beszéd fejlődése jelenti. Fizikumuk erősödésének a következtében a gyermekek olyan nehezebb tornagyakorlatokra, versenyekre is képesek, amelyeket korábban esetleg még nem tudtak elvégezni. Büszkén veszik észre új képességeiket, szívesen újságolják teljesítményeiket társaiknak, nevelőiknek. Nagyra értékelik a sebességet, erőt, a gyorsaságot, különösen a fiúk.

Társas kapcsolatai kiszélesednek és differenciálódnak, egyre nyitottabbá válik a környezeti ingerek befogadására. Ezt az életszakaszt a naiv realizmus korának is nevezik, melyben a „milyen?” még fontosabb a „miért?”-nél. „A gyerek ebben a korban már nem csak tudni akar, hanem tanulni is. Sokszor teszi próbára értelmi képességeit, így például nagyon szereti a kitalálós, rejtvényt tartalmazó játékokat. Ezekben mindenütt nagy hangsúlyt kapnak a szabályok, gyakran játszanak „játékszabályokat”, amelyekben a hangsúly azon van, hogy valamilyen szabályt be kell tartani.”1 gyermeket az „igazi” dolgok és az „igazi” emberek érdeklik. Tényekre és információkra kíváncsi. Tudásszomja kielégítését azonban akadályozza az, hogy nem vagy csak nehezen tud absztrakt módon gondolkodni. Ez azt jelenti, hogy a 7-12 éves gyermek inkább tudja, milyen „a kedves ember”, mint azt, hogy mi a „kedvesség”; inkább tudja, mit jelent „becsületesnek lenni” adott helyzetben, mint azt, hogy mi a „becsületesség”2

Mivel ennek a kornak a fő tevékenysége a tanulás, így az ebben elért sikerek, illetve kudarcok határozzák meg önértékelésüket, önbecsülésüket. Egymás elfogadásának, és a csoportba való betagolódásnak a feltétele a teljesítmény, amit ha a tanulásban nem sikerül elérni, más módon próbálják kivívni maguknak. Ha ez nem sikerül, kialakul bennük a kisebbrendűségi érzés.

A gyermekek egyre inkább a családon kívüli felnőttekhez fordulnak bizalmukkal, inspirációért, ezzel is kielégítve azt a szükségletüket, hogy függetlenedni szeretnének szüleiktől.

Hat-hét éves kor körül tehát a gyermek azért engedelmeskedik a szabályoknak, így az isteni parancsolatoknak is, hogy elkerülje a büntetést, tehát nem elsősorban erkölcsi megfontolásból, vagy a tekintély tiszteletéből. Később, nyolc-kilenc éves kor körül, azonban már a helyes cselekvést a gyermek saját szükségletei motiválják: az elismerés, az elfogadás és a jutalmazás utáni vágy.

A fegyelmezés mint külső kontroll kezd belsővé válni: most már nem azért tesz meg dolgokat, mert mások látják és fegyelmezik, hanem saját késztetése, döntése alapján. Ebben a korban már a gyermek világosan meg tudja különböztetni saját érdekeit a környezetétől, és annak eléréséért tud küzdeni is. A kisiskoláskor a kifejezetten „szemet szemért, fogat fogért” időszak a gyermek életében. „Annak érdekében, hogy céljait elérje, átmenetileg kedvez másoknak is, mert tudja, hogy csak akkor várhat valamit, ha ad is.

 

Hitbeli fejlődés a gyermekkorban

 

James Fower, fejlődéslélektannal foglalkozó teológus az ember hitbeli fejlődésével kapcsolatban hat jól elkülöníthető stádiumot különböztet meg. A kisiskoláskorú gyerekek többsége a mitikus, betű szerinti hit szintjén mozog. A gyerekeknek ekkor kezd kialakulni logikai képességük. Kezdik megtanulni – leginkább saját tapasztalataik alapján, hogy különbség van a valós és a képzelt világ között. Ugyanakkor a valós világ és Isten világa számukra még nem határolódik el élesen.

Hat-nyolc éves korban a gyermek mindent szó szerint értelmez, beleértve az elvont fogalmakat is. Mindezt oly mértékben teszi, hogy azt hiszi például, hogy a Mennyország csodálatos felépítésű házakból áll („Az én atyám házában sok lakóhely van” Jn 14,2) és a város utcái arannyal vannak kirakva (Jel 21,21). A gyermeknek ezt a fajta gondolkodását támasztja alá egy vasárnapi iskolás kislánynak a kérdése is: „Mi lesz a tűzzel, amikor a pokolban esik az eső?”

Nyolc és tizenkét év között azonban már összetettebb lelki fogalmakat is képes felfogni. Kezdi érteni az olyan elvont tényeket is, miszerint Isten Lélek, nem pedig emberi lény.

Ebben a korban kezd megváltozni a gyermekeknek az imádsághoz való viszonya is. Imája eddig többnyire csak konkrét kérésekből állt, mint például: „Add, hogy anyukám tudjon ma velem játszani!”, vagy: „Segíts, hogy meggyógyuljon a kiscicám!” Eddig általában csak lefekvéskor, vagy a szülő, a hitoktató kérésére imádkozott, azonban a tíz-tizenkét éves gyermek már önállóan is megteszi ezt, amikor félelmekkel, bűntudattal, vagy magánnyal küzd.

Egyre inkább képessé válnak arra, hogy a bibliai történetek alapján megalkossák lelki fogalmaikat (Isten, imádság, bűn…stb.) és értelmezzék lelki élményeiket. A gyerekek ebben a korban még a mesékre jellemző egyértelmű magyarázatokat és válaszokat várnak kérdéseikre, amelyeket igyekeznek gyakorlatiasan és szó szerint a saját életükre alkalmazni.

A hitbeli fejlődésben központi szerepet kap a bizalom. Annak a gyermeknek, aki fejlődésének korai szakaszában megtanul bízni szüleiben, szeretetükre és gondoskodásukra hagyatkozni, könnyebb megmagyarázni, mit jelent az Istenbe vetett hit, a Hozzá vezető út. Ettől azonban még nem fejlődik ki benne automatikusan a hit. Arról sincs szó, hogy a bántalmazó, vagy más szempontból is megbízhatatlan szülők gyermeke nem juthat hitre. Az azonban valószínű, hogy egy ilyen gyermeknek nagyobb érzelmi akadályokat kell leküzdenie a hitre jutás útján.

Ahhoz, hogy egy gyermeknek egészséges hitélete lehessen, a bizalmon túl szüksége van a képzelet képességére is, hogy össze tudja kapcsolni gondolkodása belső világát érzelmei belső világával. Így tudjuk átélni például azt, hogy mit jelent tanítványként Jézus közelében élni, mit érezhetett Izrael népe, amikor átkelt a Vörös-tengeren, vagy Mária az üres sírnál. Ezt a képességet azonban óvni és fejleszteni kell ahhoz, hogy már a gyermek is átélhesse Isten szeretetének valóságát.

Egy gyermek életében számos rítus van, amely segít abban, hogy felfedezze önmagát, megtalálja helyét a világban. Ilyen napról napra ismétlődő rítus például: az evés, fürdés, óvodai, iskolai élet, stb. Ezekhez a gyermek nagyon hamar hozzászokik, és nem unalmat, hanem rendet, biztonságot jelent számára. A vallási rítusok elősegíthetik azt, hogy Isten ne csupán egy kívülálló lény legyen a gyermek számára, hanem azokon keresztül helyet kapjon Isten a gyermek mindennapjaiban. Ilyen rítus lehet például az imádság, annak gesztusai – lehajtott fej, összekulcsolt kéz –, a bibliaolvasás alkalmai, istentiszteleten, hittanórán való részvétel stb. A gyermek jó értelemben hamar „hozzászokik” ezekhez is, és ezeken keresztül megtanulja, hogy bár Isten láthatatlan, mégis a Vele való kapcsolat része az életének.

A gyermeket körülvevő környezet, annak kulturális fejlettsége nagymértékben meghatározza az önmagáról, másokról és Istenről alkotott képét. A mindennapi élet számos eseményén keresztül képet alkothat magának a gyermek Istenről. Ehhez hozzájárul a családi, baráti környezet, tv, stb. Egy olyan gyermek például, aki ingerszegény környezetben nőtt fel, nehezen tud rácsodálkozni Isten teremtett világának sokszínűségére, apró csodáira. Az olyan gyermek, akit szülei kiskorától kezdve elhalmoztak tárgyi ajándékokkal (odafigyelés, a szeretet különböző apró megnyilvánulási formái helyett), nehezebben válik képessé az élet apró örömeinek megtapasztalására, azok továbbadására.

Az internalizáció arra a képességünkre utal, hogy valamely tárgy, személy, fogalom érzetét akkor is meg tudjuk őrizni magunkban, ha az már kikerült a látókörünkből. Pl.: Ha egy édesanya megnyugtatja, szeretettel körülveszi síró gyermekét, akkor a gyermek internalizálja édesanyját, azaz megtartja magában a róla szerzett tapasztalatainak érzetét. Ez azonban csupán egy ideig tart, így a gyermek számára újabb és újabb megtapasztalásokra van szükség ahhoz, hogy a korábban alkotott pozitív képzetet fenntartsa. Az internalizáció érzelmi és tapasztalati, nem pedig tudati és információs szinten történik. A szülők, hitoktatók gyakran elsősorban a keresztyén hit külsőségeire támaszkodva (tanítás, prédikáció, az információátadás egyéb verbális és nonverbális módszerei) próbálják hitre nevelni a gyermekeket. A hit átadásának azonban sokkal hatékonyabb módja az, ha érzelmeikre is ható megtapasztalásokhoz, belső élményekhez juttatjuk a gyermeket. Végső célunk ugyanis nem csupán a keresztyén hittel kapcsolatos tények megismertetése, hanem az, hogy a gyerekek saját tapasztalatokra tegyenek szert Isten szeretetéről, jelenlétének valóságáról. Ezen megtapasztalásokat mindenekelőtt a hitoktatótól várja, és a szülők mellett tőle is kaphatja meg.

A gyermek számára az elsődleges tekintély a szülő, a későbbiek során pedig a tanító és a hitoktató. Mivel Istenről szóló ismereteiben az elsők között szerepel az, hogy Isten erősebb, hatalmasabb, mint mi, így a kisiskoláskorú gyermek elsősorban a családban szerzett tapasztalatai alapján alakítja ki Istenről, a hitről alkotott elképzelését. Ha harmonikus és boldog családi körben nevelkedik, akkor nagy valószínűséggel pozitívan fog vélekedni Istenről és a hitről. Amennyiben azonban szülei elhanyagolják vagy bántalmazzák, és gyakran tapasztal környezetében nyílt konfliktust, könnyen lehet, hogy negatív képet kap Istenről, a későbbiek során pedig ellenérzései lesznek magával a keresztyénséggel kapcsolatban is.

A hitbeli fejlődéshez szükséges alapvető képességeknek a meglétével a magatartászavaros, retardált gyermekeknél ritkán lehet számolni. A hitoktatóra vár az a feladat, hogy amennyiben nem csupán ismereteket kíván közölni, hanem a gyermekeket az élő Istenhez kívánja elvezetni, akkor ezen képességek kialakítását, megszilárdítását felvállalja, és lehetőségeihez képest azok fejlődését elősegítse.

A megismerés átformálja a világot. Talán nem haszontalan a mi felnőtt világunkra nézve sem, ha gyermekeinkkel együtt elkezdjük az ő szemükkel szemlélni önmagunkat, szavainkat, tetteinket, meglátjuk azt, amit már rég nem vettünk észre, újra rácsodálkozunk arra, ami már rég megszokottá vált számunkra, és ezáltal elénk tárul egy új, vagy csak rég elfelejtett világ, amely már nem is olyan érthetetlen a számunkra..

 

Irodalom:

1

2

 

Kovácsné Gombos Tímea,

sátoraljaújhelyi lelkpásztor

Fodorné Nagy Sarolta: A katechézis kommunikációs problémái (Bp., 1996) Kabainé Huszka Antónia: Tanuljunk meg gyereknyelven, (Bp., 1980)