MESE - A Megváltó bölcsője

„Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó. Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. Felment József is a galileai Názárethből Júdeába, a Dávid városába, amelyet Bethlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzettségéből való volt, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. És történt, hogy amíg ott voltak, eljött Jézus születésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.” (Lukács evangéliuma 2,1-7)

Egyedül álldogált a félhomályban, lassan esteledett, s körülötte mély csend honolt. Talán csak az a csillogó szemű mezei pocok neszelt, amelyik az imént suhant be az istálló ajtaján. „Brr! De hideg van kinn a mezőn – mondta –, ideje egy jó meleg téli szállás után nézni.” Csillogó fekete szemeit körbejártatta, elégedetten körbeszimatolt, s apró bajszát megremegtetve újra megszólalt: „Nos, nem egészen olyan, mint egy illatos éléskamra, de legalább meleg.” S hirtelen olyan fürgén, ahogyan jött, belefúrta magát a szalmakupacba – éppen alá. „Na, szép kis társbérlet – gondolta a kis jászol –, remélem, nem fognak folyton cincogni, ugrálni, hangoskodni…”

Már nagyon várta haza barátait: a két bús szemű tehénkét, a mindig elégedetlenkedő szamarat és a cserfes kecskét, aki mindenbe belekotyogott. „A barátaim, hisz oly régóta lakunk együtt. A barátaim…” – gondolta, pedig sohasem beszélgettek, és sohasem váltottak egy igazán barátságos szót… Mégis, mindennap hazavárta őket, hiszen úgy összetartoztak már, mint esőcsepp a hatalmas felhővel, virág a réttel. Mondhatni, jóban és rosszban kitartottak egymás mellett, hidegben és melegben, télen és nyáron egyaránt. Különösen, ha este a gazda őmellé kötötte a két bús szemű tehénkét! Megrakta őt illatos szénával, s barátai mélázva ropogtatták vacsorájukat, közben persze meséltek. Meséltek arról, hogy aznap merre jártak, kivel találkoztak, s hogy mit hallottak már megint az emberektől. A kis jászol szívesen hallgatta a meséiket.

Ó, az emberek! Egészen különös teremtmények! Néha szótlanul munkálkodnak az istálló csöndjében, néha pedig hangosan kiabálnak barátaival. A szamár azt mesélte egyszer, hogy az emberek is szeretnek együtt lakni egy nagy istállóban, amire a cserfes kecske azt mondta, hogy az nem is istálló, hanem ház. Az egyik bús szemű tehénke pedig hozzátette, hogy az ő gazdájuknak „családja” is van ám. Hogy a „család” pontosan mit is jelent, a kis jászol nem tudta. „Lehet, hogy mi is család vagyunk. Hiszen szeretünk együtt lakni” – tűnődött, s végre megérkeztek barátai.

- Ripp-ropp! Láttad azt a sok embert az utakon?

- Láttam bizony, ripp-ropp. Egy haszontalan kis emberke meg is kergetett!

- Összeííráás, úgy hallottam!

- Múú, de búús voltam, mikor a gazda nem szólt hozzám egy szót sem ma este.

- Eengem seem simogatott meeg.

- Hiáába, sok a dolga. Tele van a nagy istáálló vándorokkal, akiket még sohasem lááttam.

- Neem istálló, hanem fogadó – mondta a cserfes kecske, s már majd’ vitába kerekedett az elégedetlenkedő szamárral, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, s a gazda egy emberpárt tessékelt befelé.

- A fogadóban már nincs hely számotokra. Ha megfelel, eltölthetitek itt az éjszakát.

- Hálásan köszönjük – mondta csendesen egy kedves hang, s miután bezárult mögöttük az ajtó, letelepedtek a kis jászol mellett.

„Ó, ezen az estén minden olyan más” – gondolta. „Az új lakók körül szinte remeg a levegő. Mintha valamire készülnének, feszülten várnának valamit… csendesen tesznek-vesznek. Már a két bús szemű tehénke sem ropogtatja a szénát, s még a cserfes kecske is szótlanul figyel.” A kedves hang most fel-feljajdul és elcsitul, a nagyobbik látogató pedig sietve motoszkál a kis jászol belsejében. A világjáró mezei pocok sem cincog, csillogó szemeivel érdeklődve követ minden mozdulatot.

Hirtelen egy vékonyka hang tölti be az egész istállót! – Mi lehet ez? – kérdezi magában a kis jászol, s mintha neki felelne a szamár, így szól:

- Gyermeksíírááás!

- Múú, milyen aranyos! Búú, de bájos! – örvendeznek a tehénkék.

- Meegszületett, meegszületett – kiáltott a cserfes kecske.

- Csaláád, az egy csaláád! – szólalt meg újra a szamár. – Vigyáázz ráá! – mondta a kicsiny jászolnak, aki közben észrevette, hogy a kis vékony hangú „valami” már benne is fekszik.

A kis jászol még sohasem látott ilyet, de sejtette, hogy ma este valami igazán nagyon fontos dolog történt. Azt is érezte, hogy most különleges feladata van. Megpróbálta hát összeszedni minden melegét, s úgy vigyázni a halkan szuszogó kis jövevényre. Barátai is, a késői látogatók is mindannyian őt figyelték, a benne alvó kis meleg életet.

Igen, Élet volt, s ez belé is annyi életet lehelt. Végre fontosnak érezte magát, s tudta, hogy feladata van ebben az istállóban, sőt, az egész világban. Ez a csodálatos fényesség is, ami megjelent, beszűrődött a tető repedésein, mind-mind reá vetődött. S milyen csodálatos ének veszi körül őket, gyönyörű hangok, melyek valami olyasmit zengnek, hogy: „Üdvözítő született ma néktek…” Az egész istállót öröm, békesség és szeretet járta át.

„Üdvözítő, üdvözítő… hm…, ma született, hm…, hm… - gondolkodott a kis jászol –, az Úr Krisztus… nem is tudom…, én most olyan boldog vagyok. Ezek az idegen emberek gondjaimra bízták ezt a kis újszülöttet, hogy óvjam és melengessem. Olyan békésen alszik, s ez a békesség engem is betölt. Üdvözítő… kiről énekelnek?”

„Csak, csak nem… Ő az? Igen, igen, Ő lesz az, ez a kis csöppség, hiszen hallottam a nevét is, amikor halkan szólítgatják szülei: Jézus, ó, kicsiny Jézus, végre megszülettél!” Boldogan ujjongott: „Én, a kis jászol vigyázhatok e csöppség édes álmára!”

- Aludj, kicsi Jézus, aludj, hiszen oly sok minden vár még rád. Hallottam, hogy te fogod megszabadítani az embereket valamitől. Azt hiszem, a bűntől. Igen, már emlékszem, erről meséltek a barátaim.

Életemben először bölcső lehetek. A Megváltó bölcsője!

Taracköziné Nemes Mónika, lelkipásztor, Miskolc