FILMKRITIKA - 8 tanú (Vantage Point)

Fáradtan ültem be a moziba, valami olyat szerettem volna látni, ahol lőnek, de nem sokat, ahol mélázhatok a film közepes akciójeleneteit látva, hogy izgulok, vagy inkább alszom egyet, ahol a legnagyobb színészeknek is csak kis mellékszerep jut, a legnagyobb szerepek pedig mellékes színészeknek jutnak, szóval nem kell tartani attól, hogy túljátsszák magukat.

Egyszóval, átlagos szombat délutáni mozinak indult, és ez az érzésem meg is maradt az átlagos reklámokig, míg el nem kezdődött, ez a szokatlan és átlagon felüli akció-thriller.

A cselekményt hadd ne elemezzem, hiszen nehéz róla úgy beszélni, hogy az ember ne lőjön le egy poént sem, de maga az ötlet, amire a film épül, azt hiszem zseniális, még egy ilyen szinte első filmes rendezőtől is, mint Pete Travis, aki egy-két közepes tévéfilmen és sorozaton kívül nem sok mindent jegyez. Most azonban sikerült elgondolkodtató filmet vászonra vinnie, már amennyiben lehet gondolkodni az amerikai elnök „megmerénylése" közben, robbantások, és fegyver dörrenések elég sűrű zaja között.

Gondolkodni azonban, nemcsak hogy lehet, de azt hiszem, kell is, hiszen a film egyetlen óra eseményeire épül, amit több (egészen pontosan 5) szemszögből mutat be a rendező. Egy történés, 8 tanú, 5 szemszög, mindenhol fel lehet fedezni valami új részletet, és a végére persze kiderül, hogy semmi sem az, aminek valójában látszik. És mindezt úgy teszi a film, hogy ötször pörgeti föl az embert a várva várt (természetesen amerikai) megoldás felé, és mindig a legfeszültebb pillanatban állítják meg az eseményeket, hogy aztán kezdjék elölről, csak más szemszögből az egészet.

Persze ez nem jelent öt koszorúér izomgörcsöt, max. a kóla remeg meg az ember kezében, vagy a szája sarkáról esik le egy popcorn darabocska. Az akció jelentek „europid" fazonúra sikeredtek, néhol Jason Bourne üldözéseit idézik, és végre itt akit lelőnek, az nem kell fel, hogy az amerikai himnusz éneklése közben még utána lőjön esküdt ellenségének. A színészgárda jól eltalált, a legtöbbet hozták ki a lehetőségeikből, habár az is igaz, hogy a legnagyobb alakítást az a Sigourney Weaver nyújtja, aki össze-vissza 8 és fél percet szerepel a filmben, de talán ez a nagyság átka. Szóval van itt minden, ami kell: válófélben lévő amerikai turista (Forest Whitaker), aki minden spanyol szóra csak vigyorog, de azt meggyőződéssel teszi. Mélypontról feljövő elnöki testőr (Dennis Quaid), akire mindig lehet számítani. Előzőnek barátja, és kigyúrt kollégája (Matthew Fox), a bájos mosolyú Jack bácsi a Lostból. A rossz fiúk oldalán csupa elszánt szabadságharcost láthatunk, akik közül kiemelkedik a Hidalgo-ban is domborító Said Taghmauoi, és az az Édgár Ramirez, aki a már emlegetett Jason Bourne-t próbálta kinyírni, igen kevés sikerrel.

Nálam a film az ötlet és a látvány miatt 7/10-s sikeredett, de igaz, hogy elfogult vagyok, egy fáradt délutánt pörgetett fel ez a film, és ráadásul nem is egyszer, hanem ötször. Aki szereti a pörgést, aki szeret mindent több oldalról is megnézni, és nem zavarja az átlagos amerikai „politikai média maszlag", annak nyugodt szívvel ajánlom! Jó szórakozást!

múvíman