Az amerikai együttesek

A „koncertbeszámoló" körkép előző számunkban, sőt, az előző előttiben indult. Ha van időd, kedves Olvasó, keresd meg polcodon a karácsonyi kiadványt, abban a kezdetet „Végetlen történet" címmel. Folytatását a húsvétiban leled meg. Ha nincs ennyi időd, tekintsd a kezdést „felütésnek". (szerk.)

A latin zenekar

Biztosan dél-amerikai banda, dallamos-táncolós zene, kevés és általában suta szöveggel. Jól ismert zenei klisék, sokszor-rágott szavakkal: tükör, régi, tánc, szem... De volt benne valami fontos és mivel minden különösre fogékony volt, elkezdett nagyon figyelni.

Rádiót hallgatott otthon és lusta volt továbbkapcsolni, aztán megtetszett, érdekelte, végre biztosan nem dolgozom - gondolta, a rádióban nem lehet fényképezni. Az első érkező hangot alig vette észre. Egy pillanatra furcsán megzengett az adás, rögtön tudta, hogy egy másik adó zavarja a vételt. Ahogy elmúlt az egyik, érkezett a másik. És a másik adó jeleit pontosan értette:

„Kis (nagy?) fából...kővel díszítve, kandallóval...ülnénk a teraszon...teával, sütivel és néznénk."

Ennyit értett a másik jelsorból és gyanakodni kezdett. Jött az újabb jel, nem ért rá gondolkodni. Érezte, hogy a nem érthető jelekben hívószavak vannak, hogy azok kezdőhangok, de semmit sem értett. A válasz - így nevezte magában - szinte azonnal érkezett:

„Fázás van, ezért kell takaró...hálózsák...és eszünkbe jut, hogy hülyék vagyunk, bent kandalló.."

És megint jelek, érthetetlenül és újra „válasz":

„A hold is csillog már kinn...én rajzolok...figyelek...néha felnézel...Mit rajzolok?"

Ez a válasz csupa kérdés- gondolta és nagyon szerette volna érteni a nem-értett-jeleket.

„Bocsánat! Téged figyellek!" - ezt értette, és tudta, hogy ez az előző üzenet kiegészítése volt. Hiába sűrűsödött a fejében zajló rádióhangok közt futó beszélgetés, továbbra is csak az egyik oldalt értette meg.

„Látod a nap sugarait, attól fényes a hold is, ez vagyok én, ez meg te, ... közben végighúzom a kezem a kettő között. Megfogod a kezem?"

Most szeretnék belépni, vagy végképp kiszállni. Legalább egyszer érthetném a másikat! De csak zajok és zörejek, sistergés és zúgás jött, majd újra szavak.

„Először lerakom a rajzot a poharak mellé...érintem az arcát...közel hajolok. Szorít?"

Fogják egymás kezét - a fejemen keresztül, a rádión keresztül ki tudja még miken keresztül!

„Maradunk és a világ elcsendesedik körülöttünk."

„Tudjuk, de tudjuk, hogy ébredni kell."

„Nem lesz baj."

És megint foghatatlan jelek.

„Kézen fogva állunk fel ..egyszerre engedjük el. Elengedjük?"

„Nem!"

Ez volt az utolsó mondat, a koncert már rég véget ért, észre sem vette. A „Nem!" kétszer is érkezett - sokáig töprengett azon, hogy a második az első fogható válasz volt, vagy csak az érthető mondatok küldője ismételte meg a nyomaték kedvéért. Mindenesetre elég volt. Sok is. Több jelet nem várt, az új zenék nem érdekelték. Kikapcsolta a rádiót.

(Péter Zsófi, Sárospatak)