A hit hősei Kárpátalján

A fejkendős asszonyok beülnek a templompadokba, énekük betölti az Isten házát. Kapához szokott kérges kezük könnyedén lapozza a Szentírást. Élő hitű, bibliás asszonyok.

Kisebbségi sorsba születtek, kisebbségi egyházba, már csak a falu és a templom nyelve magyar. A Kárpátaljai Református Egyház gyülekezeteinek asszonyai ők. Ócska vonatokon, autóbuszon rázatták magukat, hogy eljussanak a csendes-hétre. Igyekeztek, mint hajdan ükanyjuk és dédanyjuk tette, de ma már nem félelemmel és titokban, hanem szabadon.

1991-ben találkoztam velük, amikor először léptem át a magyar-ukrán határt. Magam is kisebbségi sorsba születtem, az Erdélyi Református Egyház kebelén nőttem fel, így hát Kárpátalján oly ismerős volt minden: a látható szegénység, a rossz utak, a gondozatlan városi középületek, a városon túl a megművelt földek, amelyek most kezdték visszanyerni a kolhozosítás előtti arculatukat, a falvakban az egyszerű, rendben tartott porták.

Száll az ének, és hangzik az Ige. Kegyelmi idő adatott a maroknyi kárpátaljai reformátusságnak, tele templomokkal, az ébredés áldott lehetőségével.

Nem volt mindig így. A szétszakított nemzettest parányi tartozékai ők, talán a legkeményebb idegen elnyomás túlélői. Voltak ők a cseh sovinizmus, a szovjet ateizmus elnyomottai, és most az ukrán zűrzavar kiszolgáltatottai.

A hit gyakorlása a szovjet időkben volt a legnehezebb. Az ateista hatalom az egyházi életet a vasárnapi istentiszteletre és egyházi temetésre korlátozta. A hitoktatás, a konfirmáció, a keresztelő, az esketés és bármilyen egyházi rendezvény megtartása tilos volt. Öt kilométeren belül csak egy templom működhetett, a „fölösleges" templomból múzeum, képtár, a tiszapéterfalvi templomból ravatalozó lett. Papjaikból sokat a gulagra vittek. Köztisztviselőknek, tanároknak, orvosoknak, diákoknak templomba járni nem lehetett. A meghurcolástól, állásvesztéstől való félelem miatt legtöbben nem keresztelték meg gyermeküket. Felnőtt egy generáció, amely be sem léphetett a templomba.

A kommunista elnyomás sötét éveiben a hívők titokban találkoztak egymással. Napokig gyalogoltak, hogy hittestvéreikkel beszélhessenek. Születés- vagy névnapi találkozónak álcázták ezeket az összejöveteleket, még a magyar falvakban is tartani kellett a besúgóktól. Az egyházi ünnepek, a húsvét, a pünkösd, a karácsony a családi otthonok falai köze szorultak. Karácsonykor karácsonyfát csak titokban díszíthettek. A nagymamák és édesanyák titokban tanították a bibliai történeteket, egyházi énekeket. Ezekben a csonka családokban, ahova 1945-ben a sztálini lágerekből 18.000 magyar édesapa, nagyapa, fiú soha nem tért haza, az özvegy édesanyák, nagyanyák voltak a hit továbbadói. Az Úr az ő hitük által tartotta életben a kárpátaljai egyházat a pusztai vándorlás éveiben.

Zsúfolásig megtelt a templom. A csendes-hét hétfőn kezdődik, pénteken ér véget. A mezei munkák kezdete előtt vagy befejezése után tartják. A lelkészek az Igét magyarázzák, tanítanak, hogyan legyen jelen az Ige a családban, hogyan szolgáljunk a családon kívül, hogyan tartsuk távol magunkat a szektáktól, a horoszkóptól, a babonától, okkultizmustól, jóslástól, feléledő „ősmagyar vallásoktól", jógától, a természetgyógyászattól és keleti gyógymódoktól, amelyek nem állnak meg az Ige mérlegén. Csodálatos lehetőség a lelki épülésre a csendes-hét. A közös imádkozás, éneklés, beszélgetés, bizonyságtétel Istennek nagyszerű ajándéka a résztvevők számára. Mindenki gazdagabban tér haza, hogy otthon másokat gazdagítson.

Az Úré legyen a dicsőség ezekért az asszonyokért. Köszönjük, hogy Kárpátalján töltött éveink során lelki testvéreket kaptunk bennük, gyermekeink lelki nagymamákat, akik minden nap imádkoznak értünk. Köszönjük Istennek, hogy láthattuk az egyház megújulásának a csodáját, hogy munkásai lehettünk az induló egyházi iskoláknak, hogy egy padban ülhettünk ezekkel az asszonyokkal. Köszönjük Istennek, hogy meghallgatta az ő imáikat, és ma az ifjú nemzedék is járhat és jár templomba Kárpátalján.

Pándy-Szekeres Anna tanár

Sárospatak