„Lelkesedéssel és feladattal jöttem ide Isten elhívása alapján.”

A portré rovat készítése mindig azzal kezdődik, hogy összedugjuk a fejünket és kitaláljuk, kit mutassunk be. Előfordul, hogy sokat törjük a fejünket, és van, amikor könnyű helyzetben vagyunk, mint most is, mivel új emberekkel találkozhatunk Sárospatakon.

Patak elég kis város ahhoz, hogy feltűnjön: egy nagyon magas férfi jelenik meg minden reggel a Kollégium előtt, és egy eddig nem látott anyuka tologat eddig nem látott kisfiút olyan természetességgel, mintha ide tartoznának. A válasz egyszerű: a Sárospataki Kollégium közigazgatóját és családját köszönthetjük köztünk.

BARBARA: Balázs budapesti, én debreceni vagyok. Budapesten házasodtunk össze, és egy évig ott is éltünk, utána költöztünk Debrecenbe - többek szerint miattam.

BALÁZS: A történet ott kezdődik, hogy én katolikus neveltetésben részesültem és Budapesten, egy református gyülekezetben tértem meg. A konfirmációm nagyjából egy időben történt azzal, hogy megismertem Barbarát. A szüleim is azt gondolták, hogy miatta történtek a dolgok. Azért hozzá kell ehhez tenni, hogy nagyon szeretik Barbarát.

BARBARA: Balázs édesanyja nagyon komolyan veszi, hogy katolikus, minden egyes Isten előtt kimondott szavát, ami jó dolog. Házasságkötésekor megfogadta, hogy a gyermekeket katolikus szellemben neveli. Balázs azonban református lett.

BALÁZS: Budapestről pedig Debrecenbe mentünk egy munkahelyváltás miatt.

BALÁZS: Kezdjük az alfától: közgazdász vagyok, és négy munkahelyem volt eddig, kerestem, hogy mi az, amit igazán szeretnék.

BARBARA: Én? Dehogy is. Logopédia szakos gyógypedagógus vagyok.

BALÁZS: Debrecenben korai fejlesztéssel foglalkozott. Tehát Barbara gyógypedagógus, én pedig közgazdász vagyok.

BARBARA: Közös álmunk volt, hogy vidékre költözzünk.

BALÁZS: Barbarának az a szülővárosa, és egy kissé kalandszagúnak is ígérkezett, így belevágtunk. Itt éltünk hét évig, és én közben három munkahelyet fogyasztottam el.

BALÁZS: Azt kell tudni rólam, hogy nagyon kerestem, mit kellene tennem, mivel kellene foglalkoznom? Van, aki szerint túlságosan is görcsösen kerestem, mi lehet Isten szándéka velem. Sosem érdekelt, hogy egy magáncég profitját dagasszam. Inkább kerestem a Mindenható célját. Ez már akkor elkezdődött, amikor utolsó évemben Erasmus ösztöndíj keretében kijutottam Franciaországba és leveleztünk Barbarával. Egy hosszas levélváltás keretében gondolkodtam arról, hogy legyek-e egyáltalán közgazdász, vagy a szívem vágyát követve kezdjek megint tanuláshoz 24 évesen, és tanár legyek, mégpedig történelem-földrajz szakos, vagy legtitkosabb álmom szerint teológiát tanuljak Patakon. Ebben egyértelmű iránymutatást kaptam, bár nem tudtam elképzelni, hogyan tudnék keresztyén emberként mint közgazdász kiteljesedni, de engedelmeskedtem, és elkezdtem végzettségemnek megfelelően dolgozni.

A történethez az is hozzátartozik, hogy elég hamar rájöttem: vonzódom a közért való munkálkodáshoz. Sokszor gondolkodtam azon, hol találnék ilyet? Legszívesebben egyházon belül szerettem volna dolgozni, annak ellenére, hogy erről mindenki lebeszélt a környezetemben. Úgy gondoltam, hogy majd 40-45 éves koromban adódik olyan lehetőség, hogy majd a közért is dolgozhatom.

BARBARA: Igazán nem volt ez könnyű az út idáig. Most hogy itt vagyunk Patakon, úgy láthatom Balázst hazajönni a munkából, hogy csillog a szeme. Ilyen eddig sohasem volt. Mindig voltak jobb és rosszabb periódusok, tehát nem állítom, hogy sosem inspirálta semmi, vagy sosem találta semmiben örömét, de ezt a fajta elégedettséget eddig még nem láttam... Persze még rövid idő telt el, de úgy gondolom, hogy már valamilyen szinten belelát a dolgokba, és a nehézségek is motiválják. Ez olyan jó, megerősítő.

BALÁZS: Ebben van a válasz arra, hogy miért váltogattam a munkahelyeimet. Persze voltak objektív tényezők is. Az első nem volt családbarát. A másodikban nem jöttem ki a főnökömmel, mert mások voltak az „etikai" elképzeléseink. A harmadik nagyon unalmas volt, és nem szeretem az unalmas munkákat. A legutolsó pedig gyakorlatilag megszűnt. A végső ok mindig az volt, hogy nem találtam a helyemet. Mégis, ha fél évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy és Sárospatakon a Református Kollégiumban fogok dolgozni - pozíciótól függetlenül - nem hittem volna el.

BALÁZS: Igen. Van egy kedves jó barátunk itt, Beidek Endre. Ő a családjával két évvel ezelőtt költözött Sárospatakra, és itt dolgozik a Kollégiumban. Látogattuk őket, mert a lányuk a keresztlányunk, és rengeteget beszélgettünk a Kollégiumról - hamar kiderült, hogy szívügye a Kollégium. Ő vetette föl, milyen jó lenne, ha itt dolgoznék.

BARBARA: A lényegét ennek úgy lehetne elmondani, hogy ők mindketten álmodozók, és sokat beszélgettek. Én csak mosolyogtam ezen, bár jó ötleteik voltak.

BALÁZS: Végigbeszélgettük, mi mindent lehetne sorban tenni, elvégezni, de közben nem gondoltam, hogy ennek bármi köze van a realitáshoz. Ezzel együtt a gondolat, hogy esetleg valamikor Sárospatakon a Református Kollégiumért dolgozhatnék, mindig jó érzéssel töltött el.

Közben kiderült, hogy Püspök úr szeretne egy újítást, szemléletváltást a Kollégium életében, és ehhez egy új SZMSZ-t kezdett tervezni. Ehhez keresett egy embert, mégpedig olyat, akinek a paraméterei egyeztek az enyémmel (anélkül, hogy ismertük volna egymást): nyelveket beszélő, közgazdász végzettségű, a versenyszférából érkező embert. Endre említette neki, hogy ismer valakit, ő pedig késznek mutatkozott megismerni. Ekkor írtam egy levelet Püspök úrnak, amelyet végül személyesen vittem el.

BARBARA: Azért kellett személyesen bevinnie, mert az utolsó pillanatban sikerült csak rávennie magát, addig halogatta a levél megírását, így ha postán adta volna fel a levelet, nem ért volna oda a megbeszélt időben.

BALÁZS: Beléptem a Hivatalba, hogy beadjam a levelet. Ott „véletlenül" találkoztunk személyesen, és beszélgetni kezdtünk. Ezt több megbeszélés is követte, és Püspök úr elmondta, hogy mit szeretne. Közben engem csábítgatott egy francia cég, ahol minden eddiginél jobban együtt lettek volna azok a feltételek, amelyek számomra fontosak. Ez a folyamat jó három hónapig tartott, mire megharcoltuk. Végül egy kitaposott ösvénnyé vált az út előttünk, amelyen csak egy irányba lehetett haladni. Így kerültem június 28-án az Egyházkerületi Közgyűlés színe elé, ahol rövid bemutatkozás után megválasztottak.

BARBARA: Én két hétig az egész világgal haragba voltam, nagyon tiltakoztam ellene. Attól féltem, hogy zárt világba kerülök, féltem, hogy Balázst csalódások fogják érni, féltettem, hogy ki fog ábrándulni. És persze nincs a városban kórház, és Endrééken kívül nincs itt senkink, hétvégénként utaznunk kell Budapestre és Debrecenbe. Hirtelen váltás volt ez, hiszen Balázs mindig vissza akart menni Debrecenből Budapest környékére, aztán egy nap hazajött, hogy megyünk Sárospatakra. Persze mire eldőlt, hogy jövünk, addigra megnyugodtam. Megértettem, hogy Balázsnak feladata van, és nekem is, csak én még nem találtam meg. Jelenleg egyébként is itthon vagyok, és babakocsit tologatok, Barnabás a munkaadóm.

Patakra kerülve kiderült, hogy nagyon közvetlenek, kedvesek az emberek. Megszólítanak, érdeklődnek.

BALÁZS: Nekem az, hogy a Sárospataki Református Kollégiumban dolgozhatom, óriási motiváció. Amit most látok, az nem megnyugtató. Nem akarom azt állítani, hogy én most megszülném a 21. század közgazdaságtanát és azt adaptálnám a Pataki Kollégium életére: erről szó nincs. Látni kell azonban, hogy ilyen szempontból körülbelül harminc éves lemaradásban van a Kollégium. Nem lenne jó, ha elkezdeném sorolni a teendőket, mert rengeteg van. Röviden: azt szeretném, ha tíz-tizenöt év múlva a Kollégium egy olyan egységes oktatási és tudományos intézményként jelenne meg Magyarország és a Kárpát-medence életében, amely szellemiségében és kulturális értelemben kiemelkedő. Amit én ehhez a gazdasági oldalról hozzá tudok tenni az az, hogy a Kollégiumot egy, a 21. század elvárásainak mindenféleképp megfelelő intézménnyé igyekszem tenni, mert így lehet megteremteni a hátteret az előbb említett cél eléréséhez.

Azt is gondolom, hogy Magyarországnak ébredésre van szüksége. Azt gondolom, érzem, hiszem, hogy ennek a megújulásnak, mely nem várathat már sokáig magára, a kiindulása lehetne Patak. Úgy gondolom, érzem, hiszem, hogy valami készülődik Patakon. Nem azért, mert én ide jöttem, de én is ezért jöttem ide, mint ahogyan rajtam kívül jó páran vannak ezért itt. Isten olyan embereket gyűjt itt össze, akiknek fontos az Isten országa, és tenni akarnak érte.

Így van feladatom a háttér és a Kollégium egységének megteremtésében.

BARBARA: Az a különös, hogy saját életünkben, közös életünkben is folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy Isten készít valamit. Sok áldásban, ajándékban is van részünk főként az utóbbi két évben Isten közelségének megtapasztalásában.

BALÁZS: Úgy éljük meg, hogy nem tudunk más irányba menni, mert Isten visz bennünket.

BALÁZS: Ezt a kérdést az egyházkerületi közgyűlésen is föltették nekem. A válasz prózai. Félreértés ne essék: nem az volt életem vágya, nem fentem arra évek óta a fogam, hogy valamilyen bársonyszékbe beleülhessek főnökösödni. Mivel azonban eddigi munkahelyeimen jól végezhettem a munkámat, a szűkebb értelemben vett szakmámban, a közgazdász szakmán belül úgy tűnik, kialakult egyfajta elfogadottságom. Hívtak is több helyre, és ahogyan említettem, kaptam egy más konkrét ajánlatot is, amely anyagi értelemben nagyságrendekkel jobb lett volna.

BALÁZS: Két és félszer ennyi, plusz a juttatások. A közszférában dolgozók gyakran nem is tudják elképzelni, hogy milyen pénzek mozognak a versenyszférában. Nekem azonban sosem ez volt a fontos. Hagytam már ott úgy munkahelyet, hogy anyagilag nagyon nem jártam jól, a főnököm meg is kérdezte: ennyi pénzt képes vagy itt hagyni? Még többet is... Persze pénzből élünk, de nem itt kezdődnek a döntéseim. Lelkesedéssel és feladattal jöttem ide Isten elhívása alapján.

Barnóczki Anita