Hulljanak a závárok…

Ünnep közeleg. Benne van a levegőben, rám köszön az áruházak polcairól, és befészkelte magát a gondolataimba is. Mostanában egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy szinte önkéntelenül is adventi énekeket dúdolgatok: „Kapuk emelkedjetek! Kiáltó szó hallik, Ím jő fejedelmetek, Az idő hajnallik..." (RÉ. 304/1)

A lélek készül. Ünnepre vágyik, mert szüksége van rá! Úgy lettünk teremtve, hogy a hétköznapokat kövesse a hetedik, az Úrnak szentelt nap, amikor megpihenhetünk és befelé, felfelé figyelve a dolgok a mindennapi zaklatott rohanás után újra a helyükre kerülhetnek. Ilyenkor kiderül, mi a fontos és mi az, ami akár el is maradhat. Ilyenkor az Örökkévaló és a mulandó összekapcsolódik, és az ember megláthatja életét az Isten tenyerén. Milyen más innen nézve minden! A nagy problémák átértékelődnek, és a félelem helyét az öröm és a hála veszi át. Vajon tényleg így van ez? Komolyan vesszük a Teremtő rendjét, ehhez igazítva életünket? Vagy jobbat tudunk? Ha a megszokott életvitelünkből kimarad az Istennel való kapcsolat, vajon találkozunk-e Vele az Ünnepek ünnepén? Miközben ezen tűnődöm, a dicséret sorai tovább peregnek bennem: „Harmattal rakott feje, Véle sok áldása, Bétölt teljes ideje, hogy minden test lássa."

Adventben, karácsonyra készülve felelevenednek bennem János evangéliumának igéi. Úgy, ahogyan az apostol látta Jézust. Az a tömörség, amivel képes megragadni, szavakba önteni a karácsony misztériumát. „Az Ige testté lett...". (Jn 1,14/a) „Az Ige volt az igazi világosság, a mely megvilágosít minden embert ... de a világ nem ismerte meg Őt, ... és az övéi nem fogadták be Őt ." (Jn 1/9-11).

Annyi kellékünk van, amivel az ünnepet igyekszünk még ünnepibbé varázsolni. Karácsonykor fényfüzérek kerülnek a fenyőfára és újabban már a házak ablakaira, a kertek fáira is. Igaz, valóban gyönyörű, amikor egy-egy nagyobb város ünnepi utcája fényruhába öltözik. Az embernek az az illúziója támad, hogy néhány napig a belső sötétség is elfedhető ezzel. Miközben megvilágítjuk az egyre drágább és fogyatkozó energiával az utcákat, tereket, városokat, a környezetvédők már nemcsak a környezetszennyezés, hanem a fényszennyezés miatt is kénytelenek felemelni a szavukat. Az éjszaka sötétje ellen világosat gyártunk, és ez megzavarja az - isteni rendhez igazodó - állatok, madarak életét. Fényözönnel űzzük el a sötétet, mert vágyunk a fényre - az igazi Világosság mégis zárt ajtókra talál. A sötétség pedig marad, sőt talán tapinthatóbb, mint valaha. Tetten érhető a gondolatok, cselekedetek szintjén. Uralma, győzelme azonban csak látszólagos, mert a Mennyei Atya azokat, akik befogadták Jézust, felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek. (Jn 1,12)

Így lett karácsonya az Isten ígéreteire váró, adventben élő Máriának is, aki az angyal által hozott üzenetre hittel ezt tudta válaszolni: „Ímé az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint." (Lk 1,38)

Karácsony azt jelenti, hogy az Isten kegyelmébe fogadta az embert, és Jézusban Önmagát ajándékozta nekünk. Igazi ünnepünk csak akkor lehet, ha mi is befogadjuk Őt.

Az egyik hetilap azt tanácsolja: „Kezdjen el időben a karácsonyra hangolódni!" Segítségképpen pedig sorakoznak a tanácsok: - Készítsen bevásárló listát, szerezze be időben az ajándékokat, foglaljon időpontot a szépségszalonban, stb... A felhívással egyetértek, csak a tippeket olvasva némi hiányérzetem támadt, így a listát a fenti gondolatokkal egészítem ki.

Persze ezzel együtt én is átnézem a karácsonyi terítőket és a fenyőfadíszeket is. Néhány eltörött belőlük, majd ki kell cserélni... S miközben az ünnepi menün töröm a fejem, már érzem is a szegfűszeg és a fahéj fűszeres illatát. Hallom a csillagszóró sercegését, gyermekeim boldog kacaját. Mert ez is része az ünnepnek. De, hogy a külső dolgok ne szorítsák háttérbe a lényeget, tovább készítem a szívemet. Így a dicséret már nemcsak ének, hanem imádság mindnyájunkért, hogy valóban karácsonyunk legyen! „Kedves vendéget várok, szívem ajtajárul Hulljanak a závárok, Mert már Közel járul..." (RÉ. 304/2)

Tóthné Orosz Ildikó lelkipásztor

Ricse