Környezettudatos segélyszerzés - avagy zsák szemétért zsák krumplit és egyebet

Lehet panaszkodni: milyen ez a világ! Ezek a mai fiatalok! Hogy elvadult minden! Kosz és szemét! Nem törődnek már ezek semmivel! Bezzeg a világ szerencsésebb országaiban, bezzeg az ország szerencsésebb részein...

Lehet tanítani is. Teszik ezt iskolában, vagy különféle közösségekben. Elméletben és gyakorlatban. Mi ez utóbbiakat választottuk: közösségeink tagjait mozgatva tisztogattuk praktikusan környezetünket.

Miről is van szó? 2008. november 22-én szombaton 25-26 cigány származású fiatal és gyermek szedte a szemetet, takarította Vilmány utcáit, árkait, csalitosait. Régóta terveztük ezt az eseményt, mivel egyrészt bennünket is zavar a szemét (ami nem helyi specialitás!), másrészt mivel hasznos közösségi élmény szervezésével szerettük volna a ránk bízottakat arra ráébreszteni, hogy a rend és tisztaság nem is olyan rossz dolog. Az egyik fiatalember például így fogalmazott, amikor megkérdeztük, hogyan sikerült ilyen gyorsan három zsákot is megtölteni: „Egy bátyáméknál a szomszéd utcában volt sok szemét. Annyi, hogy gyorsan lehetett sokat szedni. De már ott nincs mit keresni. Jobban is néz ki az udvar."

A jogosnak vélten korholó szidalmak helyett hasznosabb a közös munkában rejlő példaadás. Fiatalok esetében pedig, ha egy kis verseny és jutalom is van a dologban, nagyon vidám és hasznos időtöltés sülhet ki bármiből. A foglalkozásainkon például fontos a kézmosás. Az „egyszerű résztvevők" esetében is, hiszen csúnya a kézlenyomatos koszos papír, azok esetében pedig különösen, akikkel közösen készítjük a születésnapi tortákat, vagy bármit, ami ehető. Ez is tisztaságra tanít, példával és gyakorlattal. Magunk után elpakolni, takarítani, a környezetünket tisztán tartani a bentlakós táborokban tanulunk, ahol előbb ki kell jelölni az áldozatokat a fürdő és WC takarítására vagy mosogatásra, később mindig akad egy csapat, aki harsány nevetések közepette vidáman dolgozik együtt.

Saját kezünk, saját közvetlen környezetünk, lakóhelyünk. Így követik a lépcsők egymást. Most a lakóhely volt soron. Ehhez egy kicsit erősebb motivációra volt szükség. Erre az alkalomra tartogattuk azt az adományt, konkrétan tisztasági csomagokat és krumplit, melyek egy korábbi, egészségügyi program kapcsán érkeztek hozzánk Budapestről, a Missziói Központ révén. Mindezt megtoldottuk édességgel és naranccsal, így máris volt miért dolgozni.

Két héttel a nagy nap előtt meghirdettük a programot délutáni fejlesztő csoportjainkban, rögtön nagy izgalmat keltve. Otthonról is lehet hozni? Bárhonnan. A szomszédtól is. Otthonról is. Az utcáról, az árkokból. Mindegy, csak megteljenek a zsákok. Voltak, akik előre be is spájzoltak néhány zacskó szemetet - nem bántuk. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy a konténer már pénteken megérkezett a közösségi ház kapuja elé. Tapogatva mindenki tapasztalhatta: nem viccelünk, komoly a dolog.

Délelőtt 10 órára hirdettük a kezdést. Ekkor nevezhettek a kétfős csapatok, átvéve a mindenkit roppant büszkévé vevő, szinte szimbólumnak számító gumikesztyűket, illetve a szükséges zsákokat. Azokat a fekete zsákokat, amelyek riadalmat keltettek: ezek ilyen nagyok? 160 liter. Belefér pár dolog. De közösen kiszámoltuk, hogy amit kapni lehet érte, az sem kis dolog, megéri tehát. Voltak kisebb zsákok is. 120 liternyi külön gyűjtött műanyag palackkal lehetett narancsot szerezni.

Negyed óra múlva már érkezett az első páros az első zsákkal, nyomukban rohanva a többiek. A negyedik forduló után már lassult a mozgás, mégis voltak, akik nagyon komoly munkát végeztek. 11 felé már hatalmas kupac alól alig látszott a konténer: gyakorlati lelkipásztori teendőként maga a tiszteletes úr szaladt fel megtaposni. Ezt a műveletet később a nagyobb fiúk végezték, így mindennek helye lett.

Gyűjtés közben nagyon szép mozzanatokat láthatott a leselkedő fotós. Egy kicsi fiúcskának nem akadt párja, maga indult tehát szedegetni. Tele is rakta a nagy zsákot, csak egy baj volt: nem bírta el a sok szemetet. Vitte egy kicsit, majd megállt. Megint nekiindult, a fejére tornázta, de úgy sem haladt néhány lépésnél többet. Ekkor jött két nagyobb fiú a saját „gyűjteménnyel". A két nagy zsák mellé fogták harmadiknak a kisfiúét. Senki sem kérte őket. Így látták jónak. A kisfiú pedig később nagyon fáradtan és nagyon büszkén vette át az ajándékokat...

Az volt jó a délelőttben, hogy senki sem a másik csapat ellen versenyzett. Mindenki ment a maga útján, hiszen szemét akad elég, bár néha aggódtak, hogy jut-e még egy zsáknyi... A konténernél sorba álltak, úgy indultak tovább. Nem volt reklamálás. Ha szóltunk, hogy egy zsák nincs tele, csak azt válaszolták: még szedünk bele. Nem vitatták az ítéletet.

Fél 12 körül a szülők is gyülekezni kezdtek. Tudták, hogy mi lesz az ajándék, segíteni jöttek a cipekedésben. A gyermekek várakozás közben számolgatták, mit is „gyűjtöttek": krumplit, „tisztaságit", esetleg csokit is. Ennek kapcsán játszódott le a nap egyik számunkra legszebb jelenete. Egy kislány „gyűjtött" krumplit és tisztaságit. Csokit nem. A szülő bíztatta: jár az neked, hozzál azt is. Jár neked. A gyermek azonban közölte: az nekem nem jár... Óriási érzés volt hallani, hogy levetve a hazugság kényszerét a gyermek a szülőt tanítja: ez jár nekem és az nem jár. Ezt kapni fogom, azért nem dolgoztam meg...

Az ajándékok kiosztása is szép rendben zajlott. Mindenki összegyűlt, úgy olvastuk fel az eredményeket. Előtte azonban fölemlegettük, amit előző istentiszteleten tanultunk: ne lopj! Kérj és adatik! Vagy a kenyér, vagy a lehetőség, hogy tégy érte. Amikor pedig belekezdtem a mondatba, kórusban fejeztük be: ez nem ingyen volt, ezért megdolgoztatok. Ez nem ingyen volt, ezért megdolgoztunk! Micsoda büszkeség a gyerekek arcán, és igen, hálás öröm, nagy öröm a felnőttekén.

Zárásként egy jelenetet idézek föl, melyben benne van minden, amit ezzel kapcsolatban álmodunk. Egyik fiatalunk a helytakarékosság érdekében a kupac tetején ugrálva arról beszélt: úgyis csak unatkoznék szombat délelőtt. Csinálhatnánk máskor is ilyet, ajándék nélkül is...

Fogunk. Mindenképpen.

Barnóczki Anita