„Válságok örvényeiben”

Rovatunk témája a válság, amelyről már ki is hirdették, hogy túl vagyunk rajta, csak még eltart néhány évig. A válság, amelynek kezelésében mindenkinek áldozatot kell hoznia - kevés kivétellel. Amely igazából nem is tudjuk, lényegét tekintve valójában micsoda, mi idézte elő, és mennyibe/mibe kerül. A válság, amely anyagi, erkölcsi, eszmei, filozófiai, pénzügyi, szociális, piaci, emberi, társadalmi, globális ...jellegű. Mi történik velünk? Erre keressük a választ az élet különböző területein munkálkodó szakemberek segítségével.

 Válságok örvényeiben 

Magyarország történetének egyik legsúlyosabb válságát éli át. Anyagi szükségletei kielégítésre szolgáló gazdasága idegen kézbe került, vagy szánalmas bennszülött-pária létre kárhoztatva vegetál. Fizikai teste, népesedése és egészsége több évtizede végzetes lepusztulási lejtőn halad lefelé. Lelki, erkölcsi, szellemi talapzata romokban hever. S mivel a most elkezdődött globális válságörvénylések minden jel szerint tovább súlyosbítják lepusztulásunkat, mindent meg kell tennünk, hogy minél pontosabban beazonosítsuk válságunk okainak mélyszerkezetét.

Magyarország azért kerül most szinte minden országnál veszélyesebb helyzetbe, mert két, egyenként is nagy erejű válság kapcsolódik össze megsokszorozván a pusztító hatást. Az egyik az a „lokális" válság, amely lassan három évtizede tart hazánkban, és amelynek oka a globalitás által még a 70-es években kiprovokált adósságcsapda, amelybe az óta is egyre mélyebbre süllyedünk. A másik a már említett most elmélyülő globális válság-örvénylés. De mit is jelent valójában ez a pusztulással fenyegető globalitás?

A világot uraló lét-mód, amely önmagát félrevezető módon „globalizációnak" nevezi, valójában egy birodalom rejtett hatalom-szerkezete, amelynek három főbb intézményi rétegét különböztethetjük meg. Az elsőt a multinacionális óriás-vállalatok jelentik, amelyek látszólag gazdasági szerveződések, ám e látszat csal. Ők valójában egy „kényszerítő-hatalmi" apparátus részei, a feladatuk az, hogy megszerezzék egy „lokalitás", mint például Magyarország újratermelési folyamatai feletti ellenőrzést. Az élelmiszergazdaság, az energetika, a gyógyszeripar, a bankrendszer, a biztosítási rendszer, a tömegkommunikáció, a média privatizálása után már csak az egészségügy, az oktatás és a tömegközlekedés „van hátra", és ezzel befejeződik a magyar társadalom kényszerítő-hatalmi "kilakoltatása" saját hazájából. A globalitás birodalmának második intézményi szintjét a figyelmeztető-fegyelmező hatalmak jelentik. Ide tartozik a Valutaalap, a Világbank, a nagy hitelminősítő intézetek. A feladatuk az, hogy nagy tekintélyüknél fogva a világ „lokalitásait" arra ösztökéljék, hogy a liberalizálás, a de-regulálás és a privatizálás felgyorsításával ők maguk tegyék lehetetlenné, hogy a kényszerítő-hatalmi szereplőktől megvédjék magukat. És végül a harmadik intézményi szintet az értelmező és tematizációs hatalmak, a globális média „vélemény-hatalmi" berendezkedése foglalja el. Döntő feladatuk, hogy a ránk erőltetett hamis fogalmakkal összezavarják nyelvünket, lehetetlenné téve minden önmeghatározást. Az elmúlt három évtized során ezek a globális birodalmi intézmények lényegében átvették a hatalmat a Magyarország nevű „lokalitás" felett, és végzetesen torzítják újratermelési rendszereinket az általuk elszívott anyagi és szimbolikus erőforrásokkal. Az ebből eredő, a „globalitás lokális válságaként" megnevezhető „tünet-együttes" önmagában is alkalmas volna Magyarország fizikai megsemmisítésére, a most meginduló globális válság-örvénylések azonban új dimenzióit nyitják meg e térnek.

Az elmúlt hetek során egyre fenyegetőbb globális válság fő oka, hogy egyszerre látszik megrendülni a globális kapitalizmus három alap-pillére. Az egyik ezek közül, a világ többi részének a Nyugat központjai által történő kifosztása. A nyugatias kapitalizmus genezise pillanatától kezdve parazitaként viselkedik, léte kizárólag attól függ, hogy mennyire képes a világ többi részét uralma alá hajtani és kifosztani. Ám ez a kifosztás most a végéhez közeledik, mert minden eddiginél erősebb „lázadó koalíciók" megszerveződése kezdődött el Kína, India, Oroszország, Irán és egyre több iszlám és latin amerikai ország részvételével. A második pillért a fosszilis energia-forrásokkal (szén, kőolaj, földgáz) való rablógazdálkodás jelenti, ahol elkezdődött a „végső visszaszámolás", rövidesen pusztító világháborúk kezdődhetnek a maradék erőforrás-készletekért. És végül a harmadik, legfontosabb pillér, a létrontó de-szakralitás, amelyre a nyugati kapitalizmus spirituális talapzata épül, és, amelyre a világ valamennyi kultúrájában egyre hevesebb „immun-reakciók" születnek. A globális pénz-hatalmi rendszer, amely egyfajta planetáris dimenziójú „idegrendszernek" tekinthető, egyre hisztérikusabb reagál a pillérek megrendülésének egyre nyilvánvalóbb jeleire, és most az ebből adódó válság tanúi lehetünk.

A globális birodalom a létéhez szükséges többlet erőforrásokat főként onnan igyekszik elszívni, ahol a „legkisebb az ellenállás". A rendszerváltás rendszerének értelmileg és erkölcsileg lezüllött, kollaboráns politikai oligarchiái most egy szemfényvesztő színjáték keretében minden eddiginél végzetesebb kifosztás színterévé tették hazánkat. Előbb a globális pénzhatalmi rendszer „verő-legényeivel" (a frankfurti és londoni brókerekkel) ránk ijesztettek, majd erre hivatkozva a Valutaalapon keresztül közvetlenül kiszolgáltattak birodalmi fegyelmező-hatalmi erőszaknak. Ezzel Magyarország formális szuverenitása is megszűnt, a legnyomorúságosabb afrikai diktatúrákkal kerültünk azonos csoportba.

A túlélés egyetlen lehetőségét csak az adhatja, ha a magyar nemzet végre képes elbeszélni ezt a „szenvedés-történetet", ennek nyomán képes „önmagával szóba állva" megbeszélni nemzet-stratégiai teendőit, és képes lesz végre cselekedni is. A Gondviselés is csak a mi bátor, hittel-teli tetteinken keresztül képes működni, vagyis akkor, ha végre valóban méltónak bizonyulunk Isten-képmás mivoltunknak.

Bogár László egyetemi tanár

Mást sem hallunk hetek, hónapok óta, mint hogy válság van. Sokan sokféleképpen elemzik. Engem most az érdekel, mit jelent a gyakorlatban? Nem a világban általában, hanem itt és most.

Nem vagyok közgazdász. A válság pénzügyi vonatkozásait ezért most nem kezdem elemezni. Ha azonban most azt mondom, hogy Magyarország, és például Török István Sárospatakon a válságból csak a következőket fogja megérezni: föltehetően lesznek fogyasztói áremelkedések, amelyek érinteni fogják mindazt, amit én fogyasztok, vagyis az élelmiszert, a villanyenergiát, a gázt és általában a fűtőanyagot. Ez az egyik, amit én meg fogok érezni. Esetleg még lecsippantják a 13. havi nyugdíjamat. Miért csak ennyit? Azért, mert nekem nincs adósságom. Akinek azonban van banki tartozása, és kiszámította, hogy havi jövedelméből lakására vagy autójára mondjuk 30 ezer forint törlesztő részletet fog kifizetni, az most szorult helyzetbe kerül, mivel most nem 30 ezer, hanem 40 ezer forintot fizethet havonta. Ez minden egyes devizaalapú hitelfelvételnél most súlyos problémákat okoz. Ez a személyes probléma. Magyarországot tekintve gazdasági szempontból az a probléma, hogy csökken minden tekintetben a vásárlóerő és a vásárló kedv, aminek egy lánc a következménye: nem veszik például az autót, elbocsátják az autógyári munkásokat, és még kevésbé veszik az autót. A szűkülő jövedelem következtében sok egyéb dolgot sem vesznek, tehát az ott dolgozókra sem lesz szükség, így további elbocsátások lesznek. Ebből egyedül azok fognak jól kijönni, akik jól tudnak játszani a tőzsdén, és amikor lezajlik az úgynevezett válság, akkor lesznek, akik sok milliárdot fognak bezsebelni. Akik nem zsebelnek be sok milliárdot, de már van nekik néhány, azok sem kell, hogy felakasszák magukat, ha veszítettek valamennyit.

Gondolom, az olvasók közül nem sokakat jellemez, hogy milliárdokon ülnek...

Az olvasók tudják meg, hogy ezek a mi vezető politikusaink, akik az ország számára folytonosan a lehető legrosszabb döntéseket hozzák.

Egyszerű keresztyén állampolgárként ki vagyunk szolgáltatva a gazdasági és politikai viharoknak?

Keresztyén emberként tudjuk, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk. Ezt néha kis iróniával szoktuk mondani, de most mondjuk komolyan. Nézzük meg, kiknek lesz nagyon nehéz. Vannak tragikus körülmények közé került emberek, akiknek most minden még drágább lesz, és már eddig is alig tudták kifizetni. A kérdés az, hogy mi lesz azokkal, akik a léthatáron tengődnek, beleértve a kisnyugdíjasokat, vagy a cigány családokat, vagy a minimálbérből élőket. Ezek az emberek még jobban fogják egymást gyűlölni, a „megélhetési bűnözők" még inkább ebből fognak megélni, a kényszervállalkozók pedig még inkább átélik, hogy amit megtermeltek, azt ellopják tőlük. Ezen persze lehetne segíteni, de ennek nem az újabb állami hitelfelvétel a módja. Ez a legundorítóbb része az egésznek - az erről alkotott véleményem azonban úgy gondolom, nem ebbe az újságba való. Maradjunk annyiban, hogy ez a kormány láthatóan úgy kormányoz, ahogyan nekünk, magyar embereknek semmiképpen nem jó, és pontosan ki van számolva, hogy a törlesztés 2010 után kezdődik, tehát ha meg is buknak, még nagyobbat bukhat az utánuk következő, aki törleszteni kényszerül. Ha nem bukik meg ez a kormány, akkor majd tovább hitelezik azok, akik eddig is hitelezték.

Mennyire függnek össze ezek a problémák más jellegű bajokkal? Gondolok itt arra, hogy például a mohóság nem gazdasági, de mégis a gazdaságban realizálódó kategória. Mennyire jellemzőek ezek az egyéb kategóriák, minőségek?

A nagy szinten játszó gazdasági résztvevőknek privát erkölcsük van, amely a saját rokonságukra, vagy tágabban érdekazonosan élő társaikra terjed ki, másokra nem. A keresztyén gondolkodás teljesen más. Hivatkozhatok itt például Kálvinra, aki egy olyanféle gazdaságnak az ideológiai alapjait is lerakta gondolataival, amely egyfajta hétköznapi predestinációra épül. Eszerint ha valakinek az a hivatása, hogy kereskedő, akkor azt kell a lehető legjobban és legésszerűbben végeznie, becsületesen. Az is igaz azonban, hogy egy keresztyén társadalomban a társadalom kötelessége az, hogy a kiszolgáltatott rétegeket segítse élni. Ha munkaképesek, akkor a városnak kell munkát biztosítania - így keletkezett például Genfben textilipar (manufaktúra); ha betegek, köteles őket a társadalom hospitályban ellátni, ami nem volt különb szinten, mint ma a Hosp-Invest, csak akkor ez még jelentős vívmánynak számított. Az öregekről is a társadalomnak kellett gondoskodnia. Ugyanerről beszélt Mindszenthy is, amikor korlátozott magántulajdonra épülő gazdaságról szólt nevezetes rádióbeszédében. A korlátozás azt jelenti, hogy az állam köteles mindenütt a kapitalista magánérdeket korlátozni, ahol ez tragikusan felülírja a közérdeket. Tehát tilos lenne az energiaipart, oktatást, egészségügyet, tömegközlekedést privatizálni.

Jár-e ez az egész folyamat, amelyben vagyunk valami pluszjelentéssel a református egyház számára?

Fokozódik a diakóniai feladatkör. Körül kell nézni magunk körül. Az is igaz, hogy ha kívülről nem jön pénz, és ez időben és kellő erővel tudatosul, akkor pozitív folyamatokat indíthat el. Ma azonban az egyházi periférián élő tömegek esetében az a probléma, hogy a mai napig úgy gondolkodnak, hogy az egyháznak van pénze, az állam fizeti az egyházat. Az én boldogult szocialista múltamban létezett a kongrua, vagyis az állam fizette a papot. Ez 1948-ban is 600 forint volt, és akkor is, amikor már csak az ötödrészét érte. A presbiterek tudták, hogy az állam nem fizet, de a tágabb „egyházadó" fizető, viszont templomba nem járó, és csak a nagymama temetése erejéig egyháztagok azt gondolták, hogy az államtól jön a pénz. Most is sokan, akár egyházi intézményekben dolgozók is azt gondolják, hogy az egyháznak van pénze. Ha megkérdezzük őket honnan, csak néznek, hogy az nem érdekes. Biztos van, mert mindig van.

Annyi tehát a válságra adandó válasz, hogy keresztyén emberekként nyugodtak lehetünk a „mindennapi kenyér" felől?

A mindennapi kenyér egy másik kérdés. Az nem a mindennapi nyaralás. Vagy nem azt jelenti, hogy az egy szem gyermek valamennyi kívánságát ki tudjuk elégíteni. A mindennapi kenyér nem gazdasági kérdés. Az bizalom és reménykedés kérdése. Nem tudnám azt mondani, hogy létezik olyan közellátás, ami biztos nem hagyja őt kenyér nélkül. De például meg lehet reggeliztetni a szomszéd gyerekeit. Itt azonban az a baj, hogy felerősödött azokban, akik tehetnének a szegényebbekért, az a hang, hogy „ők tehetnek róla", „miért nem voltak életképesebbek?" Hogy ki miről tehet, azt a Mindenható tudja. Nem ez a kérdés a keresztyén ember számára. Az a fontos, hogy aki munkaképes, az dolgozzon. Mindenképpen legyen valamiféle munkája.

Furcsa ezt egy olyan világban hallani, ahol másról sem beszélnek, csak arról, hogy ezreket, tízezreket bocsátanak el, és ez a folyamat csak erősödni fog az előrejelzések szerint.

Ez a világ az apokalipszis. Legalábbis egy magyar apokalipszis. Nem tudhatom, hogy az Úristen végleg döntött-e felőlünk. Mindenesetre a különféle tisztségekben és területeken dolgozó becsületes keresztyéneknek az a dolguk, hogy a maguk lehetőségei szerint gondolkozzanak, mit tehetnek egy például bibói vagy Németh László-i harmadik út megtalálásáért. Lehet hogy furcsán hangzik majd, de én '56-ban egyáltalán nem a kapitalizmusért vettem részt a forradalomban. Én egy keresztyén szocializmust akartam, amely engedi az emberek tehetségét kibontakozni iparban, kereskedelemben, de nem korlátok nélkül a közösség kárára.

Ami akkor is igaz volt, ma is igaz, hogy alulról kezdődhet el az erjedés az emberek között, az igény ezen a szinten alakulhat ki, és ha az Úristen kegyelmes, akkor odatehet az állam élére egy „Kálvint", akinek voltak kellemetlen tulajdonságai, de mégiscsak rendbe tette Genfet.

Török István ny. lelkipásztor-vallástanárral Barnóczki Anita beszélgetett

Néhány gondolat a válság-ról

add kezdjem a végéről gondolataim sorát. Így ugyanis a nyájas és kegyes olvasó rögtön tudni fogja, hogy ugyanarról ugyanazt gondoljuk - s nem kell végigszenvednie soraimat, visszatérhet nyáját pásztorolni. Kegyetlen olvasóm pedig látni fogja, hogy úgysem oda lyukadunk ki - tehát rögtön itt megállapíthatja, hogy kinél van a defekt, s mehet tovább kegyetlenkedni.

Egy kedves és agyonhasznált közhellyel szeretném kifejezni magam. Valahogy így hangzik: „A válság megoldása az álság." - Bocsánat, tévedtem! Ez a politikusok mondata! Ők hiszik azt, hogy csak el kell venni (mástól: tőled és tőlem), s máris lesz miből megoldani, még a válságot is. Ezért veszik el még a „v" betűt is - s ami marad, az a miénk...!

Isten pedig - legalábbis ahogyan én ismerem Őt - nem elvenni, hanem adni szokott...még ehhez a mondathoz is. Ő adja az utolsó betűt (no, nem a magyar, avagy latin ábécéből a Z-t, hanem a bibliai nyelvekből a T-t, ami a héber és a görög ábécében egyaránt a „kereszt"-et is jelenti!). Így kerekedik ki az Ő tolla alól ez a mondat így: „A válság megoldása a váltság".

S mielőtt túlerőltetném az olvasók türelmét, a vékonyra kopott közhelyet - netán agyam maradék kerekeit...- hadd tisztázzam: számomra a „válság" nem pusztán az a vihar a pénzvilág bilijében, amely kiborulással fenyeget - amelynek hírével és szagával ma tele a...világsajtó.

Egyik kedvenc SF-szerzőm (nevét nem közlöm, ez nem a reklám helye...) kedvenc kifejezése a „permanens háború" (csak zárójelben kérdezem: vajon melyik kisujjából szívhatta az ötletet hozzá - vagy csak őt is „megszívatták" Való Világunk eseményei?!). Nem pusztán tőle tanulva hadd mondjam most „permanens válság"-nak azt az emberi élet-, avagy alaphelyzetet tekintem, amelynek most zajló korunkban jelenlévő és jelenlegi megnyilatkozása az, amit magunk körül láthatunk.

S számomra - lelkészként, teológusként és Krisztusban hinni próbáló emberként - nagyon fontos és nagyon tanulságos, hogy ugyanennek a „betegségnek" az ő korukban felbukkanó tüneteire hogyan válaszoltak Krisztus tanítványai, az apostolok. Hadd idézzem Péter apostol első levelét: „Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket." (1Pt 4,12)

Mert a hétköznapi élet útját, hol botladozva, hol feldobva járó ember számára „meglepő és váratlan" események mindig jelen voltak. (Nem csoda: aki botladozva jár - lesütött szemmel keresve, épp melyik gödörben van a saját lába; meg aki feldobva jár - égre emelt szemekkel, s felhúzott orral - mind a ketten fejjel mennek a villanyoszlopnak, mert egyikük sem néz a szeme elé!) Viszont a hétköznapi meglepetéseken túlmenő emberi és természeti, egyéni és közösségi katasztrófák mindig is megtorpanásra és elgondolkodásra késztették az embereket. Nem okvetlenül a résztvevőket (akik belehaltak, s ezért törött fejüket már nem törhették tovább miatta), inkább a szemtanúkat, meg azokat, akik csak hallomásból szereztek tudomást az eseményekről.

„Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt - mondom nektek -: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el." (Lk 13,4-5) Láthatjuk, amint az Úr „aprópénzzel" fizeti ki a kíváncsiskodókat - nem a pletyka zaftos részleteit kezdi mesélni (hogy dőlt a torony - v.ö. szept. 11.! - hogy dőlt be a tőzsde...) hanem odacsördíti - szinte karikás ostorral - az egyetlen (ám egyetlen hallgatója által sem kívánt!) logikus végkövetkeztetést: veletek is ugyanez történhet!

A mai válságban is ettől az egyetlen logikus végkövetkeztetéstől fél mindenki - s azért lesik és várják (és gerjesztik...!) a híreket, mert tudni szeretnék: van-e olyan ügyeskedés, olyan agyafúrt és rafinált kibúvó, olyan összkomfortos egérlyuk, ahol ki lehet térni a baj elől, vagy túl lehet élni annak idejét. És ezért tartom rendkívül ízléstelen műfelháborodásnak azokat a megnyilatkozásokat, amelyek ma éppúgy, mint Péter apostol korában és füle hallatára, körülvették és körülveszik ezeket a meghökkentő eseményeket.

A meghökkentő eseményeknek - akár válságnak nevezzük azokat, akár bármi másnak - szerintem egyetlen tanulságuk van csupán. Mégpedig az, amit egy nagy válság-sorozatot átélt ember, nevezetesen Jób is csak az őt ért szenvedések legvégén ismert föl, és vált képessé annak megfogalmazására és kimondására: „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban." (Jób 42,5-6.) - S úgy sejtem: ezek a szavak (visszavonok mindent, bűnbánatot tartok) valójában azt fejezik ki, hogy Jób felismeri: Isten előtt, az Ő jelenlétében neki nem beszélnie - még kevésbé ágálnia - kell, hanem csak egyet: befogni a saját száját - és odafigyelni az ÚRra! Mégpedig olyan intenzitással - és olyan engedelmességgel, ahogyan azt egy újszövetségi példa tárja elénk, Márta és Mária példája: „...Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle." (Lk 10,42)

A mai válságban is lehet a jó - Károli fordítása szerint a „jobb(ik)" részt választani - a válság helyett a váltság-ot: a Jézus Krisztus keresztjéhez való odafordulást. Ahol először is azt látom meg, hogy én is oka vagyok a válságnak: emberi hibáim, butaságaim, önzésem, rövidlátásom, büszkeségem, magaménak hitt, vélt eredményeim és még sok minden más  együtt  eredményezik a helyzet romlását. S aztán azt mutatja meg számomra Isten szeretete: De hiszen Én hoztalak ide téged, Én szembesítelek önmagaddal, Én engedtem rád zuhanni a válság súlyát! Mert mindeddig nélkülem éltél és Tőlem futottál (el...). Ám ezek a terhek, a rád leső veszélyek, a szívedet keserítő nyomorúságok - most (lám csak!) mégis megfordítottak téged, s most már nem Előlem futsz - hanem Hozzám. (Pedig hívó szeretetet, ébresztő jeleket, útmutató Igéket, sok csodát is készítettem, hogy fájdalom nélkül térhessetek Hozzám - de ti nem akartátok  („Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Mt 23,37)

Bárcsak akarnánk most: nem felelősöket keresni, hanem felelősséget vállalni - nem kiutakat keresni, hanem az egyetlen életre vezető Utat - s a válságot nem álsággá hazudni, hanem váltságként felvállalni!

Miskolczy József lelkipásztor