Húsvét előtt, húsvét után…

Böjtben vagyunk, a nagyhét és húsvét ünnepe előtt. A böjt alkalom az elcsendesedésre, és a felkészülésre. Van, aki ilyenkor az étrendjén változtat, mások lelki böjtöt tartanak. De készülünk... Készülünk, hiszen az értünk meghalt és feltámadott Úrral lesz találkozásunk.

Számot vetünk önmagunkkal: Hogyan éltem? Mi jót vagy rosszat cselekedtem? S ha jól végeztük a számvetést, be kell látnunk, bűnös voltunk reménytelenné teszi helyzetünket, kegyelemre szorulunk, s a magunk ereje kevés, hogy ezen változtassunk. Ezt a kegyelmet kapjuk meg nagypénteken és húsvétkor Istentől.

Ott van e két ünnepben a legnagyobb fájdalom és a legnagyobb öröm. Szomorúan tekintünk a keresztfán függő Krisztusra, mert emlékeztet bűneink jussára. Emlékezünk a teljes passióra, a megaláztatásra, a szenvedésre, a kínokra. „Istennek Báránya, ki bűnünket elveszed, irgalmazz nékünk, add ránk békességed". Sok református gyülekezetben feketében, gyászruhában indulnak e napon az istentiszteletre, s még a templombelső, az úrasztala, a szószék is feketébe öltözik. De a húsvétra is tekintő ember számára ez a nagy fájdalom múló, pillanatnyi állapot. Az asszonyok szülési fájdalmához hasonlítható. Nagy ez a fájdalom, de ha néhány év múltán a gyermek a születésnapján megkérdezi, hogyan emlékszik vissza édesanyja a születés eseményére, neki soha nem jut eszébe az akkori fájdalmat ecsetelni. Volt kín és fájdalom, mert az édenkerti bűneset óta fájdalommal jár a szülés, ő mégis inkább az örömről számol be. Arról a boldogságról, amikor először kézbe vehette, magához ölelhette drága gyermekét. Ember született a világra, és kit érdekel utólag az azzal járt fájdalom?

Így jön el a feltámadás, a megváltást hitelesítő, a halál feletti győzelem húsvéti öröme. Az öröm, mely feledtette a tanítványok életében nagypéntek szörnyűségét. Soha nem túlozták el Krisztus szenvedését, mert nem az volt Isten célja, hogy e fájdalomba beleragadjanak. A cél a megváltott ember boldogsága, öröme volt. Húsvét feledteti velünk is nagypéntek fájdalmát. Jön boldog felismerésével, az örömmel, hogy a Szentháromság Isten értem cselekedett. Öröm, hogy nem hiábavaló a hitem. Isten maga igazolta Magát előttem. Jézus fájdalmas kínjai által újjálettem, újjászülettem. Alleluja! Dicsérjétek az Urat!

Húsvétkor megtanulhatunk örvendezni és reménységgel előre tekinteni. Jézus sírjától szeretteink és saját leendő sírunkig. S ha látjuk az egykori üres sírt, gyászaink terheiben is ott lehet a fájdalom és a boldog örvendezés kettőssége. Akik Krisztusban haltak meg, boldog emberek, mert a test feltámadásának záloga az övék.

A közelmúltban mély hitű, idős férfit kellett temetnem. Amikor a temetésre készültünk a gyászoló családtagokkal, egyszerre láttam szemükben a veszteség fájdalmának könnyeit és a feltámadás boldog bizonyosságának fényeit. Azt gondoltam, sok húsvéttalan ember irigyelheti őket...

Fájdalom és öröm kettősségében telik életünk. Egyiket a másik nélkül nem értékelhetnénk helyesen. Húsvét valóban nincs nagypéntek nélkül, mint ahogyan nagypéntek is értelmét vesztené húsvét nélkül. Jussunk el a böjtből nagypéntekhez, s onnan húsvéthoz, hogy átéljük az ünnepben, amiről Túrmezei Erzsébet ír:

HÚSVÉT ELŐTT... nehéz, szomorú léptek.

Húsvét előtt... zokogó, bús miértek.

Húsvét előtt... ajtók, kemények, zártak.

Húsvét előtt... arcok, fakóra váltak.

Húsvét előtt... szívek, üres-szegények.

Húsvét előtt... kihamvadott remények.

Húsvét előtt... egy nagy „Minden hiába!"

Bús eltemetkezés az éjszakába.

De húsvét lett! Feltámadott a Mester!

HÚSVÉT UTÁN... el a gyásszal, könnyekkel!

Húsvét után... futni a hírrel frissen!

Húsvét után... már nem kérdezni mit sem!

Húsvét után... új cél és új sietség!

Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!

Húsvét után... erő, diadal, élet!

Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,

Akik még mindig húsvét előtt élnek.

Alexa Gábor lelkipásztor

Mezőcsát