A megváltásról

A megváltás az Ószövetségben

A megváltás fogalmának egyik szelete az Ószövetségben olyan helyzetben kerül előtérbe, amikor fedezetről van szó. Ez magába foglalja azt a jogi problémát, mely szerint a bűnös Isten szent döntésének megfelelően halált érdemelne ugyan, de ettől a büntetéstől őt meg lehet szabadítani, életét valamivel pótolva, kiváltva, fedezve.

Gyakorlatilag a váltságdíj, esetleg az állat élete, az áldozat fedezte, helyettesítette ilyenkor azt az életet, melynek el kellett volna hordoznia a büntetést. A gyilkos életét nem lehetett semmivel helyettesíteni, azt nem tudta a váltságdíj fedezni, felszabadítani, kiváltani a büntetés terhe alól (4Móz 35,31).

Egy másik fogalom úgy hangsúlyozza a büntetéstől való megszabadulás cselekményét, a váltságdíj fizetését valaki számára, hogy közben utal arra, amire az ember nem képes és beszél arról a láthatatlan kötelékektől való szabadulásról, mely azokban a helyzetekben realizálódik, melyekben az ember ereje már csődöt mond, ezért bilincseit csak külső erő törheti szét. A fogalom speciális használata tudatosan utal arra, ami valaki számára önmagában lehetetlen (Zsolt 49,8. 16).

A harmadik fogalom bizonyos helyzetekben, szoros kapcsolatokon belüli összetartozásról és ebben a keretben az eredeti állapot, viszonyok helyreállításáról beszél, s koncentrál valakire a folyamatban, amikor a megváltó személy, a probléma megoldója esetleg a közeli rokon (3Móz 25,25). Ez a fogalom fejti ki, hogy Isten a halál hatalmával szemben is érvényesíti hatalmát az élet érdekében. Ő visszaállítja azokat a tulajdonviszonyokat melyek valami miatt úgy látszott, hogy megváltoztak és kiragadta valamilyen erő az ő hatalmából az embert. A zsoltáros meggyőződése, hogy Ő a halál hatalmával szemben is érvényesíti tulajdonjogát az ember felett (Zsolt 103,4).

A megváltás és a teremtés összefüggésében Ézsaiás számára univerzális méretekben munkál szabadítást a Teremtő, aki szuverén a káoszban is (43,1). A teremtés valóban nyilvánvalóvá tette, hogy Isten a káosz felett is Úr, mely jel volt arra nézve, hogy őt majd a halál sem akadályozza meg az élet általa teremtett rendjének fenntartásában.

Isten az egyetlen cselekvő a történelemben, akinek igazán van hatalma. Ez a garanciája az életnek, s neki van hatalma ahhoz, hogy minden életellenes erőből kimentse az embert, akármilyen mélyre süllyedt is, akármilyen hatalom tartsa is fogva, beleértve a halál hatalmát is. Lehet, hogy mulandó az élet, de mégis alkalmas arra, hogy az ember számára létének nyomorúságára, korlátolt voltára rávetődjenek az örökkévalóság ragyogásának sugarai. Az ember méltósága abban van, hogy Isten tulajdona marad. Ő arra teszi alkalmassá a történelmet, annak eseményeivel együtt, minden alkalmatlansága ellenére, hogy ezt bebizonyítsa.

Jób szoros kapcsolatban volt Istennel, joggal várhatta ennek a kapcsolatnak a megpecsételését. Szenvedésének egyik problémája, hogy az pont Istennel való bensőséges viszonyát kérdőjelezte meg. Ő mégis tudta: nem csupán szenvedése, de még halála sem akadályozza meg Istent abban, hogy megmutassa, nyilvánvalóvá tegye milyen az a közösség, melyet még a halál sem képes szétszakítani (Jób 19,25-26). Akit ez a tudás határoz meg, az az Ószövetség talaján állva is megváltott ember, s életjelenségeiből az élő Isten ismerhető fel.

Dr. Enghy Sándor

„Íme az Isten báránya, aki hordozza a világ bűneit" - mondta Keresztelő János Jézusról (Jn 1,29). Ebben a rövid mondatban benne van a megváltásról szóló újszövetségi tanítás lényege.

Először is az, hogy a világ bűnös világ, és magától nem tud megszabadulni ettől az állapottól. Pál a Római levél elején ezt két irányból világítja meg. Először azt mondja, hogy a pogányok, tehát, akik nem tartoztak Izráel választott népéhez, megismerhették volna Istent a teremtett világból, de mégsem ismerték meg, ezért a bűnben maradtak. A zsidóknak Isten adott kijelentést, ők tudták, hogy mi az Isten akarata, de mégsem eszerint éltek. Ezért az apostol ezt a végkövetkeztetést vonja le: „Nincsen igaz ember egy sem" (Róm 3,10).

Másodszor az, Jézus az Isten báránya. Ennek a képes beszédnek a hátterét az Ószövetségből ismerjük. A bűnért valakinek bűnhődni kell. Ez lehetett egy állat, amely meghalt az ember helyett. Amikor Ábrahám mégsem áldozta fel a fiát, Izsákot, ott volt helyette egy kos, amit feláldozott. Ugyanilyen szerepe volt a jeruzsálemi templomban bemutatott áldozatoknak is. Már születésekor ezt mondta Jézusról az angyal: nevezd el Jézusnak, azaz Szabadítónak, „mert ő szabadítja meg népét bűneiből" (Mt 1,29).

Nem véletlen, hogy az evangéliumok bizonyságtétele szerint Jézus keresztre feszítése és kereszthalála akkor történt, amikor le szokták vágni a zsidók a húsvéti bárányt. A templom kárpitjának kettéhasadása pedig azt jelenti, hogy nincs többé szükség az ottani engesztelő áldozatra, mert maga Jézus lett engesztelő áldozattá. „Mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már megáldoztatott" (1Kor 5,7).

Harmadik fontos dolog az, hogy mindezt maga Isten végezte el. A mennyei Atya maga gondoskodott az áldozatról, olyanról, amelynek ereje egyszer és mindenkorra való. Így lett Jézus az Isten báránya, a Megváltó. „Krisztus pedig... a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett" (Zsid 9,11-12). Karácsony és húsvét így tartoznak össze, Isten megváltó szeretetének a csodája így lett teljessé.

Dr. Győri István

A Megváltó így könyörgött a kereszten az őt megfeszítőkért: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." (Lk 23, 34)

A megváltás üzenete az, hogy a Szeretet kipillant önmagából, a Szentháromság felénk fordul, hogy irgalmasan magához ölelje ezt a siralmas világot. Ireneus gyönyörű képe így fejezi ezt ki: a Fiú és a Szentlélek Isten két karjává válik, amely az embert megalkotta és átölelte (Adversus Haeresis 5,6,1). Ugyanarról a szeretetről van szó, amely fenntartja a Szentháromságot. Ez a közösség nem zárt, hanem helyet teremt az embernek „Istenben". Az emberiség így nem csak az Istenhez képest másikat jelenti, hanem a szeretett másikat, aki szembefordult Istennel. Isten elindul, hogy átölelje az ellenséget és ez az út a keresztfánál végződik. Ebben az isteni hozzánk fordulásban az irgalom a lélekközösség pecsétjévé válik a lelkünkben, mint amely Isten legközvetlenebb kéznyoma, és úgy növekszik az együttléten, az együttérzésen, a részvéten át, mint a Teremtő kezének legkedvesebb magvetése. Isten irgalma a megváltásban az emberi irgalomban akar visszatükröződni. A legmélyebb irgalom ez, amelyben Isten bennünket a bűnbocsánatra tanít.

Erre tanít Pál megbékélés teológiája is: nem Istent kell megbékéltetni az emberiséggel, hanem Isten az, Aki megbékéltet bennünket Önmagával. Az embernek van szüksége a megbékélésre Istennel! Isten az, Akivel így vagy úgy szembeszállunk, és mégis Ő a mi megbékéltetésünk kezdeményezője. Egyedül Isten kegyelme teheti lehetővé a megbékélést. Semmilyen emberi jószándék, bűnbánat, imádság nem adhatja ezt meg. Ezt támasztja alá Pál megtérése is a damaszkuszi úton, ahol is az apostol megérti a megbékéltetés lényegét. Isten az, aki megbékélést szerez nekünk Jézus Krisztus megváltó halálával. A keresztyének ellensége (Pál a damaszkuszi események előtt) megtapasztalja Isten kegyelmének békéltető ajándékát a damaszkuszi úton, ami a bűnök bocsánatát és az új teremtéssé válást adja.

Ebből következik, hogy akármennyire is elképzelhetetlen Isten kegyelme az igazság nélkül, az igazság Isten kegyelmének van alárendelve. (Pál sohasem tért volna meg, ha csak szigorúan az igazság szerint szemléljük az eseményeket.) Isten kegyelme az, ami Fia halála által megigazítja az istentelent (Róm 4, 5), sőt már akkor, amikor ellenségei voltunk az Istennek (Róm 5, 10). Isten megbékéltetésének alapja nem az olyan igazság gyakorlata, amiben az ellenséget felszámoljuk, hanem olyan, amiben az igaztalan megigazulást nyer. Ennek alapja pedig a szeretet. A megbocsátás ilyen magaslatában van igazán értelme egy egészen másfajta igazságtételről beszélni. Itt szembesülhetünk azzal, hogy ez a kiengesztelés több mint emberi elvárások alapján adható kártérítő igazságtétel („megbocsátok, ha bocsánatot kérnek"). Itt ugyanis a megbocsátás, ami nem szab feltételeket (ahol nem kellenek biztosítékok, de jutalom sem), Isten kegyelmének alárendelt igazságon nyugszik. Ez a szenvedő megbocsátás, a kereszten elhangzó Jézus szavai szerint: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek"(Lk 23, 24). Az „ellenség" nem maradhat ellenség, mert én megelőzőleg teremtek (Isten kegyelméből) helyet az ellenségem számára a velem való közösségre. Erről szól az Isten és ember-világ kapcsolata is. („Aki valóban megvallja bűnét Jézus előtt, egyedül az nem szégyelli az igazságot mások előtt kimondani." (Bonhoeffer, Követés) Ebben a kérdésben is a szembesülés a legnehezebb - főként az önmagunkkal való szembesülés, pedig önmagunk ilyen módon való elfogadása adhatja meg a kivezető úthoz tartozó első lépéseket.

Pál damaszkuszi élménye után láthatjuk, hogy Isten megbékéltetésének nem csak Pál és Isten tekintetében van szerepe, hanem a közösség (ha tetszik társadalom) számára is. Pál, aki üldözte Isten népét, megtérése után ennek a közösségnek a tagjává (elfogadás!), majd meghatározó alakjává, apostolává válik.

Megbocsátásunk a megbékélés (Isten és ember vonatkozásában) teológiai lényegéből fakadóan akkor nyerhet erőt és tartalmat, ha világossá válik számunkra, hogy Isten az ő közösségébe fogadta a vele szemben álló (ellenséges) emberiséget. Ebben ad számunkra Isten mintát arra, milyen módon is kellene egymáshoz viszonyulnunk.

Az Istennel szemben álló ember Istenhez tartozhat Isten Fiának halála által (a kereszt botránya!). (Róma 5, 10) A feltámadás pedig azt hirdeti, hogy a bűn hatalmát csak az a Hatalom győzheti le, amely most új életre támaszt fel bennünket (H.K. 45. k.f.).

Dr. Füsti-Molnár Szilveszter