A gyerekekért kicsit másképp

Hírül adom, hogy Hidasnémetiben másfél évvel ezelőtt megalakult a röplabdacsapat. Hetente két alkalommal kétórás edzést tart a helyi lelkipásztor. Járnak versenyekre, kupamérkőzésekre, és sok felejthetetlen napot töltenek el együtt a gyerekek és az edző, no meg a lelkes szülők.

„Persze, ha van rá keret, akkor megy a szekér." Halljuk lentről, fentről, jobbról és balról. Pedig nem így van. Az igazság az, hogy a tiszta, igaz álmokat akarattal lehet megvalósítani. Megmagyarázhatatlan, de olyan csodálatosan nyílnak meg a kapuk, mintha egy mese válna valóra. Egy indián törzsfőnök mondta: „Az álmok teszik az embert." A templomban ezt így mondanám: A hite teszi az embert olyanná, mint amilyen. A többi fentről jön. Hullik, mint a manna, vagy mint a tavaszi eső.

Azon a nyáron is az utcában fociztak a gyerekek. Sokan voltak. Én is be-beálltam közéjük, együtt futkostunk a két árok között, a szilvafák alatt. Jó volt. Aztán egyszer csak jött a gondolat. Röplabda. Miért ne? Ezt a csekély tudásomat nem azért szereztem egykor, hogy haszontalanul porosodjon a múlt kedves emlékei között. Újra lehetne éleszteni mindent, ami akkor szép és jó volt. Általános iskolás koromban versenyszerűen űztem ezt a sportot, talán még emlékszem az alapokra, a többit meg meglátjuk. Elindultam.

Az iskola pedagógusaival jó a kapcsolatom, az igazgató néni készségesen rendelkezésünkre bocsátotta a tornatermet. Izgatottan mentem az első edzésekre. Delfin Sport Club lett a nevünk, gipszkorongba karcoltuk a pecsétformát, majd sziloplaszttal levettük a mintát és kész is volt az ugró delfint ábrázoló pecsét. Bicikligumiból nyomdaformákat készítettem és a gyerekek által hozott pólókra is rányomtattuk a labdával játszó delfint és a hozzá tartozó szöveget. Megszületett a csatakiáltás is, és kezdtünk csapattá formálódni. A gyerekek havonta tesznek a közös kasszába kétszáz forintot, melyet a pénztárosunk kezel. Labdákat vásároltunk, illetve néhányat kaptunk a támogatóinktól is.

Kezdetben azt gondoltam, jó, ha néhány hónapig működik az egész, de olyan sokan álltak a kezdeményezés alá és tartották a vállukkal, hogy az hihetetlen. Szülők, gyerekek egy akarattal, mindent beleadva éltetik a röplabdacsapatot. Jó történelmet írni, jó olyat tenni, ami még nem volt. Ebben a közös úttörőmunkában kovácsolódnak egybe az embersorsok.

Nem felejtem el az első kupamérkőzésünket Kazincbarcikán. Hat csapat nevezett, és a harmadik helyért küzdöttünk. A gyerekek fáradtak voltak, az igyekezetük másokat is tiszteletadásra késztetett. Nekünk szurkoltak, azt sem tudták sokan, hol van Hidasnémeti, de kiérdemelték a lányok a biztatást. Szoros küzdelem alakult ki, és két ponttal elveszítettük a mérkőzést. Elkeseredettség, sírás, fájós térdek, zsibbadt végtagok. A szívem végig a torkomban dobogott, az izgalomtól teljesen legyengültem. Ezt csak az tudja, aki volt már hasonló helyzetben. Próbáltuk vigasztalni egymást, de nem igazán ment. Jött a lelkiismeret-furdalás, vajon okos dolog volt ilyen helyzetbe hozni ezeket a gyerekeket? Nem lesz ez életre szóló kudarc nekik? Aztán felkelt a nap újra, meg újra. Jöttek az újabb edzések, megmérettetések, beszélgetések, ötletelések. Azt vettem észre, hogy mély emberi érzések kezdenek kialakulni közöttünk. Átélünk valamit, ami szavakba nemigen önthető. Talán egy nagy költő a hasonlataival meg tudná közelíteni a tartalmát, de bennünket olyan láthatatlan aranyszálak kötnek egymáshoz, melyek soha nem fognak elszakadni. Vagy ha el is szakadnak, a nyomuk örökre megmarad.

A küzdelem és a csapatjáték fegyelmezettebbé teszi a gyerekeket, edződnek testben és lélekben egyaránt. Már van imádságunk, tíz parancsolatunk, és töretlen lelkesedésünk. A szülők segítségével, a helyi önkormányzatok támogatásával utazunk a versenyekre, ahol nagy szurkolások alakulnak ki, barátságok szövődnek. El szoktunk menni közösen uszodába, cukrászdába, hamburgerezni. Májusban a gyerekekkel a parókia garázsában emléktárgyakat készítettünk, melyeket a faluban árultak. Június végén az évet pizza-partival zártuk a parókia kertjében. Ősszel pedig jó szándékú adományokból mezeket vásárolhattunk, már csinosabban nézhettünk szembe az ellenféllel.

Ennek az évnek a vége felé házisütivásárt tervezünk, ahol mindenki kedve szerint vásárolhat a finomságokból, melyeket reménység szerint a gyerekek és a lelkes segítők készítenek. A bevétel a csapat kasszájába kerül, melyből labdát veszünk, utazunk, közös programokat valósítunk meg.

Jelenleg tizenhét gyermek jár szorgalmasan edzésekre, fiúk-lányok vegyesen. Jó közöttük lenni, velük dolgozni. Én magam is formálódom, alakulok a terhelések, a kihívások forgatagában. Kellenek a közös küzdelmek, utazások, kalandok, kellenek az együtt töltött órák ahhoz, hogy a szeretet kialakuljon. A mai felszínes világban, az egymásnak odadobott „helló"-ban, üzenetváltásokban kevés lelki erő van. Elszigetelődünk egymástól, mert elektronikus úton megismerni a világot és egymást más, mint a hús-vér test valóságában kapcsolatba kerülni embertársainkkal. Állni a tekintetet, egy levegőt lélegezni vele, részesülni a fájdalmában, örömében, megajándékozni szívünk titkaival és együtt imádkozni a szebb és igazabb életért. Millió alkalom adatik erre, csak akarni kell.

A Delfin Sport Club tízparancsolatából idézek:

„7. Tiszteld az idősebb játékosokat, még akkor is, ha nem nyújtanak olyan teljesítményt, mint te!

8. Tiszteld edződet, más csapatok edzőit, a játékot vezető bírót, és tiszteld ellenfeledet is! Soha ne becsüld alá a tudását, mert az igyekezet és elszántság olykor többet jelent, mint a tudás!

9. Légy bátor, ne engedd át szívedet a félelemnek. Ha tudod, hogy jó szándék vezérel, tedd meg, amit megkövetel az adott helyzet és a becsület!"

Az önbizalom erősítő imádság így hangzik:

„Kezem gyors és erős,

Lábam ugrásra kész,

Mint a megfeszített íj, várom a pillanatot,

Hiszem, hogy Isten megsegít!"

Köszönöm Istennek, hogy megajándékozott ezekkel a fiatalokkal, szüleikkel, jószívű segítőkkel, támogatókkal, a sport, a mozgás örömével.

Kovács Balázs lelkipásztor