Cigány? Kérdés?

Már megint, és itt is. Úgy gondoltuk, keresztyén emberként is válaszolnunk kell az oly gyakran feltett kérdésre. Van-e, mi az, és mi a mi dolgunk? Nem elégedhetünk meg annyival, hogy hű de milyen rossz nekünk.

Sokasodó bajaink

Ha cigányokról van szó napjainkban, akkor óvatosnak kell lenni. Ugyanis Szilvásy György (titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter) hallgat. Ráadásul a nemzetbiztonságiak vizsgálódnak a tatárszentgyörgyi ügyben. Ajaj!

Ha a cigányokról van szó, akkor nagyjából két téma szokott hirtelen indulatokat kiváltani. Az egyik, hogy sokan vannak, a másik, hogy nagyon más a viselkedésük. A lappangó feszültséget az elszaporodó erőszakos cselekedetek, sőt gyilkosságok váltották ki. Mivel a vitákban nagyjából körvonalazódtak az álláspontok, igazából azon van a sor, hogy ki-ki eldöntse, hova álljon. Ez a döntés még nem jelenti a probléma megoldását, mert sehol a világon nincs sikeres megoldás, de irányt szabhat cselekedeteinknek.

Ami a létszámot illeti, valóban hihetetlen gyors változások történtek az elmúlt egy-két évtizedben. A Kárpát-medencében 2,6 millió cigány él a becslések szerint, ebből 1,4-1,5 millió Erdély területén (ahol a magyarok száma 1,4 millió, tehát kevesebb magyar él már Erdélyben a cigányoknál!), 600 ezer Magyarországon és 380 ezer Szlovákiában, annak főleg keleti felében. Így körvonalazódik egy országhatárokon átnyúló nagy terület, ahol növekvő számban él egy nemzetiség. A másik adatsor a magyarokra vonatkozik, akik évente egy kisvárosnyival (kb. 30-35 ezer fővel) vannak kevesebben. Azok körében, akik a magyar nemzet gyarapodását szeretnék elérni, ellenérzést kelt, hogy a családtámogatási rendszerek jórészt hatástalanok a magyarok esetében, viszont a cigány népesség szaporodását nagymértékben segítik.

Közvéleményünk többsége inkább a cigányok viselkedését tartja elfogadhatatlannak. Itt azonban élesen meg kell különböztetni egymástól két társadalmi halmazt. Az előbbiekben egy tágan értelmezett, manapság formálódó cigány nemzetről szólhatnék, akiknek a többsége a magyar társadalomba betagozódott (integrálódott), vagy teljesen beolvadt (asszimilálódott), akikről nem szoktunk bíráló véleményt hangoztatni, sőt elismeréssel beszélünk róluk. A másik halmaz, a másik csoport viszont olyan emberekből áll, akikhez a cigányokon kívül mások is, pl. magyarok is tartoznak. A mindennapi beszéd lumpennek nevezi őket. Nos, ez a lumpen csoport részesül merev elutasításban, tekintet nélkül arra, hogy cigányokról, vagy magyarokról van-e szó. A vitát pontosan az nehezíti meg, hogy a magyar társadalomhoz alkalmazkodott cigányokra is vetül miattuk árnyék, pedig ettől óvakodnunk kell. A cigány nacionalista politikusok számára azonban a lumpenek is fontosak, mert nekik a létszám a fontos, politikai céljaik miatt.

Nagyjából két táborra szakadt a róluk beszélők serege. Az egyik nézőpont szerint minden baj oka a cigányok kirekesztett helyzete, a szegregáció, amelyért a többségi társadalom a felelős. Szerintük a magyarok rasszizmusa az oka a (nem alkalmazkodott) cigányok szegénységének, előítéletességének. Ezek a vélemény-gyárosok fel sem vetik a cigányok egyéni-közösségi felelősségét kialakult helyzetük miatt, azt teljes mértékben a többségi társadalomra hárítják. A történelmi múltat is úgy állítják be, mintha minden csapás csak a cigányokat érte volna, és a kirekesztés miatt még alkalmat sem kaptak a beilleszkedésre. A szélsőségesek emiatt még bocsánatot is szoktak kérni a cigányoktól a magyar történelem kirekesztő jellege miatt. Arról megfeledkeznek, hány nép sikeres integrációját tudjuk felmutatni az elmúlt évszázadokból. Példaként megemlíthetjük, hogy a jászok és a kunok teljes mértékben beolvadtak a magyarokba, a románok, szerbek, horvátok, rutének önálló fejlődését inkább segítette, mint gátolta a mindenkori magyar politika, a szlovákok meg teljes mértékben a magyar államkeret meglétének köszönhetik, hogy különféle szláv töredéknépekből kifejlődhettek mint önálló nemzet. Ha szoktak kitaszított népet emlegetni szerte Európában, akkor az igazából a zsidóság volt, hiszen évszázadokon át ki voltak tiltva a városokból, csak gettókban lakhattak, nem vásárolhattak földet, stb. Mi tartotta meg őket, mi segítette őket kiemelkedni a kirekesztettségből? A vallásuk. Sok évszázad telt el elnyomatásban, de amikor az a kor érkezett el, amelyben a tudás, a szellemi képességek váltak a siker alapjává, akkor a zsidók az élre törtek. Ez az eredménye, ha egy népnek hite, vallása, törvényei, írott történelme, elmondható történetei vannak. A cigányok nem rendelkeztek írásbeliséggel, nincs saját, de még átvett vallásuk sem, mint a magyaroknak és oly sok más hajdani, ma teljes jogú európai népnek. Ennek hiányát azonban nem lenne szabad a magyarok szemére vetni, mert sem írásos törvényünk, se szokásjogon alapuló eljárásunk nem volt arra, hogy bármikor kitiltottuk volna a cigányokat a templomainkból, iskoláinkból.

A cigányok tömegeikben kitértek az európai kereszténység fölvétele elől, az európai kultúra, szokásrend átvétele elől. Ezért van az, hogy a magyar lakosság nagy része elfogadhatatlannak tartja, hogy a nem alkalmazkodott (lumpen) cigányok olyan tulajdonságokat hagyományoznak nemzedékről nemzedékre, ami gátolja őket a más népekkel (a magyarokkal) való békés egymás mellett élésben, és különösen az együttélésben. A már említett európai normák ismeretének hiányát szoktuk a szemükre vetni. A tulajdonhoz, a munkához, az erkölcsökhöz való teljesen elütő viszonyt. A modern polgári társadalmakban nem lehet úgy élni, hogy a mások tulajdonát ne tiszteljük. A modern polgári társadalmakban nem lehet úgy élni, hogy napjainkat hasznos tevékenység nélkül töltsük. A modern polgári társadalmakban nem lehet úgy élni, hogy a másik ember méltóságát el ne ismernénk, hogy a másik embert valamilyen minimális szinten ne becsülnénk, tisztelnénk. Végül is azt mondhatjuk, a keresztény kultúra és erkölcs tanításai hiányoznak életvitelükből. A magyar társadalomhoz alkalmazkodott - szélesedő - rétegükben pedig ez az európai keresztény kultúra váltotta fel a nomád (?), vándorló (?), az európai értékrend átvételét elkerülő, a polgári életmódtól idegen szokásokat. Napjainkban is számos példa van arra, hogy erős keresztény/keresztyén közösségek képesek a megtérítés útjára vinni a cigány családokat, és ezzel az alkalmazkodás kapuját megnyitni számukra. Akik nem a vallásos hit erejével formálják át a nem alkalmazkodott cigányokat, azok - tudtukon kívül is - az európai keresztény hagyományok elvilágiasodott tartalmára nevelve értik el eredményeiket.

Itt most mindenki tetszése szerint hozhatja az elrettentő példákat. Közülük egyet hadd ragadjak ki. Az alternatív Nobel-díjas Bíró András döntötte át a falat véleményével, miszerint az általa ismert kultúrák közül a cigány az egyetlen, amelynek egyáltalán nincs viszonya a földhöz. Ha tovább bontjuk a mondatot, akkor a magyar népmesék szegény embere jut eszünkbe, aki igyekezett úgy dolgozni, hogy a keresetéből malackát vegyen, hogy aztán a szaporulatból kezdhessen jobban élni. Ez a jövőbelátó, tervező magatartás, a szorgos napi tevékenység hiányzik a nem alkalmazkodott cigányokból.

A cigányok alkalmazkodását az európai keresztény hagyományokhoz, a munkakultúrához, a viselkedéskultúrához, stb. kifejezetten nehezíti, sőt gátolja a liberális politika. Azokkal értek egyet, akik szerint az eddig alkalmazott liberális társadalompolitika, sőt, maga a liberalizmus a probléma. Magyarországon még Ferge Zsuzsa szociológus javaslatára vezette be Csehák Judit miniszterként 1989-ben az alanyi jogon járó családi pótlék rendszerét. Statisztikailag kimutatható lett néhány év múlva a sokadik gyermek születésének megugrása azokban a megyékben, ahol egyébként is magas volt a cigányok száma. Ezt követően honosodott meg a magyar szociálpolitikában az a liberális elv, hogy az egyén és a háztartás (Figyelem! Nem a család, hanem háztartás!) anyagi gondjain kell csak segíteni, és ha az egyén vagy a háztartás jövedelmi viszonyai nem érnek el egy minimális szintet, akkor minden feltétel nélkül kell adni a járandóságot valamilyen segély formájában. Mára ezt tovább fejlesztették. 2006 óta az állam kiegészíti a háztartás meglévő jövedelmeit. A jogosultság megállapításakor a jövedelmeket nem egy főre, hanem úgynevezett fogyasztási egységre vetítve számolják. A számításkor az alapösszeg a nyugdíjminimum 90 százaléka. Ezt szorozzák fel attól függően, hogy mekkora a család. Más-más szorzó tartozik a felnőttekhez és a gyermekekhez. Ez a rendszer kb. 170 ezer főt, rajtuk keresztül kb. 400 ezer háztartást és gyermeket érint. Természetesen nem csak cigányokat.

Ez a liberális megoldás teljesen ellentétes az európai, keresztény hagyományokkal, mert meglévő állami juttatásokat egészít ki állami juttatásokkal. Csak pénzjövedelmet vizsgál és csak pénzt ad, minden társadalmi gondot pénzbe átszámolva értelmez. Az európai, a keresztény megoldás a kisegítő támogatás, idegen szóval a szubszidiaritás, ami nemcsak a pénzt osztja, hanem nevel is. Becsüli a társadalom annyira az egyént, hogy rábízza önfenntartását, családja fenntartását. Ha ebbéli tevékenységében mindent megtett saját erejéből, kétkezi munkájával, szorgalmával, együttműködő igyekezetével, akkor megkérdezik tőle, miben szenved hiányt. Megkérdezik, mivel járuljanak hozzá a megélhetéséhez, mivel pótolják ki az általa már előteremtett javakat. Tehát ez az eljárás feltételezi az egyén aktivitását, az egyén együttműködését, az egyén törekvését a társadalomba való bekapcsolódásra, az egyén törekvését a társadalomhoz való alkalmazkodásra. Így értelmetlenné válik, hogy olyan ember, aki magát nem teszi alkalmassá, hogy részt tudjon venni a társadalmi együttélésben, aki a gyermekét nem neveli jóra, az bármilyen támogatást is kapjon a közösségtől, mert hiszen nem teljesíti a társadalomtól elvárt feladatát. Szembe kell nézni azzal, hogy az erkölcstelen életmódot folytató háztartások gyermekei sokkal könnyebben hullanak ki az oktatási rendszerből és lépnek a bűn (csavargás, lopás, alkohol, kábítószer, verekedés) útjára, mint a családi kötöttségben felnövő, erkölcsi normákat megtanuló társaik. Ez nemzetiségi hovatartozás nélkül érvényes. Ha tehát a vallásosság, a család gyermeknevelő funkciókkal bír, akkor a családot nem szétzülleszteni, hanem megerősíteni kell, akkor az egyházakat nem támadni, hanem támogatni kell felelősségteljes munkájukban.

Minden ország versenyhelyzetben van a világban. Olyan társadalmat kell építeni, amely társadalom tagjai meg tudják állni a helyüket a versenyben. A versenyben való részvétel kényszer. Kényszerek köteléke alatt élünk mindannyian. Ki kell dobni tehát azokat az elveket, amelyek gátolják a versenyben való helytállást. Ki kell dobni azokat az elveket, amelyek gátolják az egyén fölkészülését a versenyre. Magasabb tudással és a társadalomban elfogadott erkölcsök szerint élő emberek a munkanélküliséget is könnyebben vészelik át, könnyebben tudnak kivezető utat találni maguknak, mint azok, akik egész életük során arra lettek szoktatva, hogy mások könyörületéből éljenek.

Ami pedig a napi politikát, a növekvő feszültségeket illeti, legyünk óvatosak. Ugyanis Szilvásy György (titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter) hallgat. Ráadásul a nemzetbiztonságiak vizsgálódnak a tatárszentgyörgyi ügyben. Ajaj! Nézzék a kezüket! Az ujjuk mindig a ravasz körül matat. Túl sok erőszakos cselekedetet szerveztek meg már ahhoz, hogy bízzunk bennük (szlovák terroristák, tévé-székház ostroma, gumilövedékek, szemkilövés). Ünnepek jönnek, választások jönnek, nekik ilyenkor mindig jól jön egy kis utcai zűr. Lehet, hogy megint készülnek valamire? Ezért kell az önmérséklet, hogy aztán a kellő pillanatban kibillentsük a hatalomból a liberálissá vedlett kommunista uralkodó osztályt. Mert bármilyen probléma megoldása csak polgári demokráciában lehetséges. Szocialista demokráciában nem. Nem. Soha.

Mezei István

szociológus

Nem biztos, hogy igazam van

Segédlelkész koromban az egyik bűnbánati sorozat keretében esett rám az egyik este témája a következő címmel: „ami a mi dolgunk".

Lelkipásztorként többször eszembe jut (a prédikáció már nem), mi az én dolgom a családom, a gyülekezetem, az egyházam, a nemzetem különböző ügyeiben. Alapvetően fontos és helyes így kérdezni egy olyan környezetben, amelyben nagyon gyakran „a te dolgod" és „a ti dolgotok" hangoztatása - nem az enyém - nem más, mint felmentés a cselekvés alól és magyarázat a tehetetlenségre.

Úgy általában tele vagyunk kifinomult, zseniális megoldásokkal többek között a cigányságot illetően is: mindenki menjen oda vissza, ahonnan jött!! A cigányok Indiába, a zsidók Izraelbe, a magyarok meg... hova is?

A felelőtlenség azonban nem csak a gondolatszegény vélemények mögött húzódik meg, hisz veszélyes viccet csinálni ebből a kérdésből, olyan tragédiák árnyékában, melyek között élünk. Ki a hibás? Szomorú, amikor egy országot nem a mindenkori többség irányít (ez a diktatúra), egyéb esetben azonban a többség felelőssége a törvényhozás, a törvény betartatása. Milyen törvényi kereteket alkottunk mi többségként - az elmúlt 19 esztendőben? Mi lett ennek a következménye? Ki ezért a felelős? Lelkipásztor vagyok, többek között ehhez sem értek, s be kell vallanom, hogy az én lelkipásztori kérdésem „mi az én dolgom?" nem a cigányokról szól.

A kérdésem arra a helyre és időre vonatkozik, ahol és amikor élek. Göncruszka-Vilmány-Hejce: itt emberek élnek, akiket szeretek, az életem részének tartom őket, és kiterjedt családomnak. Vannak közöttük újszülöttek, gyerekek, kamaszok, középkorúak és idősebbek, és nem egyszerűen közöttük, inkább velük élek a családommal együtt. Őket bízta ránk Isten - s ez nagy bátorság volt. Egy barátom azt mondta egyszer: ha itt kínaiak élnének, akkor a felségemmel közöttük is ugyan ezt a munkát végeznénk. A gyülekezet, mint hely, illetve a kor, melyben élünk egy Istentől kapott adottság, melyet meg lehet ragadni vagy el lehet herdálni. Ez a mi lelkészi kompetenciánk.

Nem is olyan régen azon kaptam magam, hogy olyan dolgokon gondolkodom, olyan megoldási módokat próbálok vizsgálni, melyek végrehajtására nincs lehetőségem, és nem is az én felelősségem. Persze gondolkodhatunk a családtámogatási struktúrákról, a szociális rendszer átalakításáról, a közegyházi misszióról - ha van ilyen egyáltalán -, de ez nem a mi kompetenciánk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nekünk nincs, de még mennyire, sőt nekünk van igazán.

Az egyház, amennyiben komolyan veszi önmagát, rádöbben arra, hogy partikuláris közösség. Ami működik, lokálisan működik, presbiteriánus módon lentről felfelé és nem fordítva hat. Ebből fakad a felelősségünk súlya. A magunk partikulájában mi tehetünk valamit, helyettünk - nagyon úgy tűnik - senki sem fog. Amennyiben ezen a helyen cigányok is élnek, akkor értük is, nem azért mert cigányok, hanem mert ott élnek közöttünk. Két nagy variáció adott egész Közép-Európa számára, benne a cigány kérdéssel: vagy megtanulunk „együtt- élni" vagy együtt nézzük végig, amíg minden elpusztul körülöttünk. Tanítani az együttélést nem pénz kérdése, persze csak az tud oktatni, aki valamelyest birtokolja a tudást az életről. „Ami a mi dolgunk" gyülekezetként a cigány kérdéssel kapcsolatban sem más, minthogy a hétköznapokban megéljük azt a hitet, melyről vasárnaponként bizonyságot teszünk a templomban. Nem több és nem kevesebb.

Újra olvastam az eddigieket, s arra gondoltam, ha ezt egy miskolci vagy budapesti íróasztal mögül írta volna valaki, talán én is mosolyognék..., mint amikor az „úszótudását" fitogtatót megkérdezik: „és vízben próbáltad már?"

Azt nem tudom, az Úr mit gondol erről, csak azt tudom, hogy ide küldött - meg nem érdemelt ajándék ez számomra -, és itt vár valamit: magvetést, növekedést, maradandó gyümölcsöt. Tőlünk várja, velünk foglalkozik, nem adja fel. Nekem ez elég.

Elég arra, hogy ne pótcselekvésekben kössem le a felesleges energiáimat. Elég arra, hogy elhiggyem, azokhoz kell szólni, akik itt élnek, azokért kell cselekedni, akikért erre a helyre állított Isten, mert neki nem csak én, ők is ugyanolyan fontosak.

Sohajda Levente

lelkipásztor

Dienes professzor urat mint lelkipásztort és teológiai tanárt kerestem meg, aki az adott problémákat gyakran helyezi történelmi keretek közé. Első kérdésem az volt, van-e egyáltalán cigánykérdés?

Az a véleményem, hogy van cigánykérdés, kár is volna tagadni. Magyarországnak - más sok gondja mellett - az egyik legsúlyosabb gondja és társadalmi kérdése a cigánykérdés, vagy cigányügy: hogyan zárkóztassuk fel azt a közösséget, akiket cigányoknak nevezünk, illetve a cigányságnak azt a rétegét, akik szociálisan és kulturálisan is évszázadokkal vannak a magyar jelentől elmaradva.

Ez a kérdés gyakran úgy tűnik, kimerül veszprémi, tatárszentgyörgyi, olaszliszkai ügyek emlegetésében...

Ezek az ügyek igen súlyosak és felháborítóak, valójában pedig tünetek. Nem is tudunk mindenről természetesen, ami abból a körülményből fakad, amiben a cigányság egy csoportja vergődik. Azt mindig hangsúlyozni kell, hogy a cigány kisebbség egy csoportjáról van szó, amely persze jelentős létszámú, és amelynek így megjelenő problémái nagyon sok embert érintenek, irritálnak, és rontják a közösségek életérzését, biztonságérzetét.

Ha ezek tünetek, akkor mi a betegség?

Itt kell kezdeni az egész kérdést. Ha visszatekintünk a múltba, azt látjuk, hogy a 20. század elején még sokkal pozitívabb volt az együttélés.  Általános jellemző volt a két világháború között, hogy a cigányságot mindig megkínálta a többség valami olyanfajta munkával, amire szüksége volt, de ami által segítette is őket. Ez lényegében a minimumot biztosította számukra. Hosszútávon persze nyilvánvalóan ez nem lett volna tartható...

Arra is emlékszem azonban, hogy szülőfalumban, később szolgálati helyeimen gyakran felháborító események is történtek, például lopások. Egy falusi közösséget mégiscsak irritál és bánt, ha elviszik a tyúkját, és hogyha nem védte, vagy nem is tudta megvédeni a zöldséget, gyümölcsöt, azt általában ellopták, és mindenki tudta, hogy cigányok voltak a tettesek az esetek nagy többségében. Nem elhanyagolható az sem, hogy a cigányság a legtöbb településen látványosan „feléli" a környezetét, a lakókörnyezete karbantartására lényegében nem fordít energiát. Nem használ a romák megítélésének az sem, hogy nyilvános helyeken gyakran agresszívan, kulturálatlanul viselkedtek és viselkednek számosan közülük.Ezekből a dolgokból azután az következett, hogy megromlott az együttélés a többség és a kisebbség között. Az elmúlt évtizedekben végbement óriási változás lényege az, hogy az érzelmi kapcsolat teljesen megszakadt. A jóindulat nagyrészt kiveszett a társadalomból, persze nem csak a cigányság iránt, s ha valakinek azt mondják, hogy cigány, akkor gyilkosságra, rablásra, betörésre, csalásra gondol: gyakorlatilag a társadalom gondolkodásában csak negatív tartalmak kötődnek a cigány szóhoz.

Abból indultunk ki, hogy meghatározó fontosságú a helyes diagnózis.

Amit én ezzel kapcsolatban óriási problémának látok, nem más, mint hogy a jelenlegi - egyébként hamis és álszent - politikai közegben pontosan azért nem mozdul előre ennek a kérdésnek a megoldása, mert lehetetlenség a helyes diagnózist felállítani. Amint ehhez a kérdéshez bárki hozzányúl, az abban a pillanatban rasszista, antiszemita és fasiszta. Olyan ez, mintha valaki elmenne az orvoshoz, és az orvos megállapítja, hogy mondjuk mandulagyulladása van, de a „mandulagyulladás" egy bizonyos ideológiai körben a fasiszta zsákban benne van, s az a szerencsétlen orvos nem meri megmondani az igazat, inkább valami semleges terápiát ír elő. A tünetkezeléseknél tartunk tehát, amelyről tudjuk, hogy semmire nem jó, maximum arra, hogy a betegség még jobban elmélyüljön és tovább rombolja a szervezetet. A diagnózist nem lehet úgy sem felállítani, hogy csak a cigányságot szemléljük önmagában. Meg kell nézni a többségi környezetet, és meg kell vizsgálni a teljes társadalmat. Hogyan lehet például az, hogy egyes településeken egyetlen cigány sincs, míg mások cigány többségűek? Hogyan alakulnak ki ezek a sajátos települések? Ezzel például nem foglalkoznak, mivel ez egy hosszú munkafolyamat lenne. A válasz gyakran leegyszerűsödik: a rasszista magyarok kirekesztőek, elkülönülnek.

Hogyan lehetséges akkor helyes diagnózis felállítása?

Több szempontot kell ebben a kérdésben vizsgálni. Az első rögtön a történelem. Vajon hogyan lehetséges, hogy Nyugat-Európában a 16-17. században sorra olyan törvényeket hoztak, amelyek tiltották a cigányság letelepedését?  Kiűzték őket, s aki véletlenül ott maradt, azt karóba húzták. Ez történelmi tény, amelynek hátterében az állt, hogy egy bizonyos mentalitást a nyugati társadalmak nem viseltek el, hanem hallatlanul erőszakosan felléptek ellene. A közép-európaiak, úgy látszik, elviselték. Ez a bizonyos mentalitás valójában kultúra kérdése. Integrálni azt a cigányságot nem lehet, amelyik nem hajlandó elszakadni öröklött szubkultúrájának sajátos elemeitől.  Akik ugyanis közülük kiemelkedtek, azok nagyrészt elhagyták a többségi társadalom számára elfogadhatatlan sajátosságaikat, illetve elfogadták annak normáit. Van ennek a dolognak egy, a megértést segítő analógiája a magyarság történelmében. Szent István király igen keményen odaütött a magyarságnak azért, hogy hagyjon fel valamivel, ami addig öröklött velejárója volt életének - vallását, egy bizonyos mentalitását, még létező törzsi különállását stb. - annak érdekében, hogy illeszkedhessen a nyugat-európai társadalomi elvárásokhoz. István, ez a zseniális uralkodó, azért vérezte be sajátjai vérével a kezét, mert így megmentette a többit.

Mi is az az elem a cigányság meghatározó életszemléletében, ami teljességgel akadálya az integrációnak? Az ősi törzsi gondolkodásnak a továbbélése, amely szerint aki nem tartozik közénk, azzal szemben más mércét lehet alkalmazni. Vele szemben a bűn fogalma más értelmet nyer, illetve nem is igen létezik. Ezért nincsen lelkiismereti gátja annak, hogy mondjuk ellophatom-e az özvegyasszony utolsó tyúkját, hogy egy mindennapi banális dolgot említsek. Tehát nem egyszerűen a szociális helyzetből fakadó problémáról van szó. Ennek a törzsi örökségnek a leképeződése például az, hogy fiatalkorú cigányok bandába verődve rabolnak ki náluknál gyengébbeket. És ezt csak erősíti az a hihetetlen balga ötlet, miszerint létezik a „megélhetési bűnözés", mint eltűrt életforma. (A társadalmi rendet megszilárdító, szigorú törvényeiről is ismert Szent László királyunk forog a sírjában). Tulajdonképpen ez olaj a tűzre, hiszen nem csak azért lehet immáron tyúkot lopni, mert az nem bűn, hanem mert azt mondja a politika, hogy ezt tolerálni kell. Persze a nagyokos politikus, aki ezt kitalálta, nem tudta, hogy aki a törvénynek egyetlen betűjét megrontja, az egész törvényt megrontja. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása évtizedekbe telik majd, ha egyáltalán a cigánybűnözés tüzénél a saját pecsenyéjét sütögető politikai elit hajlandó lesz valaha is az ügyet a maga helyén kezelni.

S van - látásom szerint - még egy jelentős probléma. Nevezetesen az, hogy a cigányság nem perspektivikusan szemléli a saját életét. A pillanatnyi jelen a hangsúlyos, a jövő nem túlságosan érdekli legtöbbjüket. Ezért olyan nehéz motiválni a tanulásra sokukat, hiszen a tanulás lényegében a jövő sikereiért folyik, a jelenben inkább terhei vannak.

Ha már van egy diagnózisunk, hogyan tovább?

Az átlagember megfogalmazásában gyakran az hangzik el, hogy kutyából nem lesz szalonna. Keresztyén emberként azonban meg kell állapítanom, hogy nálunk létezik cigányság, itt vannak valamiért, és mi is itt vagyunk valamiért, így ezt nekünk keresztyénként transzcendens összefüggésben kell szemlélnünk. Krisztus Urunk azt mondja, szegények, rászorulók mindig lesznek közöttetek, és ez számunkra feladatot jelent.

Az első az, hogy következményként értékelhetjük a kialakult demográfiai és a népesség összetételét illető helyzetet. Szerencsétlen hazánkban a többségi társadalom tagjai évtizedek óta a legtöbb magzatot ölik meg Európában (milliókat!), míg a cigány családok vállalják a gyermekeket. Talán kemény és ítéletes, de megkerülhetetlen annak kimondása, hogy aki megöli a saját magzatát, büntetésből eltartja majd a másét. A feladat és következmény közös jelenléte önmagában is feszültséget teremt. Mindezt együtt látva lehet mégis megoldást találni.

A megoldás azzal kezdődik, hogy elsősorban a többségi társadalomnak kell Isten felé fordulnia. Ezt nem úgy képzelem, hogy tízmillió ember egy pillanat alatt megtér, hanem hogy olyanok kezdik vezetni az országot és annak közösségeit, akik az evangélium talaján állnak, vagy akik legalább engednek az evangélium mások által képviselt szellemének. A meghatározó emberek evangéliumi felébredése által utak nyílnának a társadalmi problémák megoldására. Önmagunkat kell először vizsgálni Isten előtt, és akkor találjuk meg a megoldást a cigányság-magyarság együttélésének kérdéseiben is.

Mondok egy történelmi példát: A magyar reformátorok úgy szemlélték a török által megszállt és pusztított Magyarországot, hogy annak állapotát a nép bűneinek büntetéseként értelmezték, s ezzel mindenkinek, kivétel nélkül, a felelősségét hangsúlyozták. Következésképp bűnbánatot és megtérést hirdetve fordultak a társadalom felé. Sokan állítják, hogy abban a lehetetlen helyzetben így maradtunk meg, ez a szemlélet mutatott lelki-szellemi kivezető utat. Ezt nem biztos, hogy mindenki megértette, de akiknek kellet, megértették, és ez leszüremlett a társadalom legalsó rétegeibe. Ez az egyik lehetséges keresztyén válasz lényege.

Vannak természetesen az egyháznak gyakorlati feladatai is. Van „missziója". Az egyháznak nem várnia kell a megoldásra. Tőlünk azt várja Isten, hogy ha nekem reménységem van, akkor tegyek is valamit. És nem azért kell tenni, mert ezt támogatja most az állam, vagy az Európai Unió. Akkor is ezt kellene tennie, ha üldöznék azért az egyházat, hogy a cigányságot fel akarja emelni. Azért kell ezt tennie, mert egyház.

Persze meg kell mondanunk: református egyházunk nincs könnyű helyzetben. A cigányság ugyanis nem részesedett a középkori keresztyénség szocializációs hatásaiban és kimaradt a reformációból is. Ők nem azért lettek esetleg reformátussá, mert elérte őket a reformáció tanítása, az igehirdetés, hanem mert amikor Mária Terézia kényszerrel letelepítette őket, akkor történetesen éppen református közösség mellé kerültek, a református lelkész szolgálatait kérték - a 18. századtól többé-kevésbé rendszeresen. Vajon nincs-e ilyen értelemben is történelmi felelőssége a református egyháznak, hogy századokon át keresztülnézett rajtuk?

A gyakorlati misszió azonban nem problémamentes. A református egyház tanító egyház. Egész lelkészképzésünk évszázadok óta ebben a szellemben folyik. Minden lelkészt egyben tudósnak is akarunk képezni, és van valami hallatlan naivitás bennünk századok óta, amikor azt gondoljuk, hogy a tudományos karakterű prédikációkat mindenki megérti. Persze olykor átéljük a csodát, hogy néha valóban meg is értik. A cigányság egész lelki alkata azonban más, mint ahogyan mi kínáljuk az evangéliumot. Egy ilyen típusú egyház energiái többszörösét kell, hogy befektesse, ha eredményt akar elérni. Egy más hagyományokon felépülő közösség sokkal rövidebb távon tud sikereket elérni, érzelmi alapokon mozgatva meg az embereket. Nekünk a lehetőségeink mások: magunknak is változnunk kell munka közben, és módszereinkben is új utat kell találnunk, anélkül, hogy feladnánk lényegünket. Ezzel együtt a legfontosabb, hogy elhívatott emberekre van szükség ezen a területen is. Isten hívjon el olyanokat erre a mezőre, akik előbb ezért az ügyért élnek, és csak azután ebből. Mondhatnánk közös óhajjal: A megélhetési cigány-integrációs munkásoktól ments meg minket, Urunk!

A ló másik oldalai

Ügy van. Miskolci ügy. És hevesi. És veszprémi. És kérdés van. Cigány vagy roma - ízlés szerint. És vélemények is vannak. És tapasztalatból, tudatlanságból, félelemből és médiaagymosásból táplálkozó, gyakran gyanúsan megélhetési cigányozók és megélhetési cigányvédők, valamint elhibázott kormányzati intézkedések által gerjesztett indulatok is vannak.

Kérdés van, melyet leegyszerűsítve szeretünk ízlésünk és vérmérsékletünk szerint suttogva vagy kiabálva, röviden vagy terjengősen megbeszélni, elbeszélni, túlbeszélni bárkivel. Mert brutálisan lecsupaszított és leegyszerűsített korunk brutálisan feltördeli és elbutítja véleményalkotásunkat, csúsztatásaival, féligazságaival eljut szívünkig, és egyszerűen gyűlöljük a kézzelfogható közös ellenséget - kevesebb vagy több álcamázzal borítva.

Kérdés van és ügy van, csak maga a kérdésfelvetés rossz - legalábbis tízből kilencszer. „A ló másik oldala" esetébe süllyedünk, és kis képzavarral élve ennek a lónak két másik oldala is van.

Az első másik oldal az, hogy cigányozunk. A szembejövő problémákra a válaszunk egyszerűen ennyi: azért, mert cigány. Vagyis aprioriként működő összefüggést vélünk tapasztalni valaki etnikai hovatartozása (...génállománya...) és életvitele, sőt életminősége közt. Persze hogy nem szeret dolgozni, lusta és bűnöző, hiszen cigány. És ez az érvelési alap éppoly biztos jelen korunk Magyarországa, illetve szűkebb és tágabb szomszédságunk eseményeit vizsgálva, mint hogy a tér és idő kereteiben értelmezünk mindent. Pedig az összefüggés emberek és tettek, események között nem genetikai. Nem etnikai. Veszprémben a késelők nem azért késeltek, mert cigányok. De cigányok. A szomszéd néni krumpliját nem azért ásták ki cigányok, mert cigányok. Ettől függetlenül azok. Nem etnikai, inkább a szociális helyzet által, a mélyszegénységi szocializáció által, az öröklődő munkanélküliség által, vagy egyszerűen brutális bűnözői magatartás által meghatározott kérdés van - és ügy.

A ló másik másik oldala szerint nemhogy a cigány szót nem használhatjuk, hanem a romát sem. Mert gondolni sem szabad, hogy valaki cigány, sem észrevenni, sem az önmaga által mentségként vagy támadásként hangoztatott önmeghatározást meghallani nem lehet. Mert ha észrevesszük, meghalljuk, kimondjuk, akkor rasszisták vagyunk: nemdemokratikus, nemliberális, nemeurópai kirekesztők. Kinek segít ez?

Ennyit tehát az elnevezésről. Én a cigány szót használom. Ha valakit sért, akkor romázok. De tény, hogy cigány gyerekekkel, fiatalokkal, felnőttekkel dolgozom. Akik nem rosszabbak másnál, egyszerűen mások. És talán így 5-6 év közös munka után már kezdem érteni őket, és ők is engem. De nem tagadhatom le, mint ahogyan nem is szeretném, hogy cigányok. Én pedig az ő megfogalmazásukban paraszt vagyok, bármennyire is sértőnek találtam ezt a kifejezést elsőre. A kimondott szó azonban segíti egymás megértését és közös munkánkat.

A lényeg az: miből fakad a kérdésfelvetésünk, és milyen céllal kérdezünk? Mert ha a gőzkieresztés pusztán a célunk, nem jutunk sehova. A homokba dugott fej nem segít. Mint ahogy a szőnyeg alá söprés sem javít a helyzeten, a szőnyeg ugyanis már a plafonhoz közelít. Minden dolgot a nevén kell nevezni. A bűnt is nevén kell nevezni, és bűnnek kell nevezni.

A megértés csendes odafigyelésből fakad. A megértés feltétele a megoldásnak. Már ha megoldani szeretnénk. Ha a gőzkieresztésnél tartunk, hát ott tartunk. Ha túlléptünk már ezen, kezdjük helyesen használni a fogalmakat, és imádságban átalakíttatott kérdéseinkre a cselekvésre képes szeretet őszinte válaszát fogjuk kapni. Ezt hiszem és tapasztalom. Hisszük és tapasztaljuk.

Ugyanez igaz a bűnözéssel kapcsolatban. A bűn bűn. Nincs kicsi vagy nagy. Bűn van, amely szolgává teszi az embert. Nincs megélhetési. Etnikai. Amint jelzőket aggatunk rá, rögtön célt tévesztünk és elveszünk. Bűn van, és ennek zsoldja a halál. Haldoklunk egyénenként, közösségekként, morálisan, fizikailag. A bűnből nem lesz élet.

Mi, mai magyarok megszoktuk a bűnt. Megszoktuk, hogy politikusok csalnak és hazudnak nagyban. Már nem is várunk mást. Lassan megszoktuk már, hogy átláthatatlan gazdasági céghálózatok leírhatatlan milliárdos pénzeket szívnak ki külföldi cégekbe, bankokba. Megszoktuk ezt a bűnt, s ha bosszant is, elviseljük: mit tehetnénk? Megszoktuk, hogy reformként eladva lassan kilopnak minden pénzt az egészségügyből, a rend őrzéséből, az oktatásból. Megszoktuk a bűnt nagyban. A butítást, a kiskapukhoz kényszerítést és szoktatást, a züllesztést, amely az átértelmezve leértékelt liberalizmus hamis jelszavával zsibbasztja részben még létező erkölcsi érzékünket.

Elfogadjuk a rendetlenséget, ennek folyamatos áradását, miközben egyre élhetetlenebb a világunk. Nadrágszíjakat húzgálunk, és elfogadjuk: ma nem szabad szolidárisnak lenni, nem szabad több gyermeket világra hozni, nem szabad mással is törődni, le kell rúgni magunkról a koloncként létező, létéért küzdő társadalmi rétegeket. Elfogadjuk és megszokjuk, hogy az élet egyetlen oka, célja, értelme a pénz, az én pénzem, illetve a fogyasztás, a lét egyetlen meghatározója pedig a piac. És közben nézünk, mint ama bizonyos borjú az új kapura: hova jutottunk?

Közben pedig rendre és békére vágyunk. Pedig a törvények, társadalmi erőkből fakadó tendenciák mind ez ellen dolgoznak olykor lólábként kilógó érdekek mentén. Választás előtti időben vagyunk, ilyenkor illik minden oldalról cigánykérdésezni. Válságban vagyunk, ilyenkor illik koncot odavetni a kiáltó fájdalomnak, dühnek, indulatnak, tátongó űrnek.

Jézus azt mondta a tanítványainak: az én békességemet adom nektek. Erre vágyunk vergődéseinkben. Csak tenni nem akarunk. Első lépés: megállapítani a diagnózist. Bűnösök vagyunk és morálisan halottak, szűkebb és tágabb közösségünk pedig haldoklik. Második lépés: a gyógyulás, a meggyógyítottság megértése. Ez a Jézus békessége, az eiréné, amely a salommal párhuzamos. Az elrendezettséggel. A kifizetett adóssággal, megharcolt harccal. Nem a légből kapott, odatett, csodaként mindent elfedő nyugalommal. A „békén hagyjuk egymást"-tal. Az elrendezettségből, megbékélésből és megbékéltségből fakadó békesség hozhat meggyógyítottságot. Keresztyénként tudnunk kell a titkot, hogy gyógyultan gyógyíthassunk. A „cigánybűnözés"-ként emlegetett jelenséget tünetnek, a hazugságból, a szolidaritás megvetéséből származó tünetnek tekintem. A megbékélésért kell imádkoznunk, amelynek alapja Isten megbékültsége a Krisztus áldozata által.

A gyűlölet öl. A szeretet gyógyít. Isten a személyes életünkben megélt csodát kínálja nekünk. És a szeretet által gyógyuló közösségek csodáját, a rendbe rejtett békességét. És a mustármagból fa nő: a mustármagból nő a fa. És a kis kovász megkeleszti a tésztát: a kis kovász keleszti meg a tésztát. Így lesz békességünk.

Barnóczki Anita

lelkipásztor,

az egyházkerület cigánymissziós referense