Beszélgetés Balathyné Győri Ilonával

A Portré rovat elképzeléseink szerint sosem csupán egy személyt mutat be: szeretnénk megmutatni feladatvállalásokat, keresztyén gondolatokat, örömöket, nehézségeket. Ebben a Portréban szeretnénk kifejezni megbecsülésünket mindazok iránt, akik vállalták, hogy több gyermeket nevelnek, nagy családról gondoskodnak. Istennek hála többen vannak, és csöndben végzik mindennapi szolgálatukat. Vegyék mindnyájan megbecsülésünk és tiszteletünk jelének ezt az írást háttérben maradni tudó áldozatvállalásukért!

Ezekkel a gondolatokkal kerestem föl Balajthyné Győri Ilonát, aki mint mindig, szeretettel fogadott, nemcsak a beszélgetésre volt felkészülve, hanem előkészítette egyik versét is, amely keresztyén anyai hitvallása (ez a vers a „Vígasztaljátok népemet" rovatunkban olvasható). Bármilyen régóta ismerem is, első kérdésem mégis az volt, milyen névvel mutassam be?

Balajthyné Győri Ilona vagyok. Ez a névválasztás a házasságkötésünkkor többeknek furcsa volt, mert akkor még inkább az volt a szokás, hogy a feleség a férj teljes nevét fölveszi, nekem azonban az nem tetszett, hogy elveszítem teljes identitásomat, és még a keresztnevemet sem tudják, ha bemutatkozom.

A mai világban az ember azt gondolja, hogy akkor van csak egy embernek saját identitása, ha karrierje van, állása van, és legalább vezető pozíciót tölt be. Ha valaki azt mondja, hogy otthon gyermeket nevelek, akkor az sokak szerint úgyis elvesztette „identitását".

Azzal vitáznék, hogy a karriertől tarthatja meg valaki az identitását. A mai karrier már nem erről szól, nem feltétlenül segíti az identitás megtartását, inkább afelé nagy a nyomás, hogy veszítse el az ember önmagát, magánéletében is alkalmazkodjon a cég érdekeihez.

Milyen ez a hozott Győri Ilona identitás? Hogyan nőtt fel, milyen családból származik?

Erről ma már nehezebb beszélni, mint arról, hogy mi vagyok most, és mit csinálok. Hasonló családban és helyzetben nőttem föl, mint amilyen a mostani családom: lelkészcsaládban nevelkedtem, egy kis faluban éltünk, és hasonló számú testvérem volt, mint ahány gyermekem van. A nagycsalád számomra különösen meghatározó volt, mint az is, hogy három idősebb fiútestvérem van. Az ő életüket sokkal érdekesebbnek tartottam, mint a sajátomat, kisgyermek koromban furcsa volt, hogy én nem fiú lettem. Nem volt más akkor sem nagycsaládban élni: az én gyermekeimnek nagyjából hasonló problémái vannak, mint amilyenek nekünk voltak. Túlzottan is hasonlítanak akkori önmagunkra. Legnehezebb talán egymás elfogadása volt, és ezt látom ma a gyermekeimnél. Bár lehet, hogy ez ellentmond annak a képnek, hogy egy nagycsalád csak teljesen és zavartalanul boldog lehet. Az ember például az iskolába és mindenhova „viszi magával" a testvérét, aki otthonról ismer, ismeri a gyengéimet, és olyan dolgokról is tud, amit nem szeretnék megmutatni. Természetesen ez lehet támogatás is, de meg kell azzal birkózni, hogy a másik élet, a család megjelenik ott, ahol én megjelenek. Nekem talán ez az élmény nem volt olyan intenzív: az idősebb bátyám négy évvel idősebb, a húgom négy évvel fiatalabb nálam, a gyermekeim sokkal inkább megélik ezt. Volt olyan idő, amikor négy gyermek járt ugyanabba az iskolába. Ennek ellenére azt is látom, hogy megtanulták közben támogatni is egymást. Ehhez persze szükség volt egy kis szülői segédletre is.

Az azonban jó volt a nagycsaládban, hogy az ember nem volt egyedül, és általában kevésbé van kitéve annak a konfliktusnak, hogy a szülő ránő a gyermekre: nagyon szereti, de nagyon nehezen engedi el. A gyerek az egygyerekes családokban egyedül van a szülővel szemben, míg több gyermek külön társadalmat alkot, össze is tudnak tartani, támogatni tudják egymást. A gyereknek a gyerek a barátja - és ez a családban is igaz.

Ha három értéket kellene kiemelni, amit a családjából hoz, mi lenne az?

Az elsőrendű érték édesapám volt, akihez különösen is ragaszkodtam. Életem különleges ellenpontjaként tekintettem rá, így ragaszkodtam hozzá. Mindazt megtestesítette, ami nem volt meg bennem, de szerettem volna. Ő például állandóan jókedvűvolt, én gyakran borús, magamba húzódó. Különösen pozitív volt benne, hogy azon ritka emberek közé tartozott, akit általában szerettek az emberek - ma ugyanis még a példamutató embereket is sokan szeretik, és sokan nem szeretik. Nagyon sokat jelent az embernek, hogy felnőtt korában sem kell úgy éreznie, hogy csalódott a szülőjében.

Azt hiszem, a szüleimről el lehetett mondani, hogy képmutatás nélküli hit jellemezte őket. Nem tartottam őket tökéletesnek, de feltétlenül őszinték voltak, nem volt bennük képmutatás. Ez a második nagyon fontos dolog, és nagy érték volt a falum és a környezetem is.

Mi szeretett volna lenni gyermekkorában?

Legkorábbi álmom az volt, hogy boltos legyek, mert akkor lehet sok csokoládét enni. Erről hamar letettem, mert rájöttem, hogy a boltos sem pénz nélkül jut a csokoládéhoz. Aztán először komolyan írónő akartam lenni. Soha nem akartam azonban mosogatni, házimunkát végezni, annyira, hogy úgy képzeltem, lesz egy szolgálóm. Ez ma nagyon mulatságos. A könyveimet persze nem írtam meg.

A gimnáziumban sokat gondolkodtam azon, mi lehetne belőlem - a szocializmus kereteiben. Végiggondoltam, mi nem lehetek, és mi nem szeretnék lenni. Meghatározott például, hogy gyakran voltam rekedt, így nem lehettem tanár, mivel nem bírtam volna órákon át beszélni. Nem szerettem volna matematikával, vagy fizikával foglalkozni. Az irodalomtól az riasztott vissza, ami jóapámat is: ez még javában a szocializmus volt. Külkereskedelmi főiskolára kerültem végül. Nagyon tetszett, hogy nyelvet tanultam, illetve az elméleti oldala. Bizonyos szempontból bizonyságtételnek is éreztem, hogy ott vagyok. Többször megkérdezték például tőlem az osztálytársaim, hogy miért nem teológiára mentem, ha egyszer keresztyén vagyok? Én erre azt válaszolhattam: te honnan hallottál volna a keresztyénségről, ha én nem ide jövök, hanem teológiára? Pezsgő volt az élet olyan szempontból, hogy lehetett nagy kérdésekről vitázni: az élet értelméről, halálról. Ezek a kérdések akkoriban még érdekelték az embereket. A diploma megszerzése után elvégeztem a tolmácsképzőt, így lettem német tolmács, ami akkor feltűnőbb volt, mint ma, amikor mindenki tud egy nyelvet. Többször voltam az NDK-ban nyelvtanulási célból, ahol kórházban dolgoztam, és máig is tartjuk a kapcsolatot az ott megismert barátokkal. Kisebb vargabetűk után tolmácsként helyezkedtem el. Ahhoz, hogy eredeti szakmámban karriert fussak be, Budapesten kellett volna maradnom, de én mindig vidékre vágytam vissza. Végül a Nádudvari TSZ egyik cégénél helyezkedtem el tolmácsként. Szerettem ezt a munkát.

Közben persze bennem is élt a vágy, ami minden nő szívében ott van - még azokéban is, akik ezt tagadják - az anyaság iránt. Sokan inkább azt mondják, nem is akarnak gyereket, családot, de szerintem sokan félnek is azok közül, akik nem találják meg hamar azt a férfit, akiben felismerik azt, amit keresnek. Az is igaz azonban, hogy úgy is lehet teljes életet élni. Nem tartom a saját életemet feltétlenül követendő példának.

Milyen értéket keresett abban a férfiban, aki mellett vállalhatónak érezte a családalapítást?

Őszinteséget mindenek előtt. Éreznie kell az embernek a feltétel nélküli elfogadást, ami akár még arra is kiterjed, amit én magamban sem tudok teljesen elfogadni. Tudjon végleges döntést hozni, abban kitartani őszintén. Minden mással kapcsolatban úgy gondolom, hogy mindenki furcsa annak számára, akinek ő nem teremtetett, viszont akinek igen, annak ő a megfelelő. Másoknak furcsa, neki éppen megfelelő. Semmi objektívat nem tudnék erről mondani. Én így élem meg.

Így lett Győri Ilonából Balajthyné.

Így van. 1986. szeptember 6-án.

Közös álom volt a nagy család?A mai világban ugyanis az ember megtervezi az életét...

Az ember ebben is köt ésszerű kompromisszumokat. Úgy érzem, én könnyen nyilatkozom ebben a kérdésben, mert úgy alakult, hogy nem voltak betegek a gyermekeim, és mindent el tudtam végezni hét gyermek mellett is. Van, aki talán két gyermek mellett is olyan nehézségekkel néz szembe, hogy számára két gyermek nevelése is nagy feladat, vállalás. Ezt nem tudja mindig megtervezni az ember. Lehet az embernek álma, de igazítania kell az életéhez. Van, akinek jobban sikerül elérnie az álmait, van, akinek kevésbé. Ezzel együtt feltétlenül ajándéknak tartom, hogy egészségesek voltak a gyerekeim is, egészséges vagyok én is. Isten ajándéka az, hogy az álmaimhoz megadta a valóságot és az erőt. Volt tehát álmunk. A férjemnek is volt egy titkos álma, amit néhányan, akik gyermekkorából ismerik, meglepődve látnak: a csendes, visszahúzódó általános iskolásnak felnőttként hét gyermeke van. Pedig ő akár egy focicsapatnyi gyermeket is el tudott volna képzelni.

Ami fontos, hogy nem szabad a társadalom elvárásaihoz igazodni, mert az egy gyermek után azt mondja, nem szabad többet vállalni. Sok nőnek a gyerekszüléssel és neveléssel kapcsolatban lelkiismeret furdalása is van: teher lesz az áldott állapot helyett.

Miért érdemes a társadalmi trendekkel szembemenően gondolkodni?

Szerintem a természet rendjét nem szabad felcserélni társadalmilag kényszerített dolgokkal. Nem lesz boldogabb valaki, ha felcseréli. A keresztyén ember életében pedig Isten ígéretet is fűzött a gyermekvállaláshoz. Hangsúlyozom: ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek így kell élnie, és csak ez a jó, még akkor sem, ha nekem ez a jó. Hitre is mindenképpen szükség van, és ezen túl abban is hinni kell, hogy képes leszek a gyerekeimnek vezetője is lenni. Sok ember eleve azért fél a gyermekvállalástól, mert úgy érzi, nem fog tudni mit kezdeni a gyermekeivel.

Mire igyekszik egy sokgyermekes anyuka a hétköznapokban?

Úgy érzem, feltétlenül fontos, hogy ezen a hajón én vagyok a vezető. Ez lehet hogy furcsa, és egyre nehezebb is, ahogy nőnek a gyerekek. Amikor kicsik voltak, nevettem, ha azt hallottam, hogy ez milyen nehéz. Ez akkor nem tűnt nehéznek, és addig nem is az, amíg olyan picik, hogy azt a hajót vagy csónakot meg sem bírják billenteni. Ahogy nőnek, a csónak olykor billeg, és néha úgy érzi az ember, hogy vigyázni kell, nehogy valaki kipottyanjon, vagy az egész család vízbe essen. Egyre nehezebb tehát egyensúlyt tartani, ami bizony az anya dolga. Ez az én feladatom, nekem kell vezetnem. Ez ma nem népszerű dolog, de ezt bízta ránk Isten. A férj kormányoz, de a fedélzeten billegni a nőnek kell. Az én dolgom, hogy a mindennapi élet jól menjen, hogy a családtagok egyensúlyban legyenek. Látnom kell, hogy mi lesz a gyerekekből? Kell, hogy legyen egy kép, ami felé haladunk, és ehhez emberi és nem földi hittel egyaránt ragaszkodnunk kell, és tudnunk kell, hogy ennek alakításában, alakulásában segíteni tudunk.

Ha már képnél tartunk: hogyan fog húsz év múlva ideálisan kinézni ez a család? Mikor lenne elégedett?

Többfélét kívánok. Szeretném, ha sikereket érnének el, de ezzel kapcsolatban fontos, hogy milyen áron. Legyenek képesek értékelvű döntéseket hozni. Inkább látnám őket szerényebb körülmények között, mint hogy azt kelljen látnom, hogy feladták mindazt, amire tanítottuk őket. Még akkor is így van, ha ez a lehetőség bizonyos szempontból fájdítja az ember szívét. Szeretném, ha egymás számára támasz és védelem lehetnének. Emberileg ezt mondanám. És ehhez természetesen el kell azt is mondani, hogy arra vágyom, hogy megtartsák a hitüket, és majd a saját családjukban is továbbadják. Szeretném, ha megmaradna az érzelmi szeretet és az igazságosság között a jó határvonal is. Mert az érzelem kevés, ha az ember nem tud határokat szabni, és a fordítottja is kevés. Szeretném, ha ez is fontos maradna.

A beszélgetést készítette: Barnóczki Anita