Vigasztaljátok népemet

Ami fáj, az fáj. Teljesen egyénileg, ami általánosan emberi. Enyém, oszthatatlan. És valahogyan parancsként mégis osztani, osztozni való. A részvét nem sajnálat - hogy azzá korcsosult, talán ezért érzi olykor az ember részvétlenségre kárhoztatottnak önmagát.

Bosszant, ha valaki szavakba önti gyászát, mert embertelen világunkban zavar bennünket tehetetlenségünk. Ezzel magunkat is magányba zárjuk. Paradox módon mégis vigasztaló, ha valaki megfogalmazza a csak egyénileg megélhető általánosan emberit. C. S. Lewis ezt tette felesége, Helen halála után. Le merte írni vergődéseit, amelyekről hazugság lenne állítanunk, hogy keresztyén ember életében nem jelenhetnek meg. Lehet, egyeseknek megadatik az a csoda is. Többségünkben azonban kétségbeesetten kétségeskedünk, és folyamatként éljük meg a vigasztalódást, miközben csak annyi marad (ami pontosan elég): légy segítségül az én hitetlenségemnek.

Miért nem mondta soha senki, hogy a bánat ennyire hasonlít a félelemhez? Nem félek, de az állapotom olyan, mint azé, aki retteg. Ugyanaz a görcsbe rándult gyomor, ugyanaz a nyugtalanság, ásítozás. Máskor meg mintha becsíptem volna, vagy enyhe agyrázkódásom lenne. Egyfajta láthatatlan pokróc takar el a világtól, s alig értem az emberek beszédét. Vagy talán nem is akarom megérteni. Egyszerűen érdektelen. Ugyanakkor vágyom a társaságra. Irtózom az üres háztól, az egyedüllét perceitől. Bárcsak egymás között beszélgetnének és ne velem!

Vannak pillanatok, amikor - teljesen váratlanul - arról kezd győzködni egy belső hang, hogy ez az egész nem is olyan nagy dolog, egyáltalán nem...Aztán a másik végletbe esek, a pátosz hangulatába, és csak zokogni tudok. Érzelmes könnyekkel...

Soha senki nem beszélt a bánattal járó lustaságról. A munkámon kívül, amit gépiesen végzek, mint egy jól beolajozott masina, a legminimálisabb erőkifejtés is nehezemre esik...

Ezenközben vajon hol van Isten? Ez az egyik legnyugtalanítóbb tünete a bajnak. Amikor boldog az ember, olyan boldog, hogy nem érzi szükségét Istennek; sőt, mintha Isten kéréseivel egyenesen megzavarná ezt a boldogságot. Ám ha az ember észhez tér, és hálával, dicsérettel fordul Őfelé, akkor Isten - úgy tűnik - tárt karokkal fogadja. De mit talál az ember a kétségbeesés, a szükség órájában, amikor minden más segítség hiábavaló?...

Nem sikerül Helenről beszélgetnem a gyerekekkel. Akárhányszor megpróbálkozom vele, kiül az arcukra egy kifejezés, nem gyász, nem szeretet, sem félelem vagy sajnálkozás, hanem ami minden elutasító magatartás közül a legrosszabb: egyfajta feszengő szégyenkezés. Úgy néznek rám, mintha trágárságokat beszélnék. Tekintetükkel szinte könyörögnek, hogy hagyjam abba. Én is így éreztem anyám halála után, amikor felemlegette őket az apám. Nem hibáztatom őket, még kisfiúk. Néha arra gondolok, hogy a szégyen, a maga kínosságával és értelmetlenségével több kárt okoz a jóságra való törekvésünkben, mint bármely rossz tulajdonságunk. És nemcsak gyermekkorunkban...

De nemcsak a fiúkkal van gondom. Fájdalmam különös mellékterméke, hogy tisztában vagyok vele, hogy mindenkit zavarba hozok jelenlétemmel. Kollégáim között, a klubban, az utcán, akárhol járok is, látom, hogy a szembejövő ismerősök mind azt fontolgatják, említsék-e a dolgot, vagy se. Gyűlölöm, ha megemlítik, s gyűlölöm azt is, ha nem...

A bánat továbbra is úgy ölel magához, mint a félelem. Habár nem is félelemre hasonlít, sokkal inkább a bizonytalan várakozás állapotára. Várok, lófrálok és várom, hogy történjék valami. Ettől az egész élet átmeneti jelleget ölt. Nem érdemes belekezdeni semmibe... Eddig soha semmire nem jutott időm. Most egyebem sincs, mint időm..."

„...Egyre inkább az a benyomásom, hogy talán még sincs zárva és eltorlaszolva az az ajtó. Lehetséges, hogy saját kétségbeesésem csapta azt a képembe? Amikor az égvilágon semmi sincs a szívünkben, csak a segélykiáltás, talán Isten pont akkor nem segíthet. Mint ahogy a fuldoklón sem lehet segíteni, amíg összevissza csapkod. Lehet, hogy saját visszaverődő segélykiáltásai miatt nem hallja meg a bajba jutott a megmentő hangját. Másfelől meg úgy szól az Ige, hogy „zörgessetek, és megnyittatik nektek". De vajon beleértendő-e a zörgetésbe a dörömbölés és az ajtó dühödt rugdosása?...Végül is a mindenható is csak akkor adhat, ha azt képesek vagyunk elfogadni..."

C. S. Lewis: A bánatról

(Fordította Kertai Barbara, Harmat Kiadó, Budapest, 2005)