A Szentlélekről

Az Ószövetség a Szentlélekről

Ha nagy általánosságban, az Újszövetség nyelve felől tekintünk vissza az Ószövetségre, akkor megállapíthatjuk, hogy ugyan az Ószövetségnek több lélekkel kapcsolatos kifejezése van, az Újszövetség Szentlélek fogalmában mégis majdnem kizárólag csak egy ószövetségi szó jelenik meg.

Mindössze három esetben gyökerezik az újszövetség nyelvének lélek szava egy másik ószövetségi fogalomban, melynek eredeti tartalma inkább a lélegzet, lehelet, szellő. Tehát azt is mondhatjuk, hogy egy újszövetségi fogalmat két ószövetségi szó tölt meg tartalommal, de ebből az egyik esik nagy súllyal latba. Ezt a fontos szót bizonyos számítások szerint 377-szer olvashatjuk különböző ószövetségi szövegekben. Ugyanezt 264-szer fordítják azzal az újszövetségi szóval, mely majd a Szentlélekben is megtalálható és csak 49-szer egy másikkal, inkább a szél jelentésével. Ennek alapján kimondhatjuk, hogy az újszövetségi Szentlélek ószövetségi gyökere mindig valamilyen különleges tartalomra utal, mely megfoghatatlan, levegőszerű, ugyanakkor dinamikus mozgással is kapcsolatos, a szél fúvásához hasonlóan. Hangutánzó szónak is tekinthetjük eredendően a fogalommal jelölt susogást, de jelenthette a szó a mozgás aktusát, s benne lehetett az az erő, mely mozgásba hoz, mozgásban tart.

Ez a nyelvileg speciálisan meghatározott formában megőrzött tartalom jut kifejezésre a száj leheletében (Zsolt 33,6), a lélegzésben (Jób 9,18), a levegő után való kapkodásban (Jer 2,24), abban a lélegzésben, mely az életet jelenti (Jer 10,14), vagy lehet heves, harag formájában (Jób 15,13), de lehet szél is, annak különböző formáiban, mint amely gyenge vagy erős, vagy éget (Jób 4,15; Ézs 32,2; Zsolt 55,9; 11,6).

Teheti a szeleket Isten az Ő követeivé (Zsolt 104,4), átvitt értelemben pedig utalhat a szél a mulandóságra (Zsolt 78,39), a hiábavaló munka eredménytelenségére (Préd 5,15).

Ugyanez a szó más összefüggésben már az élet feltételét teremti meg, hiszen ahol megjelenik, ott életre támadnak a csontok (Ez 37,5-6), ahol eltávozik, ott tért hódít a halál (Zsolt 104,29).

Érzelmi, akarati területeken, szellemi tevékenységekre vonatkozóan is ezt a szót találjuk, amikor valaki belső nyugtalanságot (2Kir 19,7), keserűséget (1Móz 26,35), csüggedést (Ézs 61,3), félelmet (Jób 6,4) féltékenységet (4Móz 5,14) érez, téves gondolatokat hordoz magában (Ez 13,3), döntést hoz (Ezsd 1,1), de a lélekben támad az Isten utáni vágyakozás, vagy a vele szembeni hűtlenség (Ézs 26,9; Zsolt 78,8) is. Benne Isten támaszt nyugtalanságot (2Kir 19,7), vagy ad művészi tehetséget (2Móz 28,3).

Isten lelke cselekvésre indít (Bír 13,25), rendkívüli fizikai erővel ruház fel (Bír 14,6), magán kívüli állapotot idéz elő az ember számára (1Sám 10,6), magával ragad (Ez 3,14).

Isten lelke teszi uralkodásra alkalmassá az uralkodót (Ézs 11,2), vezetésre a vezetőt (Bír 3,10), vagy eltávozása okozza a vezető bukását (1Sám 16,14), s teszi olykor maga az Isten által küldött lélek az embert a pusztulás, a gonosz eszközévé (Bír, 9,23; 1Sám 19,9).

Isten lelke fizikai életet, teremtő erő (Ez 37,9-10), a világmindenség, az élet alapja (1Móz1,2; Zsolt 33,6), szellemi képességekben nyilvánul meg, mint pl. a megvilágosodott értelem, éleslátás, bölcsesség (Dán 5,14) és lelkesíti, prófétálásra teszi alkalmassá a prófétát (Ézs 48,16, Mik 3,8), prófétai beszédre téve képessé őt (1Móz 41,38), hogy így hirdesse Isten üzenetét (Zak 7,12).

Isten lelke nyilvánul meg az igaz erkölcsben, az ítélkezésben, az igazságban (Ézs 32,15-16). Maga Isten is a lélek által ítél (Ézs 4,4), vagy teremt paradicsomi állapotokat a fizikai világ keretei között (Ézs 32,15), s adja népe szívébe az Ő szent, egészen rendkívüli lelkét (Ézs 63,11) és vezeti övéit nyugalomba (Ézs 63,14).

A lélek fogalma mutatja Isten rendkívüli, dinamikus, mindenütt jelenvaló voltát, örökkévalóságát, hatalmát, teremtő erejét, bölcsességét (Ézs 31,3; 40,13; Zsolt 139,7), sőt a lélek Istentől megkülönböztetett, személyes voltára is találunk utalást (1Kir 22,21; Ez 37,9). A lélek által jut kifejezésre az a dinamizmus, mely még a pusztát is gyümölcsözővé teszi (Ézs 32,15). Tulajdonképpen a bűn is ott kezdődik, ahol más etikai mércék uralkodnak Isten lelkének vezérlő elve helyett (Ézs 30,1), de teremtő dinamizmusa képes átformálni, megtisztítani etikailag az embert (Zsolt 51,12-14).

Nyilván az élet kiteljesedésének megvalósítása a célja annak, hogy az Úr küldöttei, szolgái, a Messiás és Isten lelke között olyan szoros kapcsolat van, hiszen erőre, teljes fegyverzetre van szükség a gonosszal szembeni harcban (Ézs 11,2; 42,1), melynek végkimenetele az Ószövetség történelemszemlélete szerint egészen biztos, mert Isten végül teljes megújulásra vezeti övéit, neki való engedelmességben, melyet ugyancsak az Ő lelke visz véghez (Ez 36,26-27), nyilvánvalóvá téve mindenek feletti hatalmát minden ellenséges erővel szemben. Így mutatkozik meg Isten mindeneket megújító, teremtő és újjá teremtő ereje a történelemben. Ennek a magújulásnak a része, hogy a végidőkben kitölti lelkét minden testre (Jóel 3,1).

Lehet, hogy Izrael a lélekkel kapcsolatban is kialakult gondolatkörrel találkozott történelme folyamán, de ezt úgy vette be a saját vallásába, hogy a maga Istenének szolgálatába állította. Számára nem létezett Istentől független, vagy gonosz lélek. Azt is csak ő küldheti ki (Bír 9,23) és ad parancsot számára, hogy végrehajtsa akaratát (1Kir 22,21-24). Így lesz maga a Sátán is olyan hatalom Isten jelenlétében, mely fölött Ő érvényesíti akaratát az Ő tervében. (Jób könyve). Isten lelke titokzatosan, ellenállhatatlan erővel van jelen a történelemben, az ember életében, hogy azt megújítsa és végső céljához vezesse. Ennek eszköze még az Ő ítélete is (Jóel 3), melyen át Ő maga készíti a gonosz és halál erőivel szembeni szabadítását. Népe kiváltsága, hogy az Ő halál helyén is életet teremtő lelke vezetésével lehet az Ő szabadításának eszköze, ennek kiteljesedése felé mutatva az utat, ha a halál árnyékának völgyében kell is járnia.

Dr. Enghy Sándor

Az Újszövetség a Szentlélekről

A Szentlélekről szóló újszövetségi tanítás annak a folytatása, amit az Ószövetség mond Isten Lelkéről. Ennek megfelelően találunk olyan igehelyeket is, ahol a Lelket jelölő pneuma szó általában jelenti az Istentől származó erőt, Isten munkájának a megnyilvánulását, de a fogalom többnyire a Szentlelket, mint isteni személyt jelöli. Keresztelő János születése előtt így szól felőle az angyal ígérete: „mert nagy lesz ő az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva megtelik Szentlélekkel" (Lk 1,15). Ebben az esetben még nem a Szentlélek pünkösdi kitöltésére és az azzal való megtöltekezésre kell gondolnunk, hanem sokkal inkább arra, hogy Keresztelő János, mint Jézus útkészítője, mint az utolsó próféta, aki még a Messiásról szólt, isteni erőt kap, hogy feladatát véghezvigye.

Az evangéliumokban nagyon fontos Jézusnak a Szentlélekről szóló tanítása. Egyrészt Jézus több helyen azt hangsúlyozza, hogy amit ő tesz, azt a Szentlélek által végzi. Amikor megvádolják, hogy az ördögöket Belzebub, az ördögök fejedelme által űzi ki, Jézus egyértelművé teszi, hogy ez nem így van. „Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, bizonnyal elközelített hozzátok az Isten országa" (Mt 12,28). Ez a konkrét eset azt is mutatja, hogy Isten Lelke és Belzebub a két egymással ellentétes világot, azaz Isten világát és a Sátán világát jelenítik meg ebben a földi világban.

A János evangéliuma foglalkozik nagyon sokat Isten személyével, ezen belül a Szentlélekkel és munkájával. Jézus a Szentlelket paraklétosz-nak nevezte, ami pártfogót, szószólót, vigasztalót jelent. Ennek az elnevezésnek kettős értelme van. Egyrészt Jézust helyettesíti az emberek felé, azaz Jézus munkáját folytatja, másrészt pedig közbenjár az Atyánál a tanítványokért. „A Pártfogó pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek" (Jn 14,26).

A pneuma szó eredeti, általános jelentése az, hogy szél, átvitt értelemben lélek.  Amikor azonban félreérthető lenne, mindig elébe kerül a szent szó, hogy Istennek e világban megmutatkozó munkáját jelölje. Ez a kettős jelentés mutatkozik meg Jézusnak a Nikodémussal való beszélgetésében. A Jn 3,5-8 szakaszban mindenütt a fenti kettős jelentéssel bíró pneuma szó szerepel. A fordítók hol Léleknek, hol szélnek fordítják. A 8. vers értelme ez is lehetne: „A Lélek fúj, ahova akar..."

A Lélek azért ilyen szuverén, mert Isten maga is az: fölötte áll mindennek és mindenkinek. Ez jelenik meg az első pünkösdkor, a Szentlélek kitöltetésekor. A természeti jelek, a tüzes nyelvek és a zúgás a Lélek természetfelettiségét hangsúlyozzák. A Lélek kitöltésével a prófétai és jézusi ígéretek teljesednek be: Isten az ő Lelke által van jelen ebben a világban, különösen népének közösségében és minden egyes, benne hívő ember életében. Istennek különös munkája, hogy lelki ajándékokat adhat az embereknek, ezáltal is gazdagítva őket.

A pünkösd utáni kor, amely egészen Jézus második visszajöveteléig tart, a Szentlélek korszaka. Ma is ebben a korban élünk. A Szentlélek vezet, bátorít, vígasztal. Különösen is elvezet Jézus megismerésére. „Senki sem mondhatja: Jézus Úr, csakis a Szentlékek által" (1Kor 12,3).

Dr. Győri István

„Veni Creator Spiritus! - Mentes tuorum visita!"

Jöjj, Teremtő Lélek! - A tieid lelkét látogasd meg!

Jöjj, Teremtő Lélek! - fohászkodunk a 9. század elején élt Hrabanus Maurus himnuszával (Ref. énekeskönyv 373. dicsérete), aminek a középpontjában a Szentlélek cselekvő ereje és az érte való könyörgés áll.

Ki is az, akit megszólítunk? Ki az, akit várunk? Ki az, akiért esedezünk? A Credo szavai csengenek fülünkben: Hiszek Szentlélekben. Vajon sejtjük-e, hogy kiben hiszünk, mikor ezt mondjuk? Mit tudunk róla, ami tartalmat adhat ennek a hitnek, amit annyiszor megvallottunk már? Hol van ennek a vallomásnak a legmélyebb pontja, mely még elmondható, körülírható? Elegendő-e tapasztalásunk ahhoz a hithez, hogy Róla tegyünk vallást? Rádöbbentünk-e már arra, hogy az Ő ereje nélkül összeroppanna a lelkünk? Látjuk-e útkereséseinkben - egyéniben és közösségeinkében -, hogy az a munka, amit Ő végez, adja az irányt, az összetartozást, az egységet? Mert ez a munka a legmélyebbig ható, egyesítő erővel dolgozó szeretetmunka.

Szentlélek - a leganyagtalanabb Istenszemély. Szimbólumaink vannak róla: galamb, szél és a tűz. Bensőnk sóhajtása az Ő lehelete, és akármit próbálunk meg mondani róla, szimbólum lesz belőle, és akkor már nem róla, hanem szimbólumairól beszélünk. Csak a munkája, csak az, ami utolér bennünket, és innentől már funkciója él bennünk. Amikor cselekszik, akkor van igazán velünk. Irányít bennünket és egyesülhetünk vele. Amikor ennek az egységnek a biztos tudatában élünk, akkor van Ő jelen és nem a szimbólumok. Akkor tudjuk, ki Ő, amikor bennünk cselekszik, szeretete átjár, elborít világosságával, megérint tüzével úgy, hogy nem hamuvá éget, mert az Ő tüze teremt. Teremt, más rendű életet, mint ami elégett, és ami során igazán megvallhatjuk, „hogy ő nekem is adatott, engem az igaz hit által a Krisztusnak és minden ő jótéteményének a részesévé tesz, engem vigasztal, és mindörökké velem marad." (HK 53. k.f.) Tapasztalásunk a Szentlélek által megfordítja a Szentháromságra vonatkozó sorrendet: Szentlélek - Fiú - Atya, hiszen a Szentlélek által mondhatjuk Úrnak Jézust, mint ahogyan a Fiú által kapjuk a „Fiúság Lelkét". A Fiú által nevezhetjük Istent Atyának.

A Szentlélek Istenről csak úgy beszélhetünk megfelelően, ahogyan bennünk lakozik. Ő ugyanis Isten legbensőségesebb közelsége és jelenléte. Nem csupán valami isteniről van benne szó, hanem magáról Istenről. Isten, ahogyan a kezdetnek és a végnek, úgy a mi jelenünknek is az Ura. Jelenvaló Isten a Szentlélek által. Isten nemcsak a mélységeknek és magasságoknak, hanem a mi lelkünknek is Ura. Valóban bennünk és velünk van úgy, hogy nem vagyunk egyek. A Szentlélek Isten a mi lelkünk gazdája. Legszemélyesebb módon kerül velünk kapcsolatba, közelebb van hozzánk, mint mi saját magunk. Egyedül így válhat Ő a senki mással fel nem cserélhető Istenünkké.  Így adja nekünk az újjászületést az üdvösség erejének megjelenítéseként, Krisztusban való részesedésünkként.

Az evangéliumok nagyon jó bizonyságát adják annak, hogy Jézus élete és munkája a Szentlélek koncepciója volt. Ez a határozott vonás óriási jelentőséggel bírt az apostoli egyház számára. Pál levelei élénken közvetítenek arról, hogy a Lélek Jézus feltámadása után milyen sokszínűen, sokszor kiszámíthatatlan, különös módon munkálkodik gyógyításokban, prófétálásban, nyelveken szólásban. A Szentléleknek rendkívülisége és felmérhetetlen volta ellenére is mindig jól azonosíthatóan krisztusszerűnek kell lennie. Teológiai és etikai felelősségünk a lelkek felismerése, amelyben döntő szempont annak szem előtt tartása, hogy „az Úr a Lélek", és hogy Jézus Lelke minden más lélek megítélésének a mértéke. Az 1Kor 13 alapján ez a kritérium pedig nem több és kevesebb, mint a krisztusi indíttatású szeretet. Jézus mennybemenetele után nem „Krisztus hiányában" kell élnünk és betöltenünk a küldetésünket, mert Ő a Lelkét ígéri és küldi el a mi vigasztalónkká (Jn 14, 26; 15, 26; 16,7). Ebben az értelemben a Szentlélek teljesen betölti „Jézus távollétének ürességét". Milyen nyilvánvaló lesz mindez az ősgyülekezetek számára, akik nem a lemondást, a rezignációt, a közöny jeleit mutatják, hanem a lendületes újrakezdés erejét!

 A Szentlélek az „igazság Lelke", a szeretet köteléke (Augustinus) és a „szabadság Lelke". Ő támasztja fel az embert valóságos szabadságra. „Hogy pedig megtapasztalni engedi az ő isteni erejét, azt nem úgy teszi, hogy elgázolja, letapossa, lehengerli az embert és kikényszeríti belőle, amit az embertől kíván [...] Isten az embert mint szövetséges társat állítja lábra. Azt akarja, hogy társként álljon meg és járjon, hogy az ember saját maga tudjon hinni, remélni és szeretni" (K. Barth, K. D.  IV/3. 1081.). Ahhoz azonban, hogy az ember - a barthi értelmezésnek megfelelően - magára találhasson, előbb el kell veszítenie önmagát.  Ez az ember minősített önmegvalósítása Isten Szentlélek által (E. Jüngel, Gott als Geheimnis der Welt, 244.). „Mert aki meg akarja tartani az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megmenti azt." (Mk. 8,35)

 A szerető Isten szabadságának megszólítására csak szabadon és szeretettel érdemes válaszolnunk. Ennek feltétele pedig a Szentlélek. Azonban ha a válaszadásban mégis el-elakadnánk olykor egyen-egyenként vagy egyházként, akkor jusson eszünkbe: „... segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért." (Róm 8, 26-27)

Dr. Füsti-Molnár Szilveszter