Kié az ország, a hatalom és a dicsőség?

Az embernek azért van hatalma, hogy a többieket, a közösséget szolgálja vele. Talán nem erre utal, amit az utóbbi hónapokban tapasztalunk. Hatalom. A legjobbak jutnak hozzá. Vagy nem. A legtehetségesebbek. Vagy nem. Akik a „legközelebb" vannak. Keressünk miniszterelnököt. Húszból egy. Nem rossz. De miért? Nevetséges közéletünk siratni és nevetnivaló bőrremenő komédiáit látva csak az a kérdés: mi a hatalom? Mi az eredete, oka, célja? Hozzájutni? Örökölni? Közösségért használni? Magamért? A hatalomért? Ó eszményi Demokrácia. Te nem létező. Jogőrzésre várt, és lett jogorzás, igazságra várt és lett kiáltó gazság - olvashatjuk Bibliánkban.

Az a rovat most a hatalom megszerzésével, megtartásával és gyakorlásával foglalkozik. Ebben a döntő fontosságú kérdésben keresi az igaz, helyes magatartást az Ige fényében.

A filozófiai, elméleti és gyakorlati teológiai szempontokat mások - nálam képzettebb, bölcsebb és tapasztaltabb egyének elvégzik. Az én megbízatásom a lelkipásztori szolgálat területére korlátozódik a megbízatás szerint tekintettel a múltbeli eseményre és a mai viszonyokra. Nem tudományos cikket írok, a megszokott rövidséggel néhány olyan szempontra hívom föl a figyelmet, amely valójában köztudott, mégis sajnálatosan és félelmesen elhanyagolt, szinte félretett.

Az első, amit a mi Urunk Jézus Krisztus így fogalmazott: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön." A politikai hatalom is az Övé. Pilátusnak nyíltan tudtára adta, amikor hatalmával kérkedett: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked." (Jn 19,11) Isten akkor és addig emel fel „trónokat" és tesz naggyá földi hatalmasságokat, személyeket és birodalmakat, amikor és ameddig üdvözítő tervének megvalósítása érdekében szükségesnek tartja. (Balsazár, Nebukadnezár, Nagy Sándor, Napóleon, Hitler, Sztálin..., Babilon, Róma, Szovjetunió) Semmilyen rendszerben sem kell félniük övéinek. „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!?" (Róma 8,31) Jézus felül van minden hatalmasságon.

A második: ha szívünkbe fogadtuk Jézust: hatalmat kaptunk arra, hogy „Isten fiaiként éljünk". (Jn 1,12) Bármilyen politikai rendszerben. Csudálatosan megtapasztaltuk ezt nem kevesen a kommunista rendszerben. Megtapasztalhatjuk ma is! Az ellenséges légkörben. „Amikor félnem kellene is, én bízom benned!" - mondhatjuk a zsoltáríróval. (56,4)

A harmadik: a hatalomnak ez az isteni csodája meghatározza a lelkipásztori szolgálatunk mibenlétét, minőségét. Igehirdetésünket és lelkigondozói tevékenységünket. Részletes kifejtés helyett csupán egy-egy példát a magam életéből annak bizonyítására, hogy Isten szabaddá tesz mind az igehirdetésben, mind a kegyesség megélésében.

A napi Igével igyekeztem szolgálni. Egyszer-egyszer döbbenetes helyzet adódott. 1945. március 19-én az éjszaka leple alatt szinte észrevétlenül szálltak meg bennünket a németek. A napi Ige akkor vasárnap a Nábót szőlőjéről szóló szakasz volt. Dátumra nem emlékszem, ám amikor szájról szájra terjedt a hír az egész országban: „Kimennek az oroszok", napi Igeként arról kellett szolgálnom: „Ne csaljátok meg magatokat, hogy elmennek a káldeusok, mert nem mennek el." Egyetlen politizáló mondat sem hangzott el, mégis akiknek volt „fülük a hallásra", értették az üzenetet.

Mint lelkigondozó a sok száz esetből hármat említek. A sorkatonaságtól az ÁVO-hoz vezényelt kiskatonával hetenként egyszer imádkoztunk együtt: éjszaka. Két meggyőződéses kommunistával szinte baráti kapcsolatot kaptam. Ugyanakkor két lelki testvérem és szolgatársam vállalta a rendőrségen megfigyelésemet. Az egyiknek egy jelentése birtokomban van. Jézusban örvendezett és megnyugodott szívem.

Negyedszer még röviden a legfontosabbról. Lehet, csak erről kellett volna írnom. A világi hatalmasságok elsősorban az egyházi vezetőket igyekeznek eszközként felhasználni Krisztus iránti gyűlöletükben az élő egyház megvalósulásának megakadályozására. Szó szerint nekem is azt mondotta a rendőrtiszt: „Majd elintézi magát a maga egyháza!" Őszintén megvallotta, hogy ők nem találtak semmit, aminek alapján eljártak volna ellenem. Egyházi ellenforradalmárnak minősítettek és vezetőimnek el kellett távolítaniuk Debrecenből.

Befejezésül: világunkban ma élet-halál harc folyik Krisztus és a Mammon között. A harc egyre élesedik. Ahogyan Megváltónk mondotta: „nem lehet két úrnak szolgálni. (Máté 6) És nincs semlegesség. A semlegesség a Gonosz nagy és veszedelmes ámítása. Döntenünk kell és döntünk is tudatosan vagy tudatlanul. Fájdalom, ismét erős a kísértése annak, hogy a világ szennyes hullámai beömöljenek, vagy lassan beszivárogjanak az egyház hajójába.

„Ne féljetek tőlük!" - üzeni Urunk. Bátorodjék meg szívetek! Nem jó a nagy hallgatás sem. Már nyolcmillióra becsülik a megölt magzatok számát. A gyermek és ifjúkori bűnözés döbbenetes, a hazugságtenger elborít, az „ebül szerzett jószágok" ijesztően szaporodnak, egyúttal a nincstelenné válók száma is, meg az istápolás nélkül maradó öregeké, a munkát nem találó diplomás fiataloké... stb. stb. ÉS az egyház hallgat. Pedig a gyávák sorsa ismeretes.

Idő kérdése csupán, hogy a Gonosz felett diadalt arat az „erősebb fegyveres". Győzött is már a Kereszten. (Kolossé 2,13-15). Luther Márton híres és szép éneke jut eszembe:

„Erős várunk nékünk az Isten,

és fegyverünk ellenség ellen...

...viaskodik az Úr érettünk,

kit az Isten bocsátott nékünk,

ha kérded, hogy ki légyen az,

Jézus Krisztus az,

Seregeknek Ura,

kinél nincs több Isten,

annál vagyon az győzedelem."

Berényi József

ny. lelkipásztor

Tizennégy éves voltam, amikor a karhatalom elvitt. A tavasz mit sem sejtett tervükről. A gyönyörűség, a szerelem, a szabadság, a friss szellő, a zöldellő erdő, a rügyek pattanása járt az eszében. Aprólékos gonddal tervezte el ruhája színeit, a fokozatosságot, a harmóniát a kékek, rózsaszínek, pirosak, sárgák és fehérek között. Az illat megválasztásánál bajban volt, néhányan észrevették, hogy kicsit több parfümöt szórt magára, mint illendő. Ebben a felfokozott periódusban nem lehet tőle számon kérni, hogy látóköréből kiesett, ahogy az irodalomóráról az igazgatónő kiszólított, és a háttérben két egyenruhás állt. Az őrsöt az iskola szomszédságába építették, de már nem emlékszem arra, hogy mi járt a fejemben, miközben megtettük azt a néhány métert a két épület között. Viszont az iroda félhomályára, az asztalra szerelt „vallatólámpa" összpontosított fényére és a hiábavalóságot súroló kérdésekre igen. Számomra ekkor nyújtott kezet és mutatkozott be a hatalom. Indokolatlanul kiemelhetünk közösségeidből, ártatlanul elhurcolhatunk, társaid előtt megszégyeníthetünk, észrevétlenül elültethetjük a gyanút, bizalmatlanságot kelthetünk a környezetedben. Természetesen minden ok nélkül rád ijeszthetünk, családodat sokkolhatjuk.

14 évesen még mit sem tudtam a hatalom természetéről. Az viszont már akkor tudatosult bennem, hogy a hatalom jogosítványa különleges kifejezést kölcsönöz az arcnak. A hatalomtól megittasodott személy orcáján a szégyen pírja nem jelenik meg. Hogy is szégyenkezne hitelesen az, akinek a hazugság, a látszat, az álszentség, a torzítás, a kimagyarázás napi gyakorlatává válik. Az 1945. február 4-én kezdődő jaltai konferencia híres képe jut eszembe, ahol Sir Winston Churchill, Franklin D. Roosevelt és Joszif Sztálin ülnek szorosan egymás mellett. A világ új hatalmi pólusai kínosan közel kerültek egymáshoz, megilletődöttséget, zavart, kínos feszengést mégsem látunk rajtuk. Churchill kezében szivar, ami szinte védjegyévé vált megjelenésének, Roosevelt bal kezében, hanyag eleganciával égő cigarettát tart, miközben Sztálin imára kulcsolja a kezét. Arckifejezésük derűt tükröz: lassan azért lássunk hozzá a világ felosztásához. Kelet Európa mit sem sejtett Sztálin tervéről.

A jaltai hatalomösszpontosulás történelmi pillanata megihlette a Komar & Melamid alkotópárost, akik több feldolgozást készítettek az előzőekben vázolt fénykép főmotívumait felhasználva. Az Oroszországból Amerikába emigrált festők a három nagyhatalmi vezetőt olyan háttérrel látták el, ami megérdemli a figyelmet. A Háború és béke között c. festmény három síkra bomlik. A kép alján ülnek Churchill, Roosevelt és Sztálin, viszont a hátuk mögött nem a megszokott hatalmi apparátust látjuk, hanem két márványszobrot, amelyek a kép második síkját képezik. A két szobor George Washingtont és Vlagyimir Iljics Lenint ábrázolja, mint akik a történelmi és ideológiai hátteret biztosítják tetteikhez. A legnagyobb megdöbbenést mégis az alkotás harmadik síkja jelenti számunkra, amint megpillantjuk Jézust a középpontban, a szobrok és a történelmi alakok felé magasodva. Bizarr hatást kelt a vörös színű ruhában ábrázolt Mester, akinek mindkét keze áldásra van emelve. A hatalom manipulációja a legszentebb dolgokra is kiterjed, ahogy saját képére, igényei szerint próbálja formálni Őt, akiben nincs változás, sem fénynek, sem árnyéknak változása. Jézus áldását nem a világ hatalmasságainak tetteire adja, hanem azok ellenére sem szűnik meg közvetíteni. A triumvirátus nem is sejtette, hogy ki az, aki felettük áll. Jézus és Pilátus beszélgetésében ez így hangzik el: „Semmi hatalmad nem volna énrajtam, ha nem adatott volna meg neked felülről."(Jn 19:11)  

Az én tavaszom érzékenyebben figyeli a hatalom mocorgását, mióta be lettünk egymásnak mutatva. S bizony szükséges is az elővigyázatosság, mert különböző álarcok mögé bújva ejti rabul a gyanútlan áldozatait. Maurice Merleau - Ponty így fogalmaz: „A hatalom nem is tiszta tény, nem abszolút jog: nem kényszerít, nem meggyőz, hanem megkörnyékez."  „A hatalom az egyéni élet utolsó kísértése" - mondja Hamvas Béla. Jézusnak a Sátán harmadik, egyben utolsó kísértésként ajánlja fel a világ feletti uralmat. Hová vezetne a Kísértő által felkínált lehetőség? A hatalom gyakorlásához vagy a szolgai engedelmességhez? Aki a hatalommal él, azonnal elveszíti azt. A hatalom kísértését J.R.R Tolkien csodálatos mese-eposzában, A gyűrűk urában részletesen elemzi. A történetben a hatalom gyűrű formájában jelenik meg, és aki a közelébe kerül, annak ki kell állnia a próbát. Az egyik ilyen próba során megláthatjuk, mi történik azzal, aki a hatalom markába kerül. Torzulást szenved a személyisége, mert az férkőzik a helyére, akit szolgál, aki viszont kiállja a próbát, kisebb lesz ugyan, de önmaga marad.

A keresztyén ember számára a kísértések idején a hátteret nem zsarnokság, nem oligarchia, nem arisztokrácia, nem demokrácia, nem karrierizmus, nem presztízs és hiúság jelenti, hanem az a Jézus Krisztus, aki a mai tanítványainak is így pozícionálja magát az univerzumban: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön."(Mt 28:18)

„Nemes az, ami nem a hatalom akarása.

Emberség az, ami nem a hatalom akarása.

Üdvözítő az, ami nem a hatalom akarása.

Szeretet az, ami nem a hatalom akarása,

s mégis az egyedüli örök hatalom."

(Vásárhelyi Szabó László)

Szalay László Pál lelkipásztor

Telkibánya

Erkölcs helyett a „többség elve"?

Morál nélküli politika, jog és hatalomgyakorlás zsarnoksághoz vezet. Az olyan hatalomgyakorlás ugyanis, amely megfeledkezik polgárai iránti felelősségéről, érzéketlenné válik emberek szociális és egzisztenciális problémái iránt, de csak hatalmának átmentésével és öncélú érvényesítésével foglalkozik, bűnnek tekintendő a bibliai kijelentés fényében. Politika és államhatalom magán hordozza a bűn jegyét! Mert igaz egyrészt, hogy a felsőbbség, vagyis az állami rend Isten eszköze és rendelése a teremtés megőrzésében és az emberek védelmében, amely a bűneset következtében vált szükségessé - másrészt viszont nem mentes a bűn valóságától.

Mi a hatalom? Szakmai definíció szerint a hatalom alatt értünk „minden olyan lehetőséget és eszközt, amely egy szociális kapcsolatrendszeren belül lehetővé teszi a saját érdek érvényesítését, még az esetleges ellenállással szemben is" (M. Weber). Ennek értelmében létezik egyfajta „pozitív hatalomgyakorlás", amelyre szükség is van, ha arra gondolunk, hogy az államnak kötelessége védeni az emberek jogait, az együttélés feltételeit, és hogy megfékezze a gonosz erőit. Ehhez szüksége van törvényekre, rendfenntartó szervekre és hatalomgyakorlás egyéb eszközeire. De ez a halatom csak akkor tudja betölteni rendeltetését, ha legitimitással és tekintéllyel bír. A keresztyén ember szemében viszont ez a legitimitás és tekintély nem önmagától van, még ha látszólag törvényes úton-módon került is helyzetbe a hatalom gyakorlója.

Kálvin János a politikai vezetők legitimitását (legitimus) morális követelményekhez köti! Ennek értelmében beszél legitim hatalomgyakorlásról, a kormányzás jogszerű formájáról, a felsőbbség jogszerűen meghozott ítéleteiről, bírósági eljárásokra pedig csak legitim módon kerülhet sor. A politikai vezető legitimitásnak alapja az Istentől kapott elhívás. Ha valaki tisztséget visel, ezt csak Isten rendelése alapján teheti. Ez a tény adja meg a tisztség tekintélyét, de egyben a tisztség gyakorlásának határait is. Elhívás nélkül, privát emberként az egyén nem szólhat bele a politika alakításába. A jogszerűség mellett a hatalom birtokosai egyfajta tekintéllyel (autoritás) kell, hogy rendelkezzenek. Ugyanis ott, ahol emberek valamilyen úton-módon vezetői szerepkörbe kerülnek, de nincs tekintélyük, a „tömeg szemtelen és fékevesztett lesz" - mondja Kálvin az 1Pét 5,5-ről szóló igemagyarázatában. Így a vezetők tekintélye és a mindenkire egyformán érvényes törvény egymást kölcsönösen egészíti ki és feltételezi - ez kellene, hogy biztosítsa az alattvalókat a hatalom önkényes visszaéléseivel szemben.

Természetesen a mai szekuláris és jogállami keretek között naivitás lenne az Istentől kapott személyes elhívást és az Isten iránti engedelmességet minden egyes vezetőn számon kérni (a hit ugyanis nem érdem, hanem isteni ajándék). De minden esetben igaz, hogy a politikai vezető eszköz lehet Isten kezében, még ha nem is tud róla, és nem mentesíthető ama követelmény alól, hogy megválasztása, kinevezése és hatalomgyakorlása ne csak szakmai, hanem morális feltételek függvénye legyen. A tisztség nem választható el erkölcsi követelményektől és hatalmát felelősen kell, hogy gyakorolja.

Az ily módon körülírt pozitív hatalom hiánya és ellentéte: a tehetetlenség! Amikor nincs legitimitás, nincs erkölcsi tekintély, nincs érdemi kormányzás csak a pozícióhoz való ragaszkodás a jogállam még megmaradt eszközeinek bevetésével - ha kell az emberekkel szemben. Ilyenkor beszélünk korrumpálódott hatalomról, a zsarnokság új formáiról. Az európai társadalmak és a jól működő demokráciák a „tehetetlen hatalomtól" előbb-utóbb megszabadultak és helyet adtak újból a legitim kormányzásnak. Napjainkban viszont egyre nehezebbé vált ez az egészséges váltás, mert tehetetlenség szublimált formái túlélési technikákat teremtettek. Miért? Azért, mert a „hatalom/tehetetlenség" (legitim/illegitim; tekintély/tekintély-hiány) alternatíváját felcserélte a társadalmi együttélés újabb kódja: ez a „többség/kisebbség" szembenállása. Míg a klasszikus demokráciákban az együttélést a hatalom gyakorlása és egyidejűleg a hatalom ellenőrzése biztosította és ez tette lehetségessé a politikát (a szó eredeti értelmében), addig napjainkban hatalom sajnos ott van, ahol többség van, a többség nevében pedig mindent el lehet követni... A többség törvénye és hatalomhoz görcsösen ragaszkodó fegyelme felülír minden józan belátást, kisebbségi véleményt, és sajnos erőszakot vesz még a lelkiismereten is (pl. egy-egy törvény megszavazása kapcsán). Az erkölcs helyét tehát elfoglalta a többség elve!

A keresztyén ember viszont józanul tud különbséget tenni a hatalom földi formái és Isten hatalma között. Földi hatalomra szükség van, de a földi hatalmat Isten hatalma korlátozza - ezért emberileg sem korlátozhatatlan! A földi hatalom megítélése és szerepe lehet pozitív, ha az betölti rendeltetését, de sajnos nem mentes a bűn valóságától. Ezt reálisan kell látni és Isten ítélő és bűnbocsátó hatalmába ajánlani. Ezért a keresztyénségnek, illetve a teológiának szabad kritikus módon megvizsgálni ezt a kérdést is - nem a kioktatás gőgjével, hanem segítő szándékkal, a felebarát iránti szeretet és Isten előtti felelősség által vezérelve.

Dr. Fazakas Sándor

Bibó István: A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata

1. A szabadságszerető ember megköveteli magának és megadja másnak a minden embernek kijáró tiszteletet, de megkülönböztetett tiszteletet, sem magának semmi címet nem követel, másnak pedig úrvoltáért, sem vagyonáért, sem hatalmáért, sem befolyásáért, sem ruhájáért megkülönböztetett tiszteletet nem ad, csak tisztességéért, vagy érdeméért; senki emberfia előtt meg nem alázkodik, alázatoskodó megszólítási és köszönési módokat szájára nem vesz.

2. A szabadságszerető ember magát munkában szolgának, szabad idejében és a maga otthonában úrnak tekinti, és szembeszáll mindenkivel, aki magát szolgálata és munkája alatt is úrként, hatalmasként viseli és másokat szolgáknak, alacsonyabbrendűeknek kezel.

3. A szabadságszerető ember a maga vagy más munkája értékének a leszállítását, emberi kiuzsorázását, vagyoni vagy hatalmi helyzet kihasználását, s egyáltalán semmiféle kizsákmányolást nem tűr, magát vagy mást a maga igazából, világos jogából, megszolgált követeléséből semmiféle erőszakkal, megfélemlítéssel, rábeszéléssel, fortéllyal kiforgatni nem engedi.

4. A szabadságszerető ember őrködik a maga és minden ember egzisztenciájának a szabad és biztosított volta felett, illetéktelen vagy önkényes behatástól való mentessége jogvédelemmel és garanciákkal ellátottsága felett.

5. A szabadságszerető ember szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogvatartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás, s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.

6. A szabadságszerető ember gyűléseken, egyesületben, munkaközösségben vagy bármiféle közösségben éppenúgy, mint a magánéletben önkényeskedést, akarnokoskodást, magánérdek illetéktelen érvényesítését, visszaélést, köz becsapását, közakarat meghamisítását, s mindenféle fenyegetést és terrorizálást nem tűr, minden ilyen ellen saját maga azonnal felszólal és más tisztességes emberekkel összefog, az erőszakosan érvényesülni próbálókat, tekintet nélkül arra, hogy kire és mire hivatkoznak, leleplezi és meghátrálásra kényszeríti, tisztában lévén azzal, hogy minden ilyennek az érvényesülése csakis a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetősége miatt lehetséges.

7. A szabadságszerető ember semmiféle anyagi visszaélést vagy panamát el nem hallgat, sem elfedezni nem segít, bármilyen hatalmas embert kell is ezzel lelepleznie.

8. A szabadságszerető ember minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed, hízelgésnek be nem dől, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja.

9. A szabadságszerető ember minden felismert közérdek ügyében kezdeményezőleg lép fel, minden közérdekű szövetkezésben vagy mozgalomban tehetsége szerint munkájával és adományával részt vesz s igyekszik azt győzelemre segíteni, tisztában lévén azzal, hogy a közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történik.

10. A szabadságszerető ember bízik a közösség erejében, az emberek többségének tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszeműség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhiszeműség számára a bizalom előlegezésével erősíti maga körül a közösségben és a tisztességes szándék győzelemre vihetőségében való hitet.