Dr. Farkas Edina

Félénk és mégis kíváncsi gyermekarcok. Meghallgatásra vágyó édesanyák. Készséges intézetvezető lelkipásztorok. Disszertációt írok, a Bostoni Egyetem Teológiai Karán.

Még ma is elevenen él bennem az Egyesült Államokban eltöltött hét esztendő, amelynek jelentős részét tették ki a doktori tanulmányok. Istentől ajándékba kapott esztendők voltak ezek, amelyekkel igyekeztem jól sáfárkodni. Már az elindulás is különleges volt. A Sárospataki Református Teológiai Akadémia első öt évének elvégzése után zsinati ösztöndíj keretében egy esztendőt az Egyesült Államokban tölthettem, a Louisville-i Presbiteriánus Teológián, ahol mesterfokozatot szereztem. Itt szólított meg az egyik tanárom, aki tanulmányi eredményeimet és dolgozataimat látva arra biztatott, hogy vágjak bele a doktori tanulmányokba is. Felajánlotta, hogy mindenben segít. És valóban: Isten ezen a csodálatos emberen, Dr. Dianne Reistrofferen keresztül, mindent előkészített számomra ahhoz, hogy a segédlelkészi év után visszatérhessek az Egyesült Államokba és elkezdhessem tanulmányaimat a Bostoni Egyetemen.

Nagy várakozással és örömmel vágtam neki a hosszú útnak. Amikor aztán megérkeztem, egyáltalán nem olyan volt Boston, amilyennek elképzeltem. Egy olyan városba csöppentem bele, ahol számos nemzetiség és számos vallás képviseltette magát, ami Louisville-ben nem volt ennyire jellemző. Isten számomra elkészített ajándékai lassan, de biztosan bontakoztak ki ebben a gyönyörű, európai jegyeket magán viselő, óceán-parti városban, ahol először olyan idegennek és magányosnak éreztem magam. Hamarosan otthonra találtam egy, a Park Street Church nevet viselő gyülekezetben, amely valóságos oázissá és egyfajta „horgonnyá" vált a számos vallási irányzat és eszmerendszer sodrásában, amivel lépten-nyomon szembetaláltam magam. Itt voltam gyülekezeti tag, gyermekmunkás, barát, és négy ízben egy afrikai országban, Ghánában gyermekek között szolgáló missziós csoport tagja.

Hamarosan a ház, ahol számos külföldi diákkal laktam együtt, is otthonommá vált. Megtanultam jó éjszakát kívánni és megköszönni valamit koreaiul, kínaiul, spanyolul és a kambodzsai khmer nyelven is. De a legnagyobb ajándék a soknyelvű diáksereg közepette mégis az volt, hogy segíthettem egy kambodzsai édesanyának, Sodaly-nak gondot viselni az akkor kétéves kisfiáról, Robertről. Sokáig emlékezni fogok a kis Roberttel töltött öt esztendőre, és arra a két hétre, amit családjuk kedves meghívásából tölthettem Kambodzsában. A legemlékezetesebbek a kisfiú szavai közül mégis ezek maradnak: „Ha te nem jöttél volna, most nem ismerném Istent."

A gyermekek iránti szeretetem hamarosan a kórház világába is bevezetett. Voltam önkéntes gyermekfoglalkoztató a Bostoni Gyermekkórházban, aki a műtétre váró gyermekek figyelmét igyekezett lekötni. Voltam kórházlelkész, aki az emberi élet legmagányosabb, legkétségbeejtőbb, legmegrázóbb, máskor pedig legörömtelibb pillanataiban osztozott örömben és bánatban Isten küldötteként, az Evangélium hírnökeként. Álltam újszülött kiságya mellett, aki túl korán érkezett e földi világra, fogtam gyermekét gyászoló édesanya kezét, és együtt virrasztottam végig az éjszakát egy életmentő műtéten áteső beteg hozzátartozóival. Festettem lila ajándékszívet egy halálos kórban szenvedő kisleánynak, és imádkoztam a szánkóbalesetben deréktól lefelé lebénuló tinédzserrel az ő szavait: „Bocsáss meg, Istenem!" Isten ajándékai voltak ezek a pillanatok is, amelyek, bár sokszor úgy tűnt, a halálról szóltak, de mégis az életről és Isten örömben és bánatban közösséget vállaló szeretetéről tettek tanúbizonyságot. Hogy a sokszor szomorú arcokra mosolyt csaljak, még a kórházi bohóc „mesterség" csínját-bínját is igyekeztem elsajátítani. Kórházi bohóc „karrierem" során ébredtem rá, hogy a játékosság és a tudományosság nagyon jól kiegészítik egymást.

Ennek a felismerésnek azért is nagyon örültem, mert a tudományos munka is fontos részét képezte az Egyesült Államokban töltött éveimnek. A doktori tanulmányok részeként egy disszertációt írtam, amiben igyekeztem gyakorlati témát feldolgozni: Milyennek látják Istent azok a gyermekek, akik alkoholizmussal küzdő családokban élnek? Avagy: Az iszákos apák gyermekeinek istenképe - tanulmány magyar keresztyén kontextusban.

Ezt a témát egyrészt azért választottam, mert tanulmányaim során rájöttem, hogy nagyon szeretek gyermekekkel foglalkozni, és szerettem volna még több tartalommal, hozzáértéssel megtölteni azokat a találkozásokat gyermekekkel, amiket Isten elkészített és elkészít. Másrészt úgy gondolom, az alkoholizmus sok család problémája nemcsak hazánkban, de a világ más országaiban is. A dolgozatomat azzal a reménységgel írtam, hogy más nemzetiségű teológusok, lelkipásztorok, vagy egyéb gyermekekkel foglalkozó hivatásbeliek is kézbe veszik majd, s így végül nemcsak a magyar, de a világ más országaiban élő gyermekeknek is hasznára válhat tanulmányom. Témaválasztásom harmadik oka az, hogy nem találtam olyan szakirodalmat sem Magyarországon, sem az Egyesült Államokban, amely konkrétan foglalkozna ezzel a kérdéssel. Bár a szülők alkoholizmusának a gyermekekre gyakorolt testi és érzelmi hatásáról számos mű áll az olvasó rendelkezésére, arról nem találtam anyagot, hogy a gyermek Istenről kialakuló képét befolyásolja-e és ha igen, hogyan befolyásolja a szülők alkoholizmusa.

Dolgozatomban a gyermek hitének fejlődését vizsgáló, Magyarországon is ismert pszichológus, James W. Fowler Stages of Faith (A hit fokozatai) című művét vettem alapul, amelyben a szerző életkorok szerint jellemzi a gyermek hitének alakulását. Ezen belül is a kisiskolás korra, a hat-tíz éves korosztályra irányult a figyelmem. Célom az volt, hogy a Fowler által a hat-tíz éves gyermekek hitfejlődéséről elmondottakat összehasonlítsam magyar, alkoholizmussal küszködő családok hat-tíz éves gyermekeinek Istenről alkotott képével. Nem volt könnyű gyermekeket találnom, akikkel elbeszélgethettem volna, de Isten végül elvezetett a Lorántffy Zsuzsanna Református Kismamaházba és a Zempléni Református Egyházmegye Átmeneti Anyaotthonába. Az intézményvezetők, nagytiszteletű Gálné Ács Mária és nagytiszteletű Elek Gabriella, akikre máig is hálás szívvel gondolok segítőkészségükért, éppen annyi gyermekkel és édesanyával tudták a beszélgetéseket előkészíteni, amennyi a disszertációhoz szükséges volt.

Dolgozatom anyagát a szakirodalmon túl az édesanyákkal és 12 gyermekkel történő beszélgetések alkották, akiknek őszinteségét, titkokat is feltárni merő bátorságát ezúton is köszönöm. A gyermekeknél a beszélgetés megkönnyítésére két rajz elkészítése is feladat volt. A gyermekekkel folytatott beszélgetések három fő téma köré csoportosultak: (1) Isten a képzeletemben és a világban, (2) Isten a mindennapjaimban, (3) Isten a lelki/vallási életemben. A beszélgetések és a rajzok azt mutatták, hogy ezek a gyerekek pozitív és negatív, többnyire emberi tulajdonságokkal jellemzik Istent. Isten számukra egyrészt gondoskodó, megértő, szerető, védelmező, odafigyelő, és a szükségleteiket kielégítő lény, amiből valószínűleg az édesanyjukkal való pozitív kapcsolatukra következtethetünk. De Isten megközelíthetetlen, büntető, haragos, rémisztő lény is, aki nem válaszol, nem érti meg a gyermeket és nincs jelen a gyermek életében, szükségeiben. Ezek a negatív tulajdonságok valószínűleg a gyermekek alkoholproblémával küzdő édesapjukról kialakult képét tükrözik.

Dolgozatom eredményei három lényeges feladat felismerésére és végzésére buzdítják egyházunk tagjait azoknak a gyermekeknek az elérése érdekében, akiknek családjában alkoholproblémával élők vannak. Az egyik fontos küldetésünk az, hogy találjuk meg ezeket a családokat, és ismerjük fel, hogy nemcsak a gyermeknek, de az egész családnak szüksége van segítségre. Másodszor, mivel a megkérdezett gyermekek többsége roma származású volt, a dolgozat rávilágított egyházunk küldetésére roma származású testvéreink felé. A megkérdezett gyermekek válaszaiból az derült ki, hogy fontosnak tartják az istentisztelet liturgiáját és a vallási szimbólumokat. Úgy gondolják, hogy a templomban vagy a hittanórán találkozhatnak Istennel/Jézussal és hogy Isten/Jézus valóban ott van ezeken az összejöveteleken. A templomi/hittanórai alkalmakon több dolog is megragadja a figyelmüket: az imádság, az Isten Igéjéből való felolvasás, a mások szolgálata, a játék és a beszélgetések hitbeli és egyéb kérdésekről. Harmadszor, az hogy a megkérdezett gyermekek fontosnak tartják a beszélgetéseket a templomi/hittanórai alkalmakon, lelkigondozói feladatunkra mutat rá azok között a gyermekek között is, akik ott vannak a hittanórán vagy a templomban. A tanítás mellett feladatunk itt olyan alkalmak tartása is, ahol a gyermek, függetlenül családi hátterétől, megoszthatja problémáit, mert az ilyen közeg az alkoholizmussal küzdő szülő gyermekét is hozzásegítheti ahhoz, hogy kitárja szívét.

Disszertációm nem teljes és igazából csak ízelítőt adhat abból, mennyire szép és fontos feladat jobban feltérképezni, hogyan befolyásolhatja a szülők alkoholizmusa gyermekeik istenképét. Ugyanis csak családi hátterüket, életüket jobban megértve válhatunk, mint Pál apostol „zsidóknak zsidóvá," „erőtleneknek erőtlenné," és gyermekeknek gyermekké, hogy „minden módon" megtartsuk őket. (1Kor. 9:20,22)

Dr. Farkas Edina