Beszélgetés Virágh Sándor sárospataki lelkipásztorral

A pataki gyülekezet tagjaiként augusztus 20-án, büszkén és boldogan éltük át, hogy lelkipásztorunk, a városunkban végzett két évtizedes munkája elismeréseként - államalapító István királyunk és az új kenyér ünnepén - Pro Urbe emlékérmet vehetett át dr. Hörcsik Richárd polgármestertől.

- A laudációban hallhattuk, hogy lelki szolgálatai és gyülekezeti közösségek újraépítése mellett nagy erőfeszítéseket tett az egyházi épített örökség megőrzéséért. A templom, az egyházi épületek folyamatos korszerűsítése, a temetőkert rendbetétele, amiben tudjuk, hogy jó példát mutatva fizikai munkákban is rendszeresen részt vett, mostanra pedig a Mooser orgona is megújulhatott. Az természetes, hogy egy ifjú lelkész buzgósággal kezdi szolgálatát, de számunkra úgy tűnik, hogy a cselekvő hite az évek múlásával nemcsak megmaradt, hanem egyre fokozódott, és hatásában lelkészi feladatkörén is túlmutat. Mi mozgatja, mitől ilyen gyakorlatias és energikus?

- Először is köszönöm Istennek, hogy napról napra kegyelmesen hordoz, és feladatokat bíz rám. Másodszor köszönöm a sárospataki gyülekezet bizalmát, elfogadó szeretetét, hogy családunkkal együtt velük egy közösségben élhetünk, ami számomra óriási erőforrás és elkötelezés. Valamint köszönöm városunk vezető testületének elismerését, s mindazok jókívánságát, akik ennek örültek. Ahogy a babiloni fogság után Jeruzsálem újjáépítésekor a munkások egyik kezében vakolókanál, a másikban lándzsa volt, gyermekségemtől fogva azt láttam, nagyszüleim és szüleim életpéldájában is, hogy egyik kezükben Biblia, könyv, kotta, vers, volt, a másik kezükben pedig kapa, permetező, ecset stb., és munkálkodtak nehéz körülmények között is lelkesedéssel, eredményesen. Egyébként a velük együtt élő emberekhez hasonlóan, együttes sorsközösségben, és így közös teherviseléssel épült, megmaradt az egyház.

Sokat jelentett az életemben, hogy gimnáziumi diáktársaimmal nagyon sok gyülekezetben jártunk - hol énekelni, hol dolgozni, hol gyűjteni - és csoda volt, hogy ismeretlenként érkeztünk oda, és a legközelebbi „hozzátartozóként" búcsúztunk. A Szentléleknek és a szeretetnek egy olyan csodájával találkoztunk lépten-nyomon, ami lelkünk mélyén, mint egy feltöltött akkumulátor, működni kezdett a szolgálatba álláskor. Tudom, hogy szemtelenül fiatalon kerültem a sárospataki gyülekezet szószékére, de ha azt vesszük, hogy már 17 éves korom óta folyamatosan prédikáltam - amire a teológiai felvételikor rá is kérdeztek, hogy igaz-e ‑, akkor azt mondhatom, hogy amikor 28 évesen pataki lelkész lettem, az Úr Isten előtt már 10 éves gyakorlatom volt. Sárospatak történelme, a gyülekezet sorsa, az itt élő emberek sokszínűsége végtelen inspirálóan hat rám, és úgy érzem, hogy nekem semmit sem kell feltalálnom, itt az évszázadok mindent kiérleltek, csak elő kell venni, és tovább kell adni a hit, a közösségi élet, a közszolgálat kincseit. Mivel a gyülekezet egy nagyobb közösségbe van beágyazva, óhatatlanul is kihat a benne folyó élet rájuk is, ezért a bibliai hasonlatokat használva, ha só, világosság árad az egyházból, annak ízét, fényét hadd használja bárki, aki vágyakozik rá.

- Közéleti tevékenységként a különböző fórumokon való részvételével és határozott véleményével az összefogás szükségessége mellett kardoskodik. Miért tartja fontosnak mindezeket?

- Ha valahová meghívnak, oda lehetőség szerint igyekszem elmenni. Ha ott vagyok, és tudok használni, szólok, jelzek. Ha igénylik a lelki többletet is, állok rendelkezésre, áldást viszek, vagy összekötni igyekszem a szétesni akaró dolgokat. Olyan kedves dolog, hogy tiszteletbeli polgárőrnek, zempléni lovas egyesületi tagnak fogadtak, kuratóriumi tag lettem az Idősek és Fogyatékosok otthona alapítványában, szívesen látnak a vadászok, a Zeneiskola, a különböző klubok, és ez jó érzés. Ismeri mindenki elkötelezettségemet, de nyitottan, párbeszédre törekedve szoktam javasolni társadalmi, kulturális téren az összefogást: ki-ki értékeivel vegyen részt a közösség erősítésében, és ne rejtse véka alá világosságát, ne ássa el talentumát, akkor sem, ha esetleg egyedül gyenge, vagy nem képvisel még magas nívót. Ha fejlődik és gyarapodik műveltségben, tapasztalatban, megéri folytatni. Így vagyok jelen a lokálpatrióta körben, vagy a kórusmozgalomban, de például a Nemzeti Zarándoklat idején nem csak kemény szavakkal illettem „az alkalmat nem fontosnak látókat", hanem le is gyalogoltam a 35 kilométeres szakaszt. Egy pénztelen világban sokan abban merülnek ki, hogy elmondják, mit miért nem lehet véghezvinni. Akiben viszont nincs anyagi függőség, de van tettrekészség, az látja, hogy összefogással igenis lehet valamit véghezvinni. Különösen hagyományaink, történelmi örökségünk, lelkiségünk ápolását, ismeretét, átadását. A közvetlen pártpolitika helyett a jó folyamatok társadalomba ágyazódását vagy a közösségek önkifejezésének erősítését látom fontosnak. Lényegesnek tartom ezért a honlapokon, sajtóban való hiteles egyházi jelenlétet, mert ennek híján az egyház csak valamilyen „beállításban" szerepel.

- Az idei pataki nyár is bővelkedett kreatív és zenés istentiszteletekben, bibliaórákban. Mi időnként elképedünk, hogy honnan jönnek az ötletek és a számunkra hihetetlenül „pörgős" szervezőképesség, amellyel megvalósulhatnak ezek a rendkívüli alkalmak. Hogyan fogadják mindezeket a pataki gyülekezet tagjai, a városlakók és a városba érkező vendégek?

- Bármily hihetetlen, egyfelől nem tudom, másrészt pedig úgy vagyok ezzel, mint a háziasszony, akinek ha vendége jön, és tele az éléskamra meg a hűtő nyersanyagokkal, akkor nincs gond, mert igény szerint lehet bármit készíteni. Ebben a nagy történelmi múlttal rendelkező, csodálatos természeti környezetben lévő városban sokan megfordulnak, szívesen jönnek művészek, érdekes emberek, csoportok. A szeretet mindenkiben épít egy kis hidat a másik felé, s ha meg vannak szólítva, készek önzetlenül áldására lenni a közösségnek. Az, hogy szüntelen rendezvényekben és szervezésben élünk, az egy létszükséglet. Az autó, ha sáros talajon halad, nem szabad vele megállni, mert akkor sosem indul el újra. A pataki gyülekezet - úgy érzem - felvette „utazósebességét", és bár bizonyára vannak időnként meglepődő emberek, de a gyülekezet „korfájának" javulása arra enged következtetni, hogy a szépet, az igazat, a gazdagítót örömmel fogadják, legyen az szóban, zenében, képzőművészetben, vagy társasági összejövetelben kifejezve. Nem gondolom, hogy valami különöset tennék, csak a meglévő vagy Istentől ajándékba kapott dolgokat sorba rendezem, időzítem vagy „ehetővé" érlelem. Kétségtelen, hogy előfordulnak máshol nem szokványos dolgok, de általában mindegyikből kisugárzik a belső tartalom, és nem kell magyarázni, hogy mi miért van. A gyülekezet rugalmassága, nyitottsága és áldozatkészsége előtt pedig mindig kalapot emeltem.

- Melyek az elmúlt 20 év sárospataki szolgálatának legemlékezetesebb, legboldogabb pillanatai?

- Először is annyit hadd pontosítsak, hogy valóban az 1989-es sárospataki karácsonyi legációm óta - ami olyan „titkos bemutatkozás" volt, már majdnem eltelt két évtized, de a pontosság kedvéért most töltöm pataki szolgálatom 20. esztendejét. Számtalan csodálatos pillanatot, órát, napot, időszakot őrzök a szívemben. Talán majd az emlékirataimban egyszer időm lesz leírni mindezeket, most csak felvillanásszerűen néhány dolgot. A beiktatás. A reggeli istentiszteletek drága mamái, akik már odaát vannak. Az 1994-es, 230 gyermekes hittanvizsga. Minden kirándulás és bál, a 180 fős elsőtől az 540 fős legnagyobbig. Az az ötórás beszélgetés, ami után nem vált el egy háromgyerekes házaspár. Megesketni Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva gyűrűjével a művésznő lányát és férjét egyházilag a 30. házassági évfordulójukon. A műtét, amikor egy gyülekezeti tag házaspár esetében a férj adta oda feleségének a veséjét, és a templomban a gyülekezet tagjai az operáció ideje alatt imádságukkal adtak hátteret az orvosok munkájának. A pillanat, amikor egy öngyilkos lány mamája a temetés után három évvel megszólított az utcán, és azt mondta: „Mostanra értettem meg, amit a temetésen tetszett mondani." A bátorság, amivel Dócs György festőmester egy szál pallón libegve ég és föld között lefestette a tornyunk toronyóra szintjét állvány és alpinista technika nélkül. Minden keresztelés, esküvő, beszélgetés, imaközösség... Orgonaszentelés... Nem folytatom, mert lehetetlen lenne abbahagyni. Ezernyi tapasztalás Isten irgalmáról, hatalmáról, segedelméről, melyeket érdemtelenül, haszontalan szolgákként kaptunk ajándékba Urunktól.

- Hogyan tovább?

- A beszélgetés mottója magyarul annyit tesz: „Boldog az a város, amelyben Isten Igéjét hirdetik, és megtartásra méltónak tartják." A pataki vár kapujára ezt 1540-ben felíratta Perényi Péter, e szerint éltek és működtek a Lorántffyak, Rákócziak is. Nekünk is ezt a jelmondatot érdemes követni, mert boldogság csak Isten Igéjében, annak gyümölcsözésében van. Töredékes szolgálatomat Isten irgalmában bizakodva a következő húsz esztendőre nézve is felajánlom a bennünket befogadó és most kitüntető városunk népének. Szeretnénk majd - Deo volente - a pataki kollégium 500 éves jubileumi ünnepségén elköszönni az aktív szolgálattól, addig reméljük, megadja Urunk, hogy csendes és békés életet élhessünk, és szabad lélekkel hadakozhassunk a bennünk és körülöttünk levő bűn ellen, és hirdethessük ezernyi módon nemzedékről nemzedékre Krisztus üdvözítő kegyelmét.

- Köszönjük a beszélgetést, és kívánunk sok nyitott szívet és új arcot a templomba, valamint Sárospatakon történő szolgálatára, családjára az Úr gazdag áldását!

Patakiak