Beszélgetés Nagy Lászlóval

Portré rovatunkban általában egy embert mutatunk be. Elmondjuk, ki ő, milyen gondolatai vannak életéről, világáról, a világról. Ezzel a portréval kicsit gondban vagyok. Beszélgető partnerem ugyanis úgy beszélget velem, ahogyan él. Nem megszokott tényeket közöl.

Az idő és tér egy pontján találkozunk, nevezetesen Noszvajban, az Elengedés Házában egy szeptemberi délután. Az első szótól érzem azonban, hogy ez a találkozás egy folyamat egy része, amely következik a megelőző pillanatokból, folytatódik a következőben, és folytonos változásában nem klasszikusan megfogható. Többektől hallottam mostanában az Elengedés Házáról. Fogalomként használták. Gyűjtő megnevezéseként annak, amit lehet életszemléletnek, módszernek, segítségnyújtásnak, tükörnek, megoldásnak, kérdőjelnek, de mindenképpen személyes elengedésnek tekinteni.

Kissé homályosnak tűnik ez a bevezető? Nem ígérem, hogy a végére tisztább képet fogok tudni nyújtani. Maradok tehát eredeti célomnál, és leírom azt, amit felfogtam, ajánlva az Olvasónak, hogy ha valamilyen érdeklődést érez magában, valami vágyat, vonzalmat, késztetést, ne maradjon tétlen: keresse meg a Ház honlapját, hogy bővebben tájékozódhasson, vagy magát a Házat, hogy elengedhessen...

Még egy mondat: a portrét egy emberről szoktam készíteni. Itt egy ember, több ember és egy ház pillanatnyi képe készül szubjektív szűrőmön keresztül...

Ha röviden kellene bemutatnom Téged, hogyan tehetném?

Ha magamról kell beszélnem, akkor vagyok a legnagyobb bajban. Leginkább azt szeretem, ha emberként vagyok bemutatva, aki megélte az élet különbözőségeit. Az ugyanis, hogy mi minden vagyok, vagy voltam, legkevésbé sem jellemző. Éltem nehéz családban, és aztán olyanban is, amelyben nagyon sok szeretet van. Voltam bukdácsoló tanuló, és voltam színtiszta kitűnő. Voltam targoncavezető és értelmiségi. Voltam magányos ember, és olyan, aki gyakran váltogatta párkapcsolatban a partnereit, most pedig olyan, aki húsz éve él a párjával. Így ma könnyű akként definiálnom magamat, amit a velem szemben álló igényel. Képes vagyok az lenni, aki akkor vagyok. Az egyetlen szilárd dolog velem kapcsolatban, hogy teljesen rugalmas lettem: egyre inkább az élet szabadsága nyilvánul meg.

Hogy jött létre az Elengedés Háza?

Úgy, hogy láttam, ahogy a szüleim élete nagyon szépen rendbejött. Vallásos családban nőttem fel, édesapám presbiter is volt. Mégis úgy éltem meg, hogy ez a vallásosság leginkább látszat volt, a belső erő hiányzott. Rengeteg feszültség és harc volt bennük is, és egymással is. Amikor huszonkét éves voltam, és csupán annyi volt köztünk a kapcsolat, hogy éppen egy helyen éltünk, a szüleim elkerültek egy egyházi konferenciára - egy missziói alakalomra szenvedélybetegeknek -, és onnantól kezdve soha többet alkohol, gyógyszer és soha többet cigaretta. Megváltozott az életük, és ekkor történt az, ami nagyon megmaradt bennem: láttam őket, amint közel ötvenévesen csókolóznak. Innentől jó pár éven keresztül, édesapám korai haláláig, nagyon szépen éltek. A vallás lényegére valahol itt éreztem rá, bár akkoriban a valláshoz leginkább az kapcsolódott számomra, hogy azért, ami történt, hálásnak kell lennem, és ezt „le kell dolgoznom". Így kerültem abba a misszióba, később sok helyen szintén segítő foglalkozásban dolgoztam. Az Elengedés Háza is így jött: megláttuk az életünkben azt, ami nagyon nehéz sokak számára, hogy függőségi rendszerekben élnek. De nem csupán az a függőségi rendszer, ami az alkohol vagy drogfüggők esetében jól látható, hanem a segítőknél, a párkapcsolatokban vagy a hatalmi hierarchiákban jelen levő függőségi rendszerek is. Így kezdtük el a párommal együtt ezt a munkát a függőségi rendszerekben levőkkel. Akkor azonban még más volt a neve: Oktatási Központ a Szenvedélybeteg Családokért.

Épp ez lett volna a kérdésem, hogy miért nem egy létező intézményben kezdtetek dolgozni, de ezek szerint egy létező intézményt vettetek és alakítottatok át...

Az akkor létező intézmények eléggé konzervatív módon működtek. Amiket addig tapasztaltam, és amit a külföldi tanulmányok alatt megértettem, ahhoz képest úgy éreztem, hogy túl szűk a struktúra. Akkor azt a korszakomat éltem, hogy túl voltunk sok sikeres konferencián, és „megmutattuk a világnak". Bár ekkor én azért kritizáltam az akkori lelki vezetőket és más embereket, hogy mindig másokkal foglalkoztak, egy vasárnapi ebéd mellett rádöbbentem, hogy én is állandóan a múlt sérelmeivel és más emberekkel foglalkozom, és valami hiányzik belül. Jól tükrözte ezt az akkori Oktatási Központ a Szenvedélybeteg Családokért elnevezés. Az oktatásban ugyanis benne van, hogy én tudom, és én megmondom, a szenvedélybeteg pedig egy minősítés. Ez a struktúra addig kellett nekem - a saját instabilitásom miatt. Ez azonban változni kezdett, ahogy azon gondolkodtam, hogyan lehetne nem menekülni a múltbeli sérelmektől, a félelmektől, és ezzel együtt értettem meg, hogy az elengedés egy belső folyamat következménye. Az elengedés pedig, mint olyan, már minden emberre érvényes. Így változott a név is, így lett Elengedés Háza. Ebben nagyon jó volt, hogy nem kellett bizonyos helyzeteket sablonokba bezárni, mert akkor úgy éltem volna, hogy a sablonok elleni harccal töltöttem volna az időmet.

Új sablonokat alakítasz ki, vagy azoktól függ minden, akik éppen itt vannak?

Az Elengedés Házában azt vesszük észre, hogy annyi a sablon - már ha annak lehet mondani -, hogy kötöttség nélkül jönnek ide az emberek. Már a napi program is úgy néz ki, hogy felajánljuk: mit csinálhatunk együtt, és ha ezt akarják, akkor jó, ha nem, akkor csinálnak mást. De ez sem teljesen sablon, mert van olyan konferencia vagy szeminárium nálunk, aminek az a neve, hogy „kell". És akkor a „kell"-ben próbáljuk megélni a szabadságot. 

Kik jönnek ide, az Elengedés Házába?

Ide azok jönnek, akiknek az élete egy bizonyos ponton fáj. Ebben teljesen mindegy, hogy hívők, vagy nem hívők, megfordul itt lelkésztől kezdve az ezoterikus gondolkodón át az ateistáig mindenki. Az jön ide, aki úgy érzi, hogy élete egy pontján a mókuskerekéből nem talál kiutat. Vannak, akik hétköznapi életkérdésekkel küszködnek, vannak, akik a múltjuk terhét hordozzák, függőségi rendszerekbe kerültek, vagy magukra maradtak.

Amikor körüljártuk a Házat, imafülkéket is láthattam, amiről azt mondtad, hogy ezt nem első lépésként veszik igénybe az emberek. Mi ennek a szerepe, mit várnak tőle? Általában milyen elvárásokkal jönnek ide?

Általában abban az állapotban jönnek ide az emberek, hogy „tudom, mi a probléma, csak nem találom a megoldást". Amikor ez a sok „tudom" kezd megkérdőjeleződni, annak a szimbóluma az, hogy be tudok menni a kis imafülkébe, ahol rajtam kívül nincs senki, aki elvenné a figyelmemet, megvigasztalna, vagy megmondaná, hogyan kell rendbe tenni az életemet. Ott maradnak a nyitott kérdéssel és ennek a feszültségével. Az ott levő Krisztus-kereszt szimbólum ekkor nyer gyakorlati jelentőséget, amikor kész vagyok megadni magam, és nem menekülök, lemondok a kontroll lehetőségéről. Nagyon nehéz erről lemondani akár csak egy fél órára is, amikor bemegyek az imafülkébe, ahol nincs semmi, ahova még csak egy könyvet se viszek be magammal, hanem megállok, és kész vagyok kimondani, hogy nem tudom. Kérdezik néha, hogy „mit csináljak ott?" Semmit. Ez a semmi fenyegető, és rémisztő sokak számára, mert az ember azt hiszi, hogy ha tesz valamit, akkor majd megoldódik. Nekem is sok időbe telt, amíg felfedeztem, hogy „egyedül kegyelemből". Az én életemben is ezekhez a megállásokhoz kötődnek a felszabadulások. Amikor nem akartam semmit másra fogni, nem akartam a saját életemet információkkal biztonságban tartani.

Mennyire választható el az, ami itt van, és Te?

Az a szellemiség, ami bennem él, hatással van arra, ami itt történik. Vallásos nyelven megfogalmazva az a kérdés, hogy mennyire engedem Isten Lelkét munkálkodni, vagy mennyire én akarom tudni és irányítani, hogy mi történjék.

Számon tart titeket a Református Egyház?

Most az a kérdés, hogy milyen formában? Strukturális szempontból nincs túl sok kapcsolat közöttünk, gyakorlatilag, személyes kapcsolatokon keresztül azonban igen. Sok helyre hívnak akár előadást tartani, vagy istentiszteletre. Ide is jönnek egyházi csoportok is, de leginkább korábbi kapcsolatokon vagy azokon keresztül, akik már jártak itt. A strukturális függetlenségnek azonban örülök. Ha ugyanis felkerülne a Házra, hogy református, az emberek egy része nem jönne ide.

Attól, hogy egyházi?

Igen. Régóta tapasztalom, hogy hívő emberek arra panaszkodnak, hogy nem hívő párjuk nem hajlandó egyházi konferenciákra menni velük. Sokszor ugyanis épp a vallás vagy hit az az ütközőpont, amelyben két ember a harcának jelentős részét megvívhatja. Nagyon nehéz olyan közeget találni, ahova egy hívő és nem hívő ember úgy mehet el, hogy mindkettő megértést talál. Mert ha egy pszichoterápiás beszélgetésre megyünk el, a pszichoterapeuta nagyon gyakran nem tud mit kezdeni az ember vallásos hátterével, és az abból származó feszültségekkel, kérdésekkel; a vallásos konferenciákon pedig a másik fél zárkózott, vagy ellenséges. Itt megvan az a közeg, ahol mindenki azt a valóságot vállalja fel, ami a sajátja, így lehetőségük van arra, hogy legalább egy beszélgetésben közösen tudjanak indulni, egyik fél sem érzi hátrányban magát.

Azért is fontos ez, mert mi magyarok akár a politikában, akár a vallásos életben olyan szinten éljük meg az ellenállásunkat egymással szemben, hogy magunk számoljuk fel magunkat. Ebben a Házban különböző emberek találkozhatnak, így megtapasztalhatják, hogyan lehetnek biztonságban olyanok között is, akik másként gondolkodnak a világról, vagy önmagukról, így túljuthatnak ellenállásukon. A vallásos közegben sokszor ott tévesztünk irányt, hogy le akarjuk győzni a másikat, ahelyett hogy megengednénk, hogy a másik maga fogalmazhassa meg, hogy valami nem működik az életében. Amikor pedig ez bekövetkezik, nem az oktatás a feladatunk, hanem az, hogy a másik megérezhesse, hogy így is elfogadjuk. Ugyanoda kell tehát eljutnunk, amiről már szó volt, hogy bevalljuk: nem tudom. Jézus mondta, hogy boldogok a lélekben szegények.

Az ide jövők tehát lehetőséget kapnak annak felismerésére és elismerésére, hogy „nem tudom"...

Igen. És amit még nagyon fontosnak tartok, hogy megtapasztalhatják a gyakorlatban, hogyan lehet minden istentisztelet. Nem csak az a cselekvés, hogy elmosogatok, vagy elvégzek egy munkát, hanem például a harag is lehet istentisztelet. Nagyon sokszor a hívő életünkben ott van a nehézség, hogy szembeszállunk azzal, amit negatívnak tartunk. Nem akarjuk például megengedni azt, hogy megéljük, hogy harag van Bennünk. Pedig gyakran tapasztaltam, hogy emberek elmondják magukról, hogy ők hívők, és közben a negatívumokat fröcskölik ki magukból egymásra és a világra, és tele vannak haraggal. Az Elengedés Házába is jönnek emberek, akik napokig csak mondják, hogy „mert az anyám", „mert a gyerekeim", „mert az egyház..." Ilyenkor azt mondom nekik, hogy ha ennyi a harag bennünk, akkor adjunk neki formát! Kiabáljunk! Olykor tiltakoznak: hogyan kiabáljak, amikor bennem nincs harag. Pedig ha kiöntöm a haragomat, és elismerem, hogy tehetetlen vagyok a haraggal szemben, az istentisztelet. Mert ilyenkor már meg lehet találni azt is, hogy honnan ered, hol van az a kettősség az életemben, ahol a harag keletkezik bennem. A harag kiadása után pedig fontos, hogy elcsöndesedjek, átgondoljak.

A hívő életben különösen veszélyes a harag és az indulat, mert úgy nézhet ki, mintha szeretet lenne, vagy féltés, vagy jobbító szándék. Ezen keresztül gyarapítjuk az agressziót és haragot, amit amíg nem nevezünk nevén, nem nyilvánulhat meg haragként, nem lehet szabadulni tőle. Ez az Elengedés Házának az egyik funkciója. Sokszor nincs gyakorló hely arra, hogyan lehet úgy megélni a haragot, hogy abból ne még több harag legyen, és hogyan lehet a saját magam elítélésétől szabaddá válni. Ha sok az összegyűjtött harag, úgyis kirobban. A fontos az, ahogyan hozzáállunk a haraghoz. Elkezdjük-e magunkat minősíteni, újabb haragot gyűjtve ezzel? Esetleg más emberek kritizálásába ventilált haragot alapozva ezzel...

Az elméleti spiritualitás és a valódi, hétköznapi élet így találkozik az Elengedés Házában. Egy élet van. Nincs vallásos és hétköznapi élet, csak élet. A „ne ítélj, hogy ne ítéltess" nagyon fontos ebben. Ezt csak akkor lehet felfedezni, ha kijön az ítélet belőlem, és nem vagyok elítélve.

Több kérdést kellett volna feltennem? Lehet. A beszélgetés azonban ezen a ponton félbeszakad. Folytassa ki-ki magában. Otthon. Vagy bárhol. Vagy az Elengedés Házában. Kis segítség: www.elengedeshaza.hu

Barnóczki Anita