Victor János temetése, 2009. augusztus 13.

Minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. (Ézs 54,13)

Kedves Testvéreim!

„Minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége." Ez a nagy békesség az, amire most vágyunk, mert hiányzik a szívünkből. Az Ige pedig világosan mondja, hogy ennek az útja a tanítványság.

Akik az Ő tanítványai lesznek, azoknak lesz nagy békességük. Kicsit furcsán hangzik ez bibliaismerők előtt, hiszen mi a tanítványságot az Újszövetségből ismerjük. Hisz az Ószövetség népe nyilván nem ismerhette azt a meghitt kapcsolatot Mester és tanítványok között, amit az Úr Jézus korában kezdtek emberek megismerni. De azért azt is tudjuk, bibliaolvasó emberek, hogy a tanítványság az Ó szövetségben is nagyon is működő dolog volt. Máshogy. Úgy, ahogyan Mózes V. könyvében olvassuk, hogy „Tanítsd meg ezekre a te fiaidat!" Az Isten törvényére. Parancsolataira és tiltásaira. És ez megy máig az ószövetségi Izrael népében, és ez megy közöttünk is, a kicsiny gyermekkorban. János is nagyon belekerült ebbe, hogy tanítottuk, hogy Isten szerint mi helyes, és mi nem, és neveltük és vezettük, kézen-fogva, néha erősen megfogva, hogy ezen az úton közeledjen az Úrhoz. Tudva tudjuk testvéreim, hogy ez az út a maga igazában járhatatlan. Ahogy Isten az ószövetségi törvényben, parancsolatokban megmondta, már az is olyan, hogy teljesíthetetlen. És az ember állandóan rugódozik ellene, ahogy ezt az ő gyermekkorában is fájdalmasan láttuk, tapasztaltuk. Hát még, amikor eljött az Úr Jézus, és az Ő tanításában, elsősorban a Hegyi beszédben, hatalmasan aláhúzta Isten parancsolatait. Ugye: aki haragszik, olyan, mintha megölte volna. És így tovább. Ez a csődbe juttatja az embert. Igen, de Ő nem csak azért jött el, hogy aláhúzza az Ószövetséget, hanem, hogy megalapítsa az újat. És az újszövetségi tanítványság valami egészen más. Nem ilyen, fegyelmező eszközökkel belevert ismeret és magatartás, az Úr Jézus az Ö személyes vonzásával tett embereket az Ő tanítványává. Megállt előtte, és azt mondta: kövess engem! - és az, mintha elvarázsolták volna, otthagyott hálót, családot, vámszedő asztalt, ment, és követte Őt, pedig nem volt semmi fenyegetés a hívásban, csak ilyen ellenállhatatlan vonzás. Aztán, amikor eljött a nagypéntek és a húsvét, és így olvassuk: „az Úr megnyitotta az ő elméjüket, hogy értsék az írásokat", nyilván az ószövetségi írásokat, elsősorban a próféciákat, amik Őróla szóltak, akkor lettek igazán tanítványokká. Jánosnak is úgy nyílt meg a szíve az Úr Jézus előtt, hogy megértette az Ő keresztjének a titkát. Az Isten szó szerint „minden értelmet felülhaladó" bölcsességét, szeretetét és békességét. Minden értelmet felülhaladó. Amihez nem kell intelligencia, meg diploma, hiszen olyan egyszerű, mint a kétszer kettő: Isten Fia elszenvedte a nekünk járó ítéletet, ettől mi szabadok, Isten gyermekei lettünk. De képtelenség, a mi földhözragadt értelmünk, gyűlölködő igazságérzetünk számára. Lehet ilyen? Hát ilyen nincs! De amikor rács6dálkozik az ember, akkor elevenedik meg benne az is, amit gyermekkorában muszájból megtanult, az Isten akaratából. A Galata levélben azt írja az apostol, hogy „a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett". Vagyis: olyan lelki csődbe juttat Isten törtvénye, hogy oda kell menekülnünk a Krisztus Keresztjéhez, hogy bocsánatot kapjunk, és amikor megkaptuk ezt a bocsánatot, akkor feltámad a szívünkben a vágy, hogy „Uram, én is szeretlek téged, szeretnék úgy élni, úgy járni, ahogy Neked tetszik", és akkor Ő ugyanazt a „kétségbeejtő" törvényt tárja elénk, hogy „lásd, nekem ez tetszik". Ebben már nincs fenyegetés, ez már nem valami követelés, hogy „megver az Isten, ha nem csinálod" ebben már csak az a hála van, hogy „igen, megérttette velem az Ő útját, amit végigjárt, és most megértteti velem azt az utat is, amin én járjak". Isten ezt a kegyelmes munkát végezte el a János szívében. Ezt akarja mindnyájunk szívében is elvégezni, megújítani, megerősíteni - és ebből lesz a „nagy békesség". Nagy békesség.

Ami az Újszövetség nyelvén, ahogy ezt az apostolok leírták, betű szerint fordítva azt jelenti, hogy beszélő viszony. Az, ami az Éden kertjében a bűnnel megszakadt. Jézus Krisztusnál újra kezdődik ez a beszélő viszony, ami által, ahogy a Római levélben olvassuk, kiálthatjuk, hogy „Abbá! Atyám!" És akkor már egészen más a reakciónk arra, amit Ő cselekszik velünk. Akkor már egészen bizonyos lesz, hogy Ő szeret minket, és amit cselekszik velünk, javunkra és üdvösségünkre, másoknak is áldására cselekszi. A napokban olvastuk sokan az Ábrahám történeteit. Úgy megállított engem az az egy szó, hogy „azért". Amikor az Úr azt mondja, hogy „menj oda, és áldozd fel a te egyetlenegyedet, akit szeretsz", „felkelt azért Ábrahám jó reggel, és elindult". Az Úr mondott valamit, azért ő felkelt és cselekedte. Hogy Ábrahám hogy ismerte ilyennek Istent, az még titok. De, hogy mi így ismerhetjük a Krisztus keresztje által, az nyilvánvaló. Bocsánatot kérek, hogy még ilyen példát is előhozok, amikor János kutyákat tenyésztett, és Sárospatakon ott voltak a kiskutyák, akiket ő elajándékozott, jöttek, akik el akarták vinni, és ő kiemelt egy kis kutyát, egy szatyorba, vagy kosárba beletette, hogy az vigye el, az anyakutya szimatolt, rohangált jobbra, balra, de egy morranása nem volt. A gazda azt tehet az ő kölykeivel, amit akar. Hogy ez ösztönből, hogy alakult ki egy kutyában, nem tudni. Ez alakulhat ki bennünk tudatosan. Boldog meggyőződéssel, hogy ami atyánk olyan, hogy Tőle mindent bizalommal lehet elfogadni. Így nevelték. Jánosék is a kicsinyeiket. Volt időnként tiltás és rendelkezés, volt szívbeli, néha kimondott lázadás, de ezen az úton indították el őket. Isten kegyelmének a munkája az, ha eljutnak ők is az Úr Jézus Keresztjéhez, és ezt a békességet kapják meg, amelyikkel még ezt a mostani nagyon szomorú napot is át lehet élni, és amelyikkel valami újonnan kapott bátorsággal el lehet indulni. Olyan bizalom támad a szívekben, amelyik a békeséggel párhuzamos.

És ezzel a békességgel mehetünk a temetőbe, és búcsúzhatunk el azzal a tudattal, hogy aki az Úr Jézusban hisz, annak a „meghalás nyereség". Amiről Pál apostol azt írta a Filippieknek, hogy „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb." Hát akkor őrajta nincs mit sajnálni. Sajnálhatjuk magunkat, az itt maradottakat, és készülhetünk előre, mennyei találkozásra, ahol - bocsánatot kérek - a kisebb rész lesz a vele kapott találkozás öröme, de találkozni fogunk Azzal, Aki úgy szeretett minket, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érettünk, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Egyszer kiderülnek az Ő tervei, szándékai. Ez a mi mai békességünkhöz elég. Ámen.