Jézus születése mint az üdvtörténet fókusza

Mint minden születésnek, úgy Jézus születésének is van előtörténete. Jézus születése egy nagy történet része. Ezt a történetet szoktuk üdvtörténetnek nevezni, melyben Isten szabadító terve bontakozik ki.

Jézus születésével kapcsolatban azért beszélhetünk bizonyos értelemben annak fókusz jellegéről, mert ahogy a fizikában a fénysugarak megtörnek és utána egy pontban találkoznak, úgy Isten szabadításának történetben is láthatunk töréseket, melyek miatt Isten szabadításának története ugyan a tőle való elszakadás történetévé lett, de Jézus születése azt mutatja, hogy Isten szeretete úgy gyűjti össze az események szálait, hogy az Ő szabadítása mégis lehetővé váljék. A karácsony, Jézus születése az Ő szabadítását testesíti meg, Szabadító születik, és vele együtt a szabadítás van fókuszban. Számtalan ponton érintkezik a karácsonyi történet Isten szabadításának történetével az Ószövetségből.

Jézus születése megerősíti azt a tényt, hogy Isten új jövőt és bűntől való totális szabadulást készít, s ennek lehetőségét teremti meg. Erre utal Jézus neve (Szabadító - Mt 1,21), aki majd életével hirdeti, hogy milyen körülmények között folytatja Isten azt az utat, melyen megmutatkozik megígért szabadításának minden dimenziója, népével kötött szövetsége megújulása folytán: Jer 31,31-34; Ez 36,26; Zak 2,10-12; 3,9; 9,16-17; 10,12; 12,8. 10; 13,1-2.9; 14,9.16-21; Zsolt 130,8.

Nem véletlen gondolnak néhányan Jézus keresztje körül majd Illésre, hiszen Malakiás próféciája is része volt vele kapcsolatosan a szabadítás kiteljesedésének egy előkészületi stádiumban, mint Keresztelő János: Mal 3,1. 23-24; Lk 1,17. 76. Isten azon fáradozott a történelem folyamán, hogy valami módon ki ne rekessze magát a világ az Ő szabadításából. Annak ellenére, hogy az ember a maga ítéletét készítette elő, és nem abban gyakorolta felelősségét, hogy küldetését teljesítve legyen pogányok világosságává, hozzájuk egyengetve Isten útját, mégis látható lett dicsősége. Ezzel összefüggésben hangzott Ézsaiás szava, ezt szólaltatta meg Zakariás éneke, s hirdette Keresztelő János (Ézs 40,3-5; Lk 1, 76; 3,4-6).

Jézus betlehemi születése is az Ószövetségben gyökerezik, mely jelzi, hogy születése Isten szabadító tervébe illik. Dávid is Betlehemből indul, aki Isten szabadításának eszköze volt, s élete mélypontján is mélységesen átérezte a Teremtőtől való függését, tőle várva a megújulást, hogy újra szabadítás eszközévé váljon. Jézus betlehemi születése bizonysága annak, hogy Isten hűségesen kitart szándéka mellett, amikor nemzedékek során át viszi véghez szabadítását: 1Sám 17,12; Zsolt 51,12; 132,11; Mik 5,1; Mt 2,1. 4-6.;  Lk 2,4-7; Jn 7,42.

Jézus születése megpecsételi nemzedékek vágyát egy olyan korban, melyben úgy tűnt, hogy Ábrahám, Izsák, Jákób Istene megfeledkezett népének tett ígéreteiről, vagy hatalma eltörpül a római uralkodók és isteneik árnyékában. Karácsony ilyen körülmények között teszi kézzelfoghatóvá, hogy ez nem elmélet, hanem történelmi tapasztalat: velünk az Isten (Ézs 7,14; Mt 1,23). Isten egy benne kételkedő királynak, Áháznak nem tudta megerősíteni a hitét, pedig Dávid házának és népének saját maga akart jelet mutatni arra nézve, hogy szabadító hatalmának egyetlen történelmi helyzetben sincs akadálya. Vajon ma a karácsonykor Jézusban mutatott jel meggyőző erővel tesz-e bizonyságot arról, hogy Vele számolhatunk konkrét körülmények közepette?

Még a legnagyobb sötétségben is. Ennek jeléül ragyogta körül az Úr dicsősége a betlehemi mezőkön a pásztorokat, megint csak ószövetségi szóhasználatból táplálkozva (Ézs 60,1; Lk 2,9). Ez a sötétség jelentkezhet a legnagyobb fájdalom idején a gyászban, melyet azok az anyák éreztek, akik Heródes gyermekgyilkossága kapcsán siratták gyermekeiket, mint Ráhel. Joggal lett ő a fogságba vonuló gyermekeit sirató izraeli anya szimbóluma. Sorsa kiábrázolja az emberi szenvedés mélységeit: hosszú gyermektelenség után szülte Józsefet és második gyermeke, Benjámin születésekor hal meg. A betlehemi úton temetik el. Amint azonban a Rámából Babilonba induló foglyok sorsa megfordult, Isten a halál fogságában levőket is megszabadítja, amint ezt Jézus halála és feltámadása mutatja majd: 1Móz 35,19; Jer 31,15-17; 40,1; Mt 2,16-18. Isten nemcsak Izrael népét tudta megszabadítani Egyiptomból és Jézust elhívni onnan (Hós 11,1; Mt 2,13-15), hanem ma is talál kiutat mindenféle veszedelemből. Ő gondoskodik szabadításról és megtalálja annak eszközeit. Egyiptomban sem akadályozták meg szabadításában az ország idegen istenei, ahogy Jézust sem tartotta fogva a halál. A jól értelmezett tanítványság keretében a Szabadító ma is szabadítóvá formálja az embert: Ézs 58,6; 61,1; Luk 4,16-21. Így teljesedik be ma is a teljes Írás, és hódít teret magának az Élet ott, ahol egyébként a csak a halál uralkodik.

Enghy Sándor

Jézus születése mint az üdvtörténet fordulópontja

Jézus születésének megünneplése a téli napfordulóhoz kapcsolódik. A régiek azt akarták ezzel jelezni, hogy ahogy a Nap fordulásával hosszabbodni kezdenek a nappalok, ugyanígy Jézus születése is valami újat hozott. János evangéliuma szerint: „az Ige volt  az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba." (Jn 1,9)

Jézus születése fordulópontot jelentett abban a csodálatos történetben, amit üdvtörténetnek nevezünk. Leegyszerűsítve azt lehetne mondani: ahogy van egy-egy gyülekezetnek is története, van egy-egy országnak története, ugyanúgy van az üdvösségnek is története. Ahogy egy gyülekezet történetét csak úgy érthetjük meg, hogy beleágyazzuk az egész egyház történetébe, vagy egy ország történetét úgy érthetjük meg, hogy figyelembe vesszük a világtörténelem eseményeit, ugyanígy az üdvtörténet kifejezés is arra utal, hogy mindaz, amit Isten tett és tesz a világ üdvössége érdekében, az is összekapcsolódik a világ történetével. Az üdvesemények történeti sorrendben, történeti eseményekhez kapcsolódva következnek be, és végül az üdvtörténet átfogja a emberiség történetét a teremtéstől az ígéretek beteljesedéséig.

Isten mindent szépnek és jónak teremtett, az emberek Isten közösségében éltek, de a bűneset megrontotta ezt a harmonikus állapotot.  A Kainnak szóló figyelmeztetés szerint „a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta." (1Móz 4,7)  Kainnak nem sikerült a bűnön uralkodni. Az ószövetség egyik nagy kérdése ez, hogyan lehet emberi testben Istennek szolgálni? Hogyan lehet uralkodni a bűnön és a gonoszon? A választott népnek adott törvény útmutatást adott, de csak kevesen tudták az igaz utat megtalálni.

A fordulópont, a világosság Jézussal jött el, ahogy az egyik kedves adventi énekünk (308,2-3), bár kicsit régies nyelven, de nagyon szépen kifejezi:

„Megmondottad volt még kezdetben / Az első egy pár embernek,

Hogy ők a szomorú esetben, / Mindörökké nem hevernek.

Küldesz vígasztalót,  / Ő magvukból valót,

Ki eredeti / Elveszett jussukba

És boldogságukba / visszahelyezi.

Meglett ez, és a Szűz méhében,/ Fogantatott az, akinek,

Jézusi felséges nevében / Áldás szól a föld népinek,

Így az ígértetett / És kijelentetett

Teljes időnek / Hajnala felderült

A sötétségben ült / Sok kesergőnek"

Az énekünkben is található „teljes idő", mint Jézus testi megszületésének és benne az üdvösség megjelenésének ideje Pál apostol szóhasználatára megy vissza. „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt lévőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk...Úgy hogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is." (Gal 4, 4-5.7)  Az idő teljessége arra utal, hogy Isten sokáig várt, mígnem elküldte Fiát. Adta a törvényt, elküldte prófétáit, hogy az emberek hozzá térjenek. Végül mintegy utolsó, de hathatós lehetőségként, elküldte a Szabadítót, az Ő egyszülött Fiát.

Jézussal az üdvtörténet új korszaka kezdődött. Az üdvösség lehetősége nyitva van minden ember előtt. A Jézus által meghirdetett, majd az apostolok által továbbadott evangélium lényege éppen ez: „aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Az üdvtörténet új korszaka az evangélium korszaka, mikor ez a jó hír eljuthat minden emberhez, nem csak a választott néphez, hanem az egész emberiséghez. Különösen hangsúlyos ez Lukács evangélista leírásában. „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig." (ApCsel 1,8) Az egyre bővülő munkaterület azt jelzi, hogy Istennek terve van az egész világgal. Ma az üdvtörténetnek ebben a korában élünk.

Mi lesz az üdvtörténet vége?  Pál erre nézve is az „idők teljessége" kifejezést használja, arra is utalva, hogy az időpont maga az Úr titka. De a cél egyértelmű, a bűn által megrontott harmónia visszaállítása Isten és az ember, a menny és az ég között. „Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne, az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, azt is a mi a földön van." (Ef 1,9-10)

          Győri István

Jézus születése üdvtörténeti és világtörténeti fordulópont! - Eljött a Messiás?

Amikor Jézus születéséről szóló híradást keressük a Szentírásban, akkor valahol a két szövetségnél nyitott Bibliában megközelítőleg középen bukkanunk rá a hírre: „Üdvözítő született ma néktek..." A történelmi fordulat megtörtént az általunk megélt időben, vagy - ahogyan mondani szoktuk - a világtörténelemben. Az idő egy pontba sűrűsödik, és az a pont Jézus Krisztus születése. Jézus Krisztus áll az idő középpontjában, és immáron évszázadok óta hozzá viszonyítva számoljuk előre és visszafelé az éveket a világ jelentős részén. Ő lett az idő közepe nem mennyiségi értelemben, hogy ez bármiféle számítgatásra lehetőséget adna, hanem minőségileg. Egy egyenes vonalú, ám két irányba áramló idősémában fogalmazódik meg a bibliai történet, amely az ígérettől a beteljesedés felé tart, s amelynek középpontja Krisztus. Ahhoz, hogy ezt pontosan megértsük, érdemes röviden összefoglalni a Biblia történelemértelmezésének főbb pontjait.

A Biblia a történelem értelmezésében abból indul ki, hogy a világmindenségben eredendően harmónia uralkodott, amely azonban felbomlott, amikor egy befolyással rendelkező szellemi lény szembefordult Teremtőjével. Ekkor a világmindenség két részre, Isten királyságára és a Sátán befolyási övezetére szakadt. A keresztény teológia szerint az emberiség küldetését, történelmének célját kizárólag ebből a metafizikai alaphelyzetből kiindulva lehet megérteni. Ebből az alaphelyzetből - vagyis az örökkévalóság távlatából - az emberi történelem célja az, hogy Isten helyreállítsa a világmindenség eredendő egységét és harmóniáját. A történelem így alapvetően az elidegenedéstől az újra megbékélésig haladó mozgás. Másképpen kifejezve a történelem és üdvtörténet összekapcsolódását úgy írhatjuk le a legszemléletesebben, hogy az egyik oldalt az Isten akaratával szembeszegülő ember bűne jellemzi, a másikat pedig Isten készsége bukott teremtményének megváltására. Ebben a történelemszemléletben a világtörténelem nem a vak véletlen játékszere, hanem alá van rendelve Isten akaratának. Az Isten akaratának való alárendelés azonban nem azt jelenti, hogy tőlünk függetlenül történnek a dolgok, hanem csak azt, hogy a történelem korszakhatárait maga Isten határozza meg, és ezen keresztül az ő helyreállítási terve nyilvánul meg a történelemben - Pál apostol szavaival - az „idők teljességének rendjére nézve".

Ennek az időszemléletnek alapján a keresztyénség az egész világ történelmét abból a középpontból kiindulva értékeli, amit a naptárban 1-nek jelölünk. Ez a Krisztus-esemény adja meg az egész emberi történelem végső értelmét, ami egyben olyan viszonyítási pont is, amelyben célt találhatunk a Krisztus előtti és Krisztus utáni történéseknek.

Eljött a Messiás? Az olvasó talán félreírásnak tekintheti az itt szereplő írásjelet. Sokkal inkább látnánk felkiáltójelet! A kérdőjel azonban a bizonytalanság kifejezője a bizonyosságban is. Azé a bizonytalanságé, amely velünk együtt van, és kérdéseket tesz fel évezredek távlatában is: Nem botrány-e mindaz, amit a keresztyénség hirdet (zsidók)? Nem bolondság-e mindaz, amit Isten testet öltése magában hordoz, különösen is a kereszt összefüggéseiben (görögök)? Jobb lett-e a világ Hoseás, Jeremiás vagy éppen Heródes idejéhez képest? Kérdezünk akkor is, amikor életünk különböző szakaszainak fájdalmas sebeire gondolunk, amelyek megváltás után kiáltanak? Hogyan lehet kétség és bizonyosság egyszerre velünk, bennünk és körülöttünk úgy, hogy ott az idő fordulópontján eljött közénk az Örömhír a megváltásról és gyógyításról? Vagy nem az egész világnak szól a megváltás, hanem csak egy részének? Félreértettük volna a keresztyén üzenetet, amely az egész világnak szólt?

A kérdések egyidősek magával a keresztyén üzenettel. Erről győz meg az evangélium is: „Tanítványaihoz fordult [Jézus], és nekik külön ezt mondta: »Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király szerette volna meglátni azt, amit ti láttok, de nem látták meg, és hallani azt, amit ti hallottatok meg«." (Lk 10, 23-24). Világos, Jézusban a Messiást meglátni titok. Nem látja mindenki, és nem mondja őt Messiásnak mindenki. Ez azoknak adatik meg, akik a Lélektől vezetve látnak, mint Simeon. Meglepő és váratlan az üdvösség megjelenése a világban, mert szembe kerülhet a kegyes vélemény az intellektus belátásaival. Megváltás születik egy gyermekben! Látható és láthatatlan egyszerre van jelen. Gyönyörű pompában ünnepeljük a Megváltót, a gyermek Jézus születését. Bármennyire is a legláthatóbb formában akarjuk megragadni ezt az üdvtörténeti fordulópontot, ugyanúgy marad láthatatlan valóság is a számunkra. Az, aki olyan megváltást akar, ami látható, valójában nem látja az isteni gyermeket ott a jászolban. Az, aki csak a láthatóra törekszik, nem látja az isten-embert a kereszten, és nem látja Isten hatalmát, ami nemegyszer ellentmondásban van a láthatóval és az arra épülő emberi értékrenddel. Csak az látja meg a Megváltót és a megváltást, aki a gyengeségben felfedezi az erőt, a legyőzöttségben a győzelmet, a szenvedésben a dicsőséget, a bűn közepette az ártatlanságot és a halálban az életet. Csak az mondhatja, hogy szemeim meglátták az üdvösséget. Nehéz ezt kimondanunk minden időben, hiszen sokkal könnyebb a vak fejlődés cinkosává válnunk, még akkor is, ha tudjuk, hogy így a jövő horizontját sokkal inkább a félelem és nem a remény fogja meghatározni. Bármilyen mélyre is süllyedjen azonban a világ, az ember megláthatja benne Isten láthatatlan titkát, amely egyszerre üdvtörténeti és az egyetlen lényeges (világ)történeti fordulópont. Ebben a felismerésben a keresztyén remény egyszerre ésszerű is, mivel egy befejezett tényben való hiten nyugszik, a Megváltó Jézus Krisztusba vetett hiten. „Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok."

Füsti-Molnár Szilveszter